Népszava, 2021. április (148. évfolyam, 76-99. szám)
2021-04-17 / 88. szám
81 SZÉP SZÓ Tárca - Bor 2021. április 17, szombat A család folyton felemlegeti a jóstehetségemet. Majd két évvel ezelőtt ugyanis, amikor nekivágtunk Provence-nak és Spanyolországnak, azzal biztattam őket és magam, hogy ne totojázzunk, addig induljunk el, amíg ilyen a világ, amilyen. Vagyis beutazható, befogadó és belakható. Bő fél év múlva már a nyakunkon volt a koronavírus. Egy vérbeli jós már egy évvel hamarabb noszogatta volna a családját, és vélhetően nem ragadt volna másfél hónapra spanyol karanténban, de ezt most hagyjuk. Amúgy soha semmit nem éreztem meg előre, így aztán remek nyersanyagot adtam a sorsnak, annak meg remek ötletei voltak. Elég, ha annyit mondok, hogy három menyasszony és két feleség kellett ahhoz, hogy megérkezzek oda, ahol most vagyok. Azt hiszem, egy ilyen önéletrajzzal máris elhasalnék a Nemzeti Jósda- és Pánikhivatal osztályvezetői állásinterjúján. Illetve még csak beszélgetés sem lenne, hiszen már indulás előtt felhívnának, hogy köszönjük, ne is fáradjon. Nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy belássuk, pont az élet velejét spórolná meg az, aki előre látná az eseményeket. Pont az a váratlanság kerülne ki az egyenletből, amit szeretünk szidni, holott ez vezet el a legnagyobb kalandokhoz, az emlékezetes napokhoz. Képzeljük csak el, milyen lett volna az elmúlt hetük, ha már hétfőn ellátnak vasárnapig. Lehet, hogy ki sem szállnak az ágyból. Az életünkhöz bizony kell egy jó nagy adag vaksi bolyongás, hogy egyrészt reménykedve vágjunk neki a felszabdalt időnek, másrészt pedig, ha kell, el tudjunk menni a falig. Az óvatosság és centizgetés ritkán ír történelmet. De még a szappanoperákban sem mutat jól. Persze jó lett volna megspórolni a románórák mérhetetlen stresszét - amelyet egyszerre okozott az, hogy soha nem készültem, és kissé nagyvonalúan beszéltem a nyelvet - azzal, hogy előre tudom, aznap nem fogok felelni. De mivel nem tudtam, a liciben (értsd: gimnázium) folyton bukásra álltam. Ma már sejtem, hogy belőlem igazából egy alternatív iskola hozta volna ki a legtöbbet. Egy olyan iskola, amely nem akar iskolaszerű lenni, és nincs benne sem se jóslat, se mi a poroszos derékszögekből. Az én iskolaéveim igazából másra se voltak jók, mint hogy újra és újra felfogjam: nem felelek meg valaminek, aminek amúgy sem szeretnék megfelelni, viszont muszáj. Lásd még Takaró Mihály mára már klasszikussá érett szavait: „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát.” Azt hiszem, ennél pontosabban még senki sem tudta megfogalmazni, hogy miért gyűlöltem annyira a valódi diktatúrában üzemelő, átörökítésre szakosodott intézményt. Viszont mindmáig hálás nyersanyag. Félő, hogy az előrelátás képessége épp azt számolná fel bennem, amit a leginkább féltek. A vágyat a teremtésre. A magam kis gyufaskatulyányi univerzumában. Vámos Miklós nyilatkozta a minap, hogy megeshet, már csak évtizedei vannak hátra az emberiségnek ezen a bolygón. Bölcs és felelősségteljes szavak, ám ha én komolyan venném, már másnap szögre akasztanám a klaviatúrát. Már azt, amelyikkel a regényt írom. A tárcák maradnának, tán még az utolsó pillanatig is, hiszen azok az irodalom kérészei. De idő és távlat nélkül mire jó egy regény? Mire jó olvasók nélkül? A vak és irracionális hit nélkül, hogy a távoli jövőben is lesz majd valaki, aki értőn hajol a sorok fölé. Még ha tudjuk is magunkban, hogy voltaképpen a felejtésnek írunk (bár ezt inkább szeretjük a másik íróról elképzelni, és nem magunkról). Azt, hogy ma is olvassuk Szophoklészt, Dantét, Cervantest, már önmagában is nem egy óriási győzelem az idő fölött? Hiszen általuk részesülünk mi, olvasók is egy kicsit a halhatatlanságból. Pontosabban mi adjuk hozzá az illékony anyagot a figyelmünkkel, a kíváncsiságunkkal, az erőfeszítéssel, hogy a mai világunk tapasztalataira fordítjuk le őket. Ha kihúznák a most készülő regényem alól a távlatot, mint egy elázott szőnyeget, akkor kártyavárként omolna össze minden. A kifundált cselekménytől a hetek óta mozgatott karakterekig. Hiszen aki ír, az már eleve reménykedik (még ha amúgy teljesen pesszimista, és a remekmű lejegyzése után boldogan lép ki a tizedikről). Az írásban van valami, ami makacsul nem vesz tudomást a világ végéről. Mert ha mégis, akkor önmagát számolja fel. Freud persze józanabb volt, ő úgy vélte, hogy az író azért ír, mert másként nem tud pénzhez, nőhöz és hatalomhoz jutni. Én meg azt gondolom, hogy az írók zöme könnyedén lemondana mindenről, ha tudná, hogy kétszáz év múlva is lennének olvasói. Jó, a nőkön egy kicsit még alkudozna. Legyen százötven év és egy kis nő most. Ezért is töprengek azon, hogy vajon Kafka miért pont Max Brodot kérte meg, hogy olvasatlanul égesse el a hátrahagyott kéziratait, bennük A pert és A kastélyt. Hiszen ő rajongott érte! Kora egyik legtehetségesebb írójának tartotta. Vagyis ideális jelölt volt ahhoz, hogy ne teljesítse Kafka utolsó kívánságát. így lesz a vég igazából kezdet egy jó író kezében, aki még ahhoz is ért, hogy az utóéletét is dramatizálja. Ne hallgasson se jóslatra, se világvégére, csak arra, ami benne alakítja, formálja az időt. Az egyetlen és valódi kihívást, PAPP SÁNDOR ZSIGMOND FRANZ KAFKA Barátját, Max Brodot kérte meg, égesse el kéziratait, aki ezt nem tette meg A bor csak bor, avagy a különítményes kenyecs Már jó néhány közértben lehet szép borokat kapni. A szűk nemzedéknyi időben (melyben volt egy europid intermezzo, amikor sokan azt hittük, hogy afféle uncsi nyugati libernyák demokrácia leszünk szabad sajtóval, piaccal és választásokkal, de persze végül visszasüppedtünk a West Balkánra, a szokott és megérdemelt helyünkre) a magyar borkultúra lassan újra elérte a nemzetközi színvonalat, sokszor megérintik legalábbis a magyar borok ezt a nívót, ami nagyon magas, azelőtt soha nem készültek ilyen jó borok a világban, mint manapság. Sajnos a Bartókon is ártunk és ormányunk optimista híreit zihálják a lojális hírolvasók. Leülsz a boroddal a fenyőd alá (Varsányi Pincészet, Verpeléti Olaszrizling grand selection 2015,1790 Ft), és próbálod elfelejteni a híreket. Ezt is egy sima közértben lőttem, a CBA-ban, ahol szép skáláját találhatni a magyar boroknak, és itt a Balcsin, ahol hangicsálok, a bolt preferálja a helyi mikropincészeteket is, ami tök jó. Mondjuk ez a tétel egy egri bormester munkája, és teljesen más, mint a balatoni olaszok: nincs olyan vibráló sávtérképe, és nincs benne az intenzív ásványosságnak az a bioárama, mint némely balatoni olaszrizlingekben, de remekmű. Igen vonzó, érett karakter lágyabb sávtérképpel, és van egy vonása, egy szinte szexi pézsmás halvány ecsetvonás, ami eszméletlen finom, kicsit feminin innivalóvá teszi. Ez a halovány pézsmás jegy mindig jó, afrodiziákummá varázsolja a bort, a gyümölcs érettségéből és a bor érleltségéből fakadhat. Nézed tehát a Balcsit, és próbálod elfelejteni a termelési regényt, ami ismét árad a „közmédiából, hogy megint a szivar rossz végén állunk, hogy agymossák a cselédfalut, hogy végső fokon elpuskázzák a történelmi lehetőséget, amit az uniós csatlakozás jelentett, ez Magyarország, mindig kisebbségben marad benne Európa. Fontosabb nekik, hogy a családnak jusson elég suska, azért olyan a királyunk kis arca és azért olyan korpulens a sziluettje, mert mindent felfal, mint a kis gömböc. Kamu, hogy az új nemzeti középosztály feltőkésítése folyik az elcsalt uniós és közpénzekből: még ennyi ideológia sincs a Big Apple alakú csodacsatár elnehezedett mozgása mögött, csak a suska és a hozzá vezető voks számít, a többi csak kenyőcs (Hamvas Béla), most éppen ilyen különítményes kenyőcs. Ajánlott olvasmány Feind Péter Péter’s Balaton Olaszrizlingje is 2020-ból, 1249 Ft az Auchanban. Ez tehát teljesen más karakterű olaszrizling: friss, savasabb és szárazabb, kicsit ásványos, inkább maszkulin valami, első szava a sav, telt korty, egyszerűbb illat- és ízkép, jó gasztrobot fehér húsokhoz-halakhoz, zsírosabb fogásokhoz. És a Peter’s Balaton boroké az egyik legjobb címke itt a Balcsinál, egyszerű és szép és balatoni. Sokkal jobbak a címkék is, mint pár éve, ugye a kombinátos antipiaci időkben ez nem volt szempont, a rendszerváltást követő évtizedben pedig egy mélymagyar grafikus, Chateau Pali jelképekkel túlzsúfolt címkéi számítottak menőnek. A japán piacon az ő ijesztő címkéje állította le egy egri csúcsborász palackját: bemegy a japán vásárló a boltba, ránéz a palackra, és nem érti a sok griffet, sárkánynak nézi a turult, nem érti a nagyon mély magyar szimbólumok nyüzsgését a palackon, megijed, nem veszi meg a bort. Egy olasz grafikus bárónővel kellett újraterveztetni a hascímkét, aki kidobálta a griffeket a ’csába, csak az égszínkék kerek labirintust hagyta meg, el is indult a pinot a polcokon. Ennyit tesz a jó címke: elindítja vagy megállítja a palackot (néhai Gál Tibor, a magyar borászat legnagyobb reménysége, aki a toszkán Ornellaia csúcspincészet főborászaként 2001-ben első helyezést ért el a vezető bormagazin, a Wine Spectator százas toplistáján, és aki túlhajtott életét egy dél-afrikai karambolban fejezte be, mesélte ezt valamikor a kétezres évek elején a szerzőnek. E grafikus bácsi után egy egri rajzoló, Ipacs Géza uralta el a honi borcímkepiacot, hál’ istennek, mert szellemes, költői, vicces és modern képekkel árasztotta el a polcokat, teljesen új stílust és paradigmát hozva a magyar borcímkevilágba, mely azóta jórészt az ő nyomdokain felvette a modern kor ritmusát, nem turulokkal és griffekkel jelképezi, hogy a magyar bor milyen transzcendens és nemzeti, hogy több, mint bor. By the way: a bor csak bor. A kulturális kontextus érdekes körülötte, azaz ami a mi fejünkben van róla, ami lehet transzcendens és/vagy nemzeti izé, de a bor egy legitim tudatmódosító, ami magába szívott ugyan egy csomó kulturális értéket, de azért csak egy termék, egy domesztikált drog, ami a szenvedés nélkül megszerzett illanó boldogságra való, se több, se kevesebb. TOMPA IMRE