Népszava, 2021. április (148. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-24 / 94. szám

Élő látlelet A 15 éve meghalt Balkay Géza felzaklató szemé­lyiség volt színpadon és civilben egyaránt. Zse­nitudattal rendelkezett. Túl akarta szárnyalni Latinovits Zoltánt, Őze Lajost, Kálmán Györgyöt. Veszélyesen akart élni, és ezt is tette, mint aki állandóan ott lavíroz a szakadék szélén. Játszik a halállal, megmérkőzik vele. Ahogy csatát vív az alkohollal is. Minél többet akar legyőz­ni belőle. Kihívja magát a sorsot. Saját vagy netán mások életét is kockáztatja. Komolyan veszi, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. A pok­lot akár meginvitálja magához. Úgy érzi, hogy egyfolytában korlátokat akarnak szabni neki, de ő ezt nem hagyja. Ha át akarja úszni a Dunát, és azt mondják neki, hogy az veszélyes, csak a bójákig ússzon, esze ágában sincs tiszteletben tartani ezeket. Úgy véli, a bóják tartsák tiszteletben őt. Féktelen. Olykor gátlás­talan. Nem ismer mértéket italban, ciga­rettában, nőzésben. Habzsolja az életet, miközben pusztítja magát, és ezzel nyil­ván árt a környezetének is. Ez némiképp Latinovits-utánzó póz is, amibe bele le­het merevedni. De valószínűleg belőle is fakadt. Ki akart tűnni, fel akart tűnni. Nem bírta volna, hogy a szürkék hegedő­se legyen, és nem is volt az. Egyszer azt nyilatkozta nekem, hogy ahová beteszi a lábát, ott vagy botrány lesz, vagy fantasztikus produktum jön létre. Volt része mindkettőben bőven. Platonov vált az emblematikus szere­pévé. A valaha nagyra hivatott ember, aki elkótyavetyéli a tehetségét, csak falusi tanító lesz belőle. Ő is rombolja magát, rendszeresen, behatóan a pohár fenekére néz. Semmiben nem leli igazán örömét, szétdúlja a környezetét, lehe­tőségeket, vágyakat hiúsít meg, totális ronccsá válik. És mégis marad benne sok vonzó, érződik a talentuma. Derék­ba tört élete dacára tapadnak rá a nők, fel-felcsillan a férfiassága, a szelleme, aztán megint összeroskad ugyan, de ak­kor állandóan meg akarják menteni. Ez dühíti, begorombul, és ez is lehet vonzó, mindenképpen izgalmasabb, mint a hét­köznapok fásultan unalmas szürkesége. Balkay tényleg ilyen volt. Láttam haj­nali háromkor bepiálva, és még ekkor is „keringtek” körülötte többen, nem csupán nők. Elviselhetetlen volt, de ér­dekesebb mindannál, ami más egyéb a helyiségben történt. A Katona József Színház, amit szeretett, és az ő útja 11 év után, törvényszerűen elvált. A száza­dik előadás még éppen megvolt, aztán a Katona társulata a közelmúltig nem vet­te elő Csehov fiatalkori, szertelen, lázas hevületű darabját. Aznap délelőtt, ami­kor utoljára játszotta Platonovot, inter­jút készítettem vele a Magyar Hírlapba. Például ezt mondta: „Az eddigi színészi korszakomnak az összegzése. Az éle­tem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színház­ról alkotott véleményem. Ez így, ahogy van, egy látlelet. Nagyon nehéz elviselni, hogy valaki élő látleletként rohangál a színpadon, s megmutatja, hogy ilyenek az emberek.” A nézőtérről, ha éppen formában volt, ezt egyáltalán nem volt nehéz elviselni, éppen ellenkezőleg, maradandó, felejthetetlen élményeket szerzett. Hamar tudott szétesett embereket erőteljesen játszani. Az azóta hirtelen bezárt Ódry Színpadon Christopher Hampton Teljes napfogyatkozás című darabjában, Balikó Tamás ütős rende­zésében Verlaine, Kaszás Gergő pedig Rimbaud, a se veled, se nélküled, egy­másról a bőrt lenyúzó kapcsolatban. Balkay már ekkor csaknem teljes vérte­­zetében áll a vártán. Utólag tudjuk, hogy erre szüksége is volt, hiszen rövidre sza­bott volt az élete, ezért szerencsés, hogy hamar berobbant a pályára. Bizonyta­lan, gyenge Verlaine-t mutatott, akit túl könnyen befolyásol Rimbaud, szere­­tet-utálat párharcukban többször maga alá gyűr. A két színész bámulatosan ins­pirálta egymást. Fantasztikus kettőst alkottak. Hidegből melegbe rántottak bennünket, a pillanat tört része alatt, akár egyszerre játszották el a lentet és a fentet, a teljes letargiát, és a boldogság felvillanó reményét. A főiskola után Kaposvárra szerző­dik, az ottani teátrum nevezetes kor­szakában, és többek között eljátssza, Gombrowicz Esküvő című, nálunk ak­koriban fölöttébb szokatlan drámájának főszerepét, Henryket. Aki mint Ham­let, visszatér otthonába, és hasonlóan iszonyú állapotokat talál. Neki is helyre kellene tolnia a kizökkent időt, meg kel­lene vívnia a környezetével. Balkaynak Gombrowicz gyönyörűséges, szerteága­zó szóáradatával is pazarul sikerült meg­vívnia, ahogy a szerep nagyszerű össze­tettségével. Olykor a közönség kegyeiért is harcolnia kellett, mert az Ács János ál­tal remekül rendezett, a közönség jelen­tős része számára furcsának ható pro­dukciót sokan elutasították. Előfordult, hogy alig ültek a nézőtéren, miközben meglehetősen komoly volt a szakmai siker. Az ilyesmi is edzi a színészt. Bízva a produkció igazában, akár széllel szem­ben játszani, meggyőzni a nézőket, hogy fontos, élményt adó előadást látnak. Az is lehet, hogy ez testhezálló feladat volt neki, hiszen tulajdonképpen léte­ A PLATONOV ELŐADÁSÁN Balkay Géza és Máté Gábor benne volt, hogy folyvást széllel szembe megy, és ezzel is roncsolja magát. Az önsorsrontásban társra lelt Ternyák Zoltánban, akinek Hamlet-alakítása vált emblematikussá, és akinek alkoholprob­lémái ugyancsak közrejátszottak abban, hogy el kellett hagynia a Katonát. Ke­belbarátokká váltak. Lelki testvérekké, ivócimborákká. A fiatalabb, szintén bá­mulatosan tehetséges kolléga, jobban haladt az önpusztításban. Nem egészen 40 év adatott neki. Balkay pedig egy idő után mintha kezdett volna kimászni a gödörből. Társ­ra, feleségre lelt, Lábán Katalin, az RS9 Színház igazgatójának személyében. Viszonylag jó passzba került. Megvaló­sította régi, nagy álmát, rendezhetett az RS9-ben. Színpadra állította a Liliomot és két Shakespeare-t, a Cymbelinet, a Periclest. Ha fellépett, akkurátusan vigyázott rá, hogy véletlenül se terjed­hessen róla az, ami régebben, hogy al­koholproblémái miatt veszélyezteti az előadások megtartását. Már-már úgy tűnt, hogy láthatjuk majd idős, megbe­csült színészként, akár Lear királyt ját­szani. Sajnos nem így alakult. A módsze­resen agyongyötört test 54. életévében felmondta a szolgálatot. Otthon, ágyban, párnák közt, akkor, amikor éppen aludt, nem küzdött semmivel, megállt a szíve. Nem maradt akkora legenda utána, mint Latinovits után. Akik látták szín­házban, biztosan emlékeznek rá, filmen nyújtott teljesítménye pedig most is tanulmányozható. Nem lett nagyobb a példaképeinél, de azért így is éppen elég nagy volt. Ah­ová beteszi a lábát, ott vagy botrány lesz vagy fantasztikus produktum BÓTA GÁBOR FORRÁS: KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ FOLYTATÁS AZ 5. OLDALRÓL Vizsgálódásai során a Buddha úgy ta­lálta, hogy a tudat működésében négy lényeges elem különíthető el. Az első a vinnyána, valamilyen történés puszta regisztrálása (pl. értesülés egy hang­ról), a második a szánnya, a felismerés (ami lehet jó vagy rossz, pl. dicsérnek, szidnak, vagy semleges), a harmadik a védana, a minősítés (kellemes vagy kellemetlen érzés/érzet, esetleg se nem kellemes se nem kellemetlen, azaz sem­leges), a végül a szankhára, a reakció/ reagálás (tudati szennyeződés, sóvár­gás vagy elutasítás, késztetés, reakció­minta). Ez a négy elem felfogható egy modulnak, és a modulok olyan, minden képzeletet felülmúlóan nagyszámú és sokféleségű sorozatot alkotnak, amely­ben az egyik modul outputja a követke­ző inputja, a következő outputja pedig a következő utáni inputja és így tovább. Ezek az elemek egyrészt az elképzelhe­tetlen sebességgel lefutó folyamatok mozzanatai, másrészt felgyülemlett, tárolt készletek. (Ehhez döbbenetesen hasonló dolgokról számol be Nádas Pé­ter a klinikai halál állapotában szerzett élményeiről írva.) A Vipassana„mechanizmusa” Problémáink abból adódnak, hogy nem vagyunk tudatosak, nem uraljuk a tuda­tunkat, tehát a fenti folyamatok esetle­gesen, és a korábbi tudattartalmak által megszabottan, automatikusan mennek végbe, vakon reagálunk. Amennyiben például egy óhaj a hozzá való ragaszko­dás miatt a fenti folyamat szerint több­ször, ismételten lefut, a mind erősebb reakciók során kívánsággá, vággyá, vé­gül pedig szenvedést okozó sóvárgássá válik, hasonlóképpen egy elkerülendő dolog enyhe nem kedvelése elutasítás­sá, haraggá, gyűlöletté erősödik. Ráadá­sul akár úgy is, hogy mindez csupán a háttérben a tudat alatt megy végbe, te­hát úgy, hogy nem is veszünk róla tudo­mást. Még az is előfordulhat, sőt gyak­ran elő is fordul, hogy egy olyan, normál esetben semleges ügyből, mint a szom­júság, szenvedést (dühöt, zaklatott rá­SZÁDAY REZSŐ­gőt, haragot) fejlesztünk ki, amikor azt érezzük, hogy jó lenne valami kis víz, elég szomjas vagyok, miért nem adnak már inni, mindjárt szomjan halok stb. A mindennapi életben „ördögi kör­ről” beszélünk, amikor egy rossz hely­zetet követő események sorozata egyre rosszabb helyzeteket eredményez. Hol lehetne ezt megszakítani? Látható, hogy az első három elemnek nincsen (gyümölcse) következménye. A ne­gyediknek viszont van. A megoldást az jelenti, ha a megfigyelt testi érzetek­re, legyenek azok bármily kellemesek vagy kellemetlenek, nem reagálunk. A Buddha ugyanis arra a felismerés­re jutott, hogy az emberi élet feltéte­le a folyamatos anyagi (táplálék be, életfolyamatok, hulladék el) és tudati áramlás. A tudati áramlás az anyagihoz hasonlóan megy végbe. Ha az anyagi bevitel megakad, az áramlás fenntar­tása érdekében a szervezet a megfelelő tartalékaihoz nyúl. A tudati működés szempontjából, ha például nem jutunk hozzá vízhez, a szánnya rossz minő­sítése miatti védana kellemetlen testi érzetére a szankhára - a kialakuló re­akció - ciklikus ismétlődésével fokoza­tosan homlokráncolás, elégedetlenség, türelmetlenség, harag stb., következés­képpen zaklatottság, szenvedés lesz az eredmény. Ha viszont nem reagálunk, tehát a védana nem eredményez új szankhárát, az „áramlás” fenntartása érdekében helyére a tudatalatti (szen­­­nyeződés) készletből felszínre kerülő régi szankhára lép be (használódik fel). Ez a viselkedés amellett, hogy tuda­­tosabbá tesz, segít leszokni a sokszor káros vakreakciókról, és nyilvánvalóan a tudat negatív tartalmaktól való (ha tetszik mentálhigiénés) tisztítását je­lenti. Ez óriási jelentőségű felismerés, hiszen pontosan a negatív tudattartal­mak azok, amelyek következtében bol­dogtalanok vagyunk vagy szenvedünk. Biztosak lehetünk abban, hogy a kü­lönböző (fejlettségű) tudati szinteknek megfelelően minden élőlény működé­se ehhez hasonló, vagy legalábbis eh­hez hasonló mintázatot mutat. Minket azonban most főképp az ember műkö­dése érdekelt és derűlátással tölthet el annak a tudata, hogy adott az univerzá­lis probléma, a szenvedés megszünte­tésének univerzális megoldása, tehát életünk békésebbé, harmonikusabbá, boldogabbá tételének a lehetősége.

Next