Népszava, 2021. december (148. évfolyam, 278-303. szám)
2021-12-01 / 278. szám
21 NÉPSZAVA I 2021. december 1., szerda REFLEKTOR Van, ahol a Covid sem titok KOLOZSVÁR A pandémia kitörése után közel két évvel kaptam végre lehetőséget arra, hogy bemutassam a kórházak emberéletekért vívott küzdelmét. Igaz, ehhez a határon túlra, Romániába, Erdélybe kellett mennem. BERES MÁRTON A járvány kezdetétől próbálkoztam bejutni hazai egészségügyi intézményekbe, hogy képeimen keresztül bemutassam a kórházakban dolgozók emberéletekért zajló heroikus küzdelmét. Sikertelenül. Erdélyben azonban, az esetszámok csökkenésével több városban is lehetőségem nyílt arra, hogy megörökíthessem azt, amit a magyarországiak csak az MTVA nézőpontjából láthatnak - a Covid-kórházak szörnyű valóságát. Várnak és köszönik, hogy munkájuk után érdeklődöm, kaptam múlt héten a visszajelzést a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház kommunikációs osztályától. Három héttel korábban nyújtottam be a kérést, de a járvány negyedik hullámának csúcspontján az erdélyi kórházak sem tudtak fogadni. A pozitív válasz szinte azonnal megjött, a konkrét időpontra várni kellett az esetszámok csökkenéséig. Romániában ugyanis az adott intézmény vezetői dönthetik el, ki léphet be forgatni, fotózni, nem szükséges a minisztérium vagy operatív törzs jóváhagyása. Kolozsváron egy modern, pezsgő, európai városba csöppentem. A Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház sem marad el egyetlen nagyobb, jobban felszerelt budapesti egészségügyi intézménytől sem. Orvostanhallgatókkal várakozom a parkolóban, színes, nemzetközi társaság, idejárnak gyakorlatra a helyi orvosi egyetemről. Ezen túlmenően azonban korántsem vidám a kép. A patológia mellett egy hűtőkamion áll. „A patológiát is érintette a Covid okozta többlethalálozás, a hűtőkamiont az elhunytak tisztességes tárolása miatt kellett beszereznünk”, magyarázza a kórházi sajtóosztály munkatársa, Dorel Danciu. Elmondása szerint a sürgősségi kórházuk a második legnagyobb Romániában a bukaresti után, nemrég még, a Covid negyedik hullámának csúcsán 3000 beteget kezeltek az intézményben. Kolozsváron viszonylag kevés magyar szót hallani, de olyan orvos mellé osztottak be, akivel magyarul beszélhettem. Dr. Szabó Róbert aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos minden kérdésemre válaszolt. Az ő kíséretében tekinthettem be a Covid-intenzíven zajló munkába. Először azonban be kellett öltözni. Alsógatyára vetkőzve kaptam egy egyszer használatos zsilipruhát. Majd jött a maszk, védőszemüveg, overall, gumikesztyű, lábzsák, és elindulhattunk az első emeleti Covid-intenzívre. Itt két kórterem van: egyikben a két ágyból egy foglalt, viszont a másikban nincs üres hely. Négy súlyos állapotú beteg fekszik itt, ki altatva, ki ébren. Mindenkit lélegeztetnek, az állapotához leginkább szükséges technikával. A lét a Covid-intenzívosztályon szürreális. A betegek arcát annyi cső és egyéb műszer takarja, hogy egyedül a nemüket tudom megállapítani, korukat csak nagyságrendileg tippelem. Vannak itt férfiak, nők, középkorúak, idősek egyaránt. Senki nem beszél. Csak a műszeRomániában az egészségügyi intézmények vezetői dönthetik el, ki léphet be forgatni, fotózni, nem szükséges a minisztérium vagy operatív törzs jóváhagyása. rok pittyegését, az oxigén süvítő hangját, néha köhögést hallani. A kórteremben nincs megállás, nincs beszélgetés, nővérek, gyógytornászok dolgoznak megállás nélkül, tetőtől talpig beöltözve. Mellettem épp egy középkorú úr kezeit és lábait mozgatja át a gyógytornász, egy nővér egy idős nénibe próbálja beimádkozni a tízórait. Közben folyamatosan cserélgetik a kesztyűket, fertőtlenítenek. A betegeken a takaró alatt csak pelenka van, a gépi lélegeztetés és az altatás ágyhoz köti őket. Aki ébren van sem tud beszélni, mozogni, tévét nézni. Borzalmas belegondolni abba, mit élhet át, aki ébren van, mikor látott utoljára emberi arcot, mikor beszélt utoljára a szeretteivel. Egy Covid-osztályon ugyanis nem látni mást, csak papírruhába öltözött embereket, néha még azt is nehéz megállapítani, férfi vagy nő van a sok védőeszköz mögött. A védőruhában nem látszanak az érzelmek, sem a fáradtság, sem a könnyek. Megdöbbent a modern orvosi technológia: mindenhol lélegeztetőgépek, infúziók, gyógyszeradagolók, vezetékek, csövek, amik életben tartják a beteget. Mindenki teszi a dolgát, igyekszem nem láb alatt lenni. Szabó doktor számomra érthetetlen, a monitorok által megjelenített számokat elemez, segíti a nővérek munkáját. Alig egy óra után a doktor úr jelzi, le kéne mennie a másik intenzív osztályra. A sárga zónában mindkettőnket befújnak fertőtlenítőszerrel, fényképezőgépem sem ússza meg. Ezután vehetem le az overallt. Áthaladunk a zöld, Covid-mentes zónán, majd jöhet a második szett védőruha. A földszinti intenzív osztályon is két kórterem van. Az egyik éppen zárva, fertőtlenítik. Szabó doktor szerint akkor van baj, ha az éppen zárt szoba kapacitására is szükség van. Két középkorú hölgy fekszik itt altatásban, egy férfi pedig ébren. O lélegeztető gépen volt, most is oxigént kap, sokat javult az állapota, újságolja boldogan Szabó doktor. Azt, amit a bácsi tekintetében látok, sajnos szavakkal leírni nem tudom, képen sem, a személyiségi jogok miatt. Három órát tölthettem a kórházban, de egy örökkévalóságnak tűnt. Nekem három óra, az itt dolgozóknak két év. A látottak nem hasonlíthatók semmihez. Ahogyan az oltáshoz használt tű sem mérhető a Covid-intenzíven használt csövekkel, de az oltás mellékhatásai sem a Covid okozta szövődményekkel. Mintha egy rossz katasztrófafilmbe csöppenne az ember a Covidintenzívosztályon. Csak a gépek süvítése töri meg a némaságot A dolgozók érzelmeit elfedi a védőruha. Kisugárzásuk mégis optimista. Nincs idejük beszélgetni, de jelzik - hisznek a győzelemben NÉPSZAVA-INTERJÚ Valahogy mindig találtunk egy megoldást Annyira rossz helyzetbe még sosem kerültünk, hogy egy belgyógyász lélegeztessen, állítja Dr. Szabó Róbert. Hány beteg jut egy orvosra és egy ápolóra a kórházban? Egy szakorvos kb. 6 beteget felügyel, de vannak rezidens orvosaink is, velünk dolgoznak, velük együtt az arány az, hogy egy orvos jut két betegre. Volt olyan, hogy más osztályról, más kórházból érkezett nem szakirányú orvos dolgozni? Mi a kardiológusokkal és belgyógyászokkal dolgozunk, ők kezelik a nem intenzív osztály betegeit. Ha a Covid-intenzívre olyan beteg kerül, akinek szüksége van más szakorvosra, akkor ők besegítenek nekünk. Annyira rossz még sosem volt, hogy egy belgyógyász lélegeztessen valakit. Milyen telítettség van most az esetszámok csökkenésével, és milyen volt a járvány csúcsán? A járványcsúcsok után még elég hosszú ideig érkeznek az intenzív esetek. Most is tele vagyunk. A különbség az, hogy néhány hete még nagyon sok kórház kérte azt, hogy vegyünk át súlyos betegeket, többet, mint amennyi helyünk volt. Most annyiban javult a helyzet, hogy már mindig találunk helyet nekik. Milyen az oltott és oltatlan betegek aránya, milyen gyógyítási tapasztalatai vannak az oltott betegek kapcsán? Saját tapasztalatom alapján azt tudom mondani, hogy az a beteg, aki be volt oltva, általában nem a Covid, hanem más súlyos szervi - általában vese- és szívelégtelenségek miatt került az intenzívre, de mivel Covid-pozitív volt, a Covid-intenzív osztályon kellett őket gyógyítanunk. Volt egy betegünk jó egy hónapig, ő nem volt egyáltalán lélegeztetve, végül sajnálatosan elhunyt, de nem a tüdőt érintő szövődményben, hanem alapbetegsége miatt. Ha nem lett volna beoltva egy-két nap alatt belehalt volna a fertőzésbe. Mik azok az alapbetegségek, amik leginkább növelik a halálozás esélyét? Azok közül, akiket én kezeltem legtöbben cukorbetegek, infarktuson átesettek, veseelégtelenségben és különböző érszűkületekben szenvedők voltak. Került olyan helyzetbe, hogy Önnek kellett eldöntenie, ki kap lélegeztetőgépet és ki nem? Nem, olyan súlyos helyzet sem itt, sem a járványkórházban nem volt, mert a sürgősségi és intenzív osztályok között mindig valahogy találtunk egy helyet, egy megoldást, hogy senki se haljon, fulladjon meg. Volt sikerélménye is ebben a járványban? Sikerült olyat meggyógyítani, akiről már lemondtak? Ilyen is akadt, de a meglepetések sajnos inkább fordítottan értek. Voltak betegeink 40, 50 éves kor alatt, akikről azt gondoltuk, hogy gyorsan talpra állítjuk őket, és visszaküldhetjük a normális osztályra, de nem így történt. 49 éves férfi semmi alapbetegséggel, enyhe túlsúllyal, gondoltuk, hogy minden rendben fog menni, de 3 hét után meghalt. Lassan, progresszíven súlyosbodott az állapota, végül lélegeztetni kellett, és általában a betegek, akik lélegeztetőgépre kerülnek, ők sajnos nem élik túl. Van egyáltalán esély lejönni a lélegeztetőgépről? Nem tudok konkrét számokat, arányokat mondani, de tény, hogy nagyon keveseknek sikerül. Tüdőgyógyász kollégák mondják, hogy azok is, akik túlélik, hónapokkal a betegség után tüdőfertőzéseket, szövődményeket élnek át, a lélegeztetés után ezzel is meg kell birkózniuk. A fiatal Szabó doktoron sem fáradtság, sem megtörtség nem látszik