Népszava, 2021. december (148. évfolyam, 278-303. szám)

2021-12-01 / 278. szám

21 NÉPSZAVA I 2021. december 1., szerda REFLEKTOR Van, ahol a Covid sem titok KOLOZSVÁR A pandémia kitörése után közel két évvel kaptam végre lehetőséget arra, hogy bemutassam a kórházak emberéletekért vívott küzdelmét. Igaz, ehhez a határon túlra, Romániába, Erdélybe kellett mennem. BERES MÁRTON A járvány kezdetétől próbálkoztam bejutni hazai egészségügyi intézmé­nyekbe, hogy képeimen keresztül bemutassam a kórházakban dolgo­zók emberéletekért zajló heroikus küzdelmét. Sikertelenül. Erdélyben azonban, az esetszámok csökkené­sével több városban is lehetőségem nyílt arra, hogy megörökíthessem azt, amit a magyarországiak csak az MTVA nézőpontjából láthatnak - a Covid-kórházak szörnyű valóságát. Várnak és köszönik, hogy mun­kájuk után érdeklődöm, kaptam múlt héten a visszajelzést a Kolozs Megyei Sürgősségi Kórház kom­munikációs osztályától. Három héttel korábban nyújtottam be a kérést, de a járvány negyedik hul­lámának csúcspontján az erdélyi kórházak sem tudtak fogadni. A po­zitív válasz szinte azonnal megjött, a konkrét időpontra várni kellett az esetszámok csökkenéséig. Romá­niában ugyanis az adott intézmény vezetői dönthetik el, ki léphet be forgatni, fotózni, nem szükséges a minisztérium vagy operatív törzs jóváhagyása. Kolozsváron egy modern, pezs­gő, európai városba csöppentem. A Kolozs Megyei Sürgősségi Kór­ház sem marad el egyetlen na­gyobb, jobban felszerelt budapesti egészségügyi intézménytől sem. Orvostanhallgatókkal várakozom a parkolóban, színes, nemzetközi társaság, idejárnak gyakorlatra a helyi orvosi egyetemről. Ezen túlmenően azonban ko­rántsem vidám a kép. A patológia mellett egy hűtőkamion áll. „A pa­tológiát is érintette a Covid okozta többlethalálozás, a hűtőkamiont az elhunytak tisztességes tárolása miatt kellett beszereznünk”, ma­gyarázza a kórházi sajtóosztály munkatársa, Dorel Danciu. Elmon­dása szerint a sürgősségi kórházuk a második legnagyobb Romániában a bukaresti után, nemrég még, a Co­vid negyedik hullámának csúcsán 3000 beteget kezeltek az intéz­ményben. Kolozsváron viszonylag kevés magyar szót hallani, de olyan orvos mellé osztottak be, akivel magya­rul beszélhettem. Dr. Szabó Róbert aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos minden kérdésemre vá­laszolt. Az ő kíséretében tekinthettem be a Covid-intenzíven zajló munkába. Először azonban be kellett öltözni. Alsógatyára vetkőzve kaptam egy egyszer használatos zsilipruhát. Majd jött a maszk, védőszemüveg, overall, gumikesztyű, lábzsák, és elindulhattunk az első emeleti Co­vid-intenzívre. Itt két kórterem van: egyikben a két ágyból egy foglalt, vi­szont a másikban nincs üres hely. Négy súlyos állapotú beteg fekszik itt, ki altatva, ki ébren. Mindenkit lélegeztetnek, az állapotához legin­kább szükséges technikával. A lét a Covid-intenzívosztályon szürreális. A betegek arcát annyi cső és egyéb műszer takarja, hogy egyedül a nemüket tudom megál­lapítani, korukat csak nagyságren­dileg tippelem. Vannak itt férfiak, nők, középkorúak, idősek egyaránt. Senki nem beszél. Csak a műsze­Románi­­ában az egészségügyi intézmé­nyek vezetői dönthetik el, ki léphet be forgatni, fotózni, nem szükséges a minisztéri­um vagy ope­ratív törzs jóváhagyása. rok pittyegését, az oxigén süvítő hangját, néha köhögést hallani. A kórteremben nincs megállás, nincs beszélgetés, nővérek, gyógytorná­szok dolgoznak megállás nélkül, tetőtől talpig beöltözve. Mellettem épp egy középkorú úr kezeit és lá­bait mozgatja át a gyógytornász, egy nővér egy idős nénibe próbálja beimádkozni a tízórait. Közben fo­lyamatosan cserélgetik a kesztyű­ket, fertőtlenítenek. A betegeken a takaró alatt csak pelenka van, a gépi lélegeztetés és az altatás ágy­hoz köti őket. Aki ébren van sem tud beszélni, mozogni, tévét néz­ni. Borzalmas belegondolni abba, mit élhet át, aki ébren van, mikor látott utoljára emberi arcot, mikor beszélt utoljára a szeretteivel. Egy Covid-osztályon ugyanis nem lát­ni mást, csak papírruhába öltözött embereket, néha még azt is nehéz megállapítani, férfi vagy nő van a sok védőeszköz mögött. A védőru­hában nem látszanak az érzelmek, sem a fáradtság, sem a könnyek. Megdöbbent a modern orvosi technológia: mindenhol lélegez­tetőgépek, infúziók, gyógyszer­­adagolók, vezetékek, csövek, amik életben tartják a beteget. Mindenki teszi a dolgát, igyekszem nem láb alatt lenni. Szabó doktor számomra érthetetlen, a monitorok által meg­jelenített számokat elemez, segíti a nővérek munkáját. Alig egy óra után a doktor úr jelzi, le kéne mennie a másik in­tenzív osztályra. A sárga zónában mindkettőnket befújnak fertőt­lenítőszerrel, fényképezőgépem sem ússza meg. Ezután vehetem le az overallt. Áthaladunk a zöld, Covid-mentes zónán, majd jöhet a második szett védőruha. A föld­szinti intenzív osztályon is két kór­terem van. Az egyik éppen zárva, fertőtlenítik. Szabó doktor szerint akkor van baj, ha az éppen zárt szo­ba kapacitására is szükség van. Két középkorú hölgy fekszik itt altatás­ban, egy férfi pedig ébren. O lélegez­tető gépen volt, most is oxigént kap, sokat javult az állapota, újságolja boldogan Szabó doktor. Azt, amit a bácsi tekintetében látok, sajnos szavakkal leírni nem tudom, képen sem, a személyiségi jogok miatt. Három órát tölthettem a kór­házban, de egy örökkévalóságnak tűnt. Nekem három óra, az itt dol­gozóknak két év. A látottak nem ha­sonlíthatók semmihez. Ahogyan az oltáshoz használt tű sem mérhető a Covid-intenzíven használt csövek­kel, de az oltás mellékhatásai sem a Covid okozta szövődményekkel. Mintha egy rossz kataszt­rófafilmbe csöppenne az ember a Covid­­intenzív­­osztályon. Csak a gépek süvítése töri meg a néma­ságot A dolgozók érzelmeit elfe­di a védőruha. Kisugárzásuk mégis opti­mista. Nincs idejük beszél­getni, de jelzik - hisznek a győzelem­ben NÉPSZAVA-INTERJÚ Valahogy mindig találtunk egy megoldást Annyira rossz helyzetbe még sosem kerültünk, hogy egy belgyógyász lé­legeztessen, állítja Dr. Szabó Róbert. Hány beteg jut egy orvosra és egy ápolóra a kórházban? Egy szakorvos kb. 6 beteget fel­ügyel, de vannak rezidens orvo­saink is, velünk dolgoznak, velük együtt az arány az, hogy egy orvos jut két betegre. Volt olyan, hogy más osztályról, más kórházból érkezett nem szakirányú orvos dolgozni? Mi a kardiológusokkal és belgyó­gyászokkal dolgozunk, ők kezelik a nem intenzív osztály betegeit. Ha a Covid-intenzívre olyan be­teg kerül, akinek szüksége van más szakorvosra, akkor ők besegítenek nekünk. Annyira rossz még sosem volt, hogy egy belgyógyász lélegez­tessen valakit. Milyen telítettség van most az eset­számok csökkenésével, és milyen volt a járvány csúcsán? A járványcsúcsok után még elég hosszú ideig érkeznek az intenzív esetek. Most is tele vagyunk. A kü­lönbség az, hogy néhány hete még nagyon sok kórház kérte azt, hogy vegyünk át súlyos betegeket, töb­bet, mint amennyi helyünk volt. Most annyiban javult a helyzet, hogy már mindig találunk helyet nekik. Milyen az oltott és oltatlan betegek aránya, milyen gyógyítási tapasztala­tai vannak az oltott betegek kapcsán? Saját tapasztalatom alapján azt tudom mondani, hogy az a beteg, aki be volt oltva, általában nem a Covid, hanem más súlyos szervi - általában vese- és szívelégtelen­ségek miatt került az intenzívre, de mivel Covid-pozitív volt, a Co­­vid-intenzív osztályon kellett őket gyógyítanunk. Volt egy betegünk jó egy hónapig, ő nem volt egyálta­lán lélegeztetve, végül sajnálatosan elhunyt, de nem a tüdőt érintő szö­vődményben, hanem alapbetegsé­ge miatt. Ha nem lett volna beoltva egy-két nap alatt belehalt volna a fertőzésbe. Mik azok az alapbetegségek, amik leg­inkább növelik a halálozás esélyét? Azok közül, akiket én kezeltem legtöbben cukorbetegek, infark­tuson átesettek, veseelégtelenség­ben és különböző érszűkületekben szenvedők voltak. Került olyan helyzetbe, hogy Önnek kellett eldöntenie, ki kap lélegezte­tőgépet és ki nem? Nem, olyan súlyos helyzet sem itt, sem a járványkórházban nem volt, mert a sürgősségi és intenzív osztályok között mindig valahogy találtunk egy helyet, egy megoldást, hogy senki se haljon, fulladjon meg. Volt sikerélménye is ebben a járvány­ban? Sikerült olyat meggyógyítani, akiről már lemondtak? Ilyen is akadt, de a meglepeté­sek sajnos inkább fordítottan ér­tek. Voltak betegeink 40, 50 éves kor alatt, akikről azt gondoltuk, hogy gyorsan talpra állítjuk őket, és visszaküldhetjük a normális osz­tályra, de nem így történt. 49 éves férfi semmi alapbetegséggel, enyhe túlsúllyal, gondoltuk, hogy min­den rendben fog menni, de 3 hét után meghalt. Lassan, progresszí­­ven súlyosbodott az állapota, végül lélegeztetni kellett, és általában a betegek, akik lélegeztetőgépre ke­rülnek, ők sajnos nem élik túl. Van egyáltalán esély lejönni a lélegez­tetőgépről? Nem tudok konkrét számokat, arányokat mondani, de tény, hogy nagyon keveseknek sikerül. Tüdő­­gyógyász kollégák mondják, hogy azok is, akik túlélik, hónapokkal a betegség után tüdőfertőzéseket, szö­vődményeket élnek át, a lélegeztetés után ezzel is meg kell birkózniuk. A fiatal Szabó doktoron sem fáradtság, sem megtörtség nem látszik

Next