Népszava, 2021. április (148. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-17 / 88. szám

81 SZÉP SZÓ Tárca - Bor 2021. április 17, szombat A család folyton felemle­geti a jóstehetségemet. Majd két évvel ezelőtt ugyanis, amikor nekivág­tunk Provence-nak és Spanyolországnak, azzal biztattam őket és magam, hogy ne toto­jázzunk, addig induljunk el, amíg ilyen a világ, amilyen. Vagyis beutazható, befo­gadó és belakható. Bő fél év múlva már a nyakunkon volt a koronavírus. Egy vérbeli jós már egy évvel ha­marabb noszogatta volna a családját, és vélhetően nem ragadt volna másfél hónapra spanyol karanténban, de ezt most hagyjuk. Amúgy soha semmit nem éreztem meg előre, így aztán re­mek nyersanyagot adtam a sorsnak, an­nak meg remek ötletei voltak. Elég, ha annyit mondok, hogy három menyas­­­szony és két feleség kellett ahhoz, hogy megérkezzek oda, ahol most vagyok. Azt hiszem, egy ilyen önéletrajzzal máris elhasalnék a Nemzeti Jósda- és Pánikhivatal osztályvezetői állásinter­júján. Illetve még csak beszélgetés sem lenne, hiszen már indulás előtt felhív­nának, hogy köszönjük, ne is fáradjon. Nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy belássuk, pont az élet velejét spó­rolná meg az, aki előre látná az esemé­nyeket. Pont az a váratlanság kerülne ki az egyenletből, amit szeretünk szid­ni, holott ez vezet el a legnagyobb ka­landokhoz, az emlékezetes napokhoz. Képzeljük csak el, milyen lett volna az elmúlt hetük, ha már hétfőn ellátnak vasárnapig. Lehet, hogy ki sem szállnak az ágyból. Az életünkhöz bizony kell egy jó nagy adag vaksi bolyongás, hogy egyrészt reménykedve vágjunk neki a felszabdalt időnek, másrészt pedig, ha kell, el tudjunk menni a falig. Az óva­tosság és centizgetés ritkán ír történel­met. De még a szappanoperákban sem mutat jól. Persze jó lett volna megspórolni a ro­mánórák mérhetetlen stresszét - ame­lyet egyszerre okozott az, hogy soha nem készültem, és kissé nagyvonalúan beszéltem a nyelvet - azzal, hogy előre tudom, aznap nem fogok felelni. De mi­vel nem tudtam, a liciben (értsd: gim­názium) folyton bukásra álltam. Ma már sejtem, hogy belőlem igazából egy alternatív iskola hozta volna ki a legtöb­bet. Egy olyan iskola, amely nem akar iskolaszerű lenni, és nincs benne sem­ se jóslat, se mi a poroszos derékszögekből. Az én is­kolaéveim igazából másra se voltak jók, mint hogy újra és újra felfogjam: nem felelek meg valaminek, aminek amúgy sem szeretnék megfelelni, viszont mu­száj. Lásd még Takaró Mihály mára már klasszikussá érett szavait: „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát.” Azt hi­szem, ennél pontosabban még senki sem tudta megfogalmazni, hogy miért gyűlöltem annyira a valódi diktatúrá­ban üzemelő, átörökítésre szakosodott intézményt. Viszont mindmáig hálás nyersanyag. Félő, hogy az előrelátás képessége épp azt számolná fel bennem, amit a leg­inkább féltek. A vágyat a teremtésre. A magam kis gyufaskatulyányi univer­zumában. Vámos Miklós nyilatkozta a minap, hogy megeshet, már csak évtize­dei vannak hátra az emberiségnek ezen a bolygón. Bölcs és felelősségteljes sza­vak, ám ha én komolyan venném, már másnap szögre akasztanám a klaviatú­rát. Már azt, amelyikkel a regényt írom. A tárcák maradnának, tán még az utol­só pillanatig is, hiszen azok az irodalom kérészei. De idő és távlat nélkül mire jó egy regény? Mire jó olvasók nélkül? A vak és irracionális hit nélkül, hogy a távoli jövőben is lesz majd valaki, aki értőn hajol a sorok fölé. Még ha tudjuk is magunkban, hogy voltaképpen a fe­lejtésnek írunk (bár ezt inkább szeret­jük a másik íróról elképzelni, és nem magunkról). Azt, hogy ma is olvassuk Szophoklészt, Dantét, Cervantest, már önmagában is nem egy óriási győzelem az idő fölött? Hiszen általuk részesü­lünk mi, olvasók is egy kicsit a halhatat­lanságból. Pontosabban mi adjuk hozzá az illékony anyagot a figyelmünkkel, a kíváncsiságunkkal, az erőfeszítéssel, hogy a mai világunk tapasztalataira for­dítjuk le őket. Ha kihúznák a most készülő regé­nyem alól a távlatot, mint egy elázott szőnyeget, akkor kártyavárként omolna össze minden. A kifundált cselekmény­től a hetek óta mozgatott karakterekig. Hiszen aki ír, az már eleve reménykedik (még ha amúgy teljesen pesszimista, és a remekmű lejegyzése után boldogan lép ki a tizedikről). Az írásban van vala­mi, ami makacsul nem vesz tudomást a világ végéről. Mert ha mégis, akkor ön­magát számolja fel. Freud persze józa­nabb volt, ő úgy vélte, hogy az író azért ír, mert másként nem tud pénzhez, nőhöz és hatalomhoz jutni. Én meg azt gondolom, hogy az írók zöme könnye­dén lemondana mindenről, ha tudná, hogy kétszáz év múlva is lennének olva­sói. Jó, a nőkön egy kicsit még alkudoz­na. Legyen százötven év és egy kis nő most. Ezért is töprengek azon, hogy va­jon Kafka miért pont Max Brodot kérte meg, hogy olvasatlanul égesse el a hát­rahagyott kéziratait, bennük A pert és A kastélyt. Hiszen ő rajongott érte! Kora egyik legtehetségesebb írójának tartot­ta. Vagyis ideális jelölt volt ahhoz, hogy ne teljesítse Kafka utolsó kívánságát. így lesz a vég igazából kezdet egy jó író kezében, aki még ahhoz is ért, hogy az utóéletét is dramatizálja. Ne hallgas­son se jóslatra, se világvégére, csak arra, ami benne alakítja, formálja az időt. Az egyetlen és valódi kihívást,­ ­ PAPP SÁNDOR ZSIGMOND FRANZ KAFKA Barátját, Max Brodot kérte meg, égesse el kéziratait, aki ezt nem tette meg A bor csak bor, avagy a különítményes kenyecs M­ár jó néhány kö­zértben lehet szép borokat kapni. A szűk nemzedéknyi időben (melyben volt egy europid intermezzo, amikor so­kan azt hittük, hogy afféle uncsi nyugati libernyák demokrácia leszünk szabad sajtóval, piaccal és választásokkal, de persze végül visszasüppedtünk a West Balkánra, a szokott és megérdemelt he­lyünkre) a magyar borkultúra lassan újra elérte a nemzetközi színvonalat, sokszor megérintik legalábbis a magyar borok ezt a nívót, ami nagyon magas, az­előtt soha nem készültek ilyen jó borok a világban, mint manapság. Sajnos a Bartókon is ártunk és ormá­nyunk optimista híreit zihálják a lojális hírolvasók. Leülsz a boroddal a fenyőd alá (Varsányi Pincészet, Verpeléti Olasz­­rizling grand selection 2015,1790 Ft), és próbálod elfelejteni a híreket. Ezt is egy sima közértben lőttem, a CBA-ban, ahol szép skáláját találhatni a magyar borok­nak, és itt a Balcsin, ahol hangicsálok, a bolt preferálja a helyi mikropincészete­­ket is, ami tök jó. Mondjuk ez a tétel egy egri bormester munkája, és teljesen más, mint a balatoni olaszok: nincs olyan vib­ráló sávtérképe, és nincs benne az inten­zív ásványosságnak az a bioárama, mint némely balatoni olaszrizlingekben, de remekmű. Igen vonzó, érett karakter lágyabb sávtérképpel, és van egy vonása, egy szinte szexi pézsmás halvány ecset­vonás, ami eszméletlen finom, kicsit feminin innivalóvá teszi. Ez a halovány pézsmás jegy mindig jó, afrodiziákum­­má varázsolja a bort, a gyümölcs érettsé­géből és a bor érleltségéből fakadhat. Nézed tehát a Balcsit, és próbálod elfelejteni a termelési regényt, ami is­mét árad a „közmédiából, hogy megint a szivar rossz végén állunk, hogy agy­mossák a cselédfalut, hogy végső fokon elpuskázzák a történelmi lehetőséget, amit az uniós csatlakozás jelentett, ez Magyarország, mindig kisebbségben marad benne Európa. Fontosabb ne­kik, hogy a családnak jusson elég suska, azért olyan a királyunk kis arca és azért olyan korpulens a sziluettje, mert min­dent felfal, mint a kis gömböc. Kamu, hogy az új nemzeti középosztály feltő­késítése folyik az elcsalt uniós és köz­pénzekből: még ennyi ideológia sincs a Big Apple alakú csodacsatár elneheze­dett mozgása mögött, csak a suska és a hozzá vezető voks számít, a többi csak kenyőcs (Hamvas Béla), most éppen ilyen különítményes kenyőcs. Ajánlott olvasmány Feind Péter Pé­ter’s Balaton Olaszrizlingje is 2020-ból, 1249 Ft az Auchanban. Ez tehát telje­sen más karakterű olaszrizling: friss, savasabb és szárazabb, kicsit ásványos, inkább maszkulin valami, első sza­va a sav, telt korty, egyszerűbb il­lat- és ízkép, jó gasztrobot fehér húsokhoz-halakhoz, zsírosabb fogásokhoz. És a Peter’s Balaton boro­ké az egyik legjobb címke itt a Balcsinál, egyszerű és szép és balatoni. Sokkal jobbak a címkék is, mint pár éve, ugye a kombinátos anti­­piaci időkben ez nem volt szempont, a rendszervál­tást követő évtizedben pedig egy mélymagyar grafikus, Chateau Pali jelképekkel túlzsúfolt címkéi számítottak me­nőnek. A japán piacon az ő ijesztő címkéje állította le egy egri csúcsborász palackját: bemegy a japán vásárló a bolt­ba, ránéz a palackra, és nem érti a sok griffet, sárkánynak nézi a turult, nem érti a nagyon mély magyar szimbólumok nyüzsgését a palackon, megijed, nem veszi meg a bort. Egy olasz grafikus bá­rónővel kellett újraterveztetni a hascím­két, aki kidobálta a griffeket a ’csába, csak az égszínkék kerek labirintust hagyta meg, el is indult a pinot a polcokon. En­­­nyit tesz a jó címke: elindítja vagy meg­állítja a palackot (néhai Gál Tibor, a ma­gyar borászat legnagyobb reménysége, aki a toszkán Ornellaia csúcspincészet főborászaként 2001-ben­­ első helyezést ért el a­­ vezető bormagazin, a Wine Spectator szá­zas toplistáján, és aki túlhajtott életét egy dél-afrikai karam­bolban fejezte be, mesélte ezt vala­mikor a kétezres évek elején a szerzőnek­. E grafikus bácsi után egy egri rajzoló, Ipacs Géza uralta el a honi borcímkepiacot, hál’ istennek, mert szellemes, költői, vicces és mo­dern képekkel árasztotta el a polcokat, teljesen új stílust és paradigmát hozva a magyar borcímkevilágba, mely az­óta jórészt az ő nyomdokain felvette a modern kor ritmusát, nem turulokkal és griffekkel jelképezi, hogy a magyar bor milyen transzcendens és nemzeti, hogy több, mint bor. By the way: a bor csak bor. A kulturális kontextus érdekes körülötte, azaz ami a mi fejünkben van róla, ami lehet transzcendens és/vagy nemzeti izé, de a bor egy legitim tudat­módosító, ami magába szívott ugyan egy csomó kulturális értéket, de azért csak egy termék, egy domesztikált drog, ami a szenvedés nélkül megszerzett illanó boldogságra való, se több, se kevesebb. TOMPA IMRE

Next