Népszava, 2022. július (149. évfolyam, 151-176. szám)

2022-07-02 / 152. szám

2022. július 2., szombat Tárca Játszótér is van, mindenki kedvére ki­tombolhatja magát (képünk illusztráció) 81 SZÉP SZÓ s­osem tanítottam. Sem a­­ konkrét egyedeket, sem egész népemet. Mindig is úgy éreztem, nem vagyok A­z ehhez elég okos, vagy, ami­­ az érem másik oldala, elég felületes. Most már tudom, tévedtem. Nem azért nem lettem tanár vagy taní­tó, mert nem voltam elég felkészült, ne lett volna mondanivalóm, hanem mert soha nem voltam elég bátor. Dusi első születésnapi partiján jöttem rá erre. A kisfiúnk júliusi születésű, ami azt je­lenti, hogy nyári, vagy inkább vakációs gyerekként, ha szigorúan ragaszkodunk a dátumhoz, soha nem ünnepelhetett volna az iskolatársaival, hiszen addigra már mindenki szétspriccel táborba vagy nagyszülőkhöz, netán egy távoli lakás négy fala között fő az unalomtól, így elő­rehoztuk az ünneplést, de úgy is mond­hatnám, hogy igazi hályogkovácsok módjára fejest ugrottunk a mély vízbe. Minden ott kezdődött, hogy Dusi nem tudta eldönteni, ki lehet jelen a jeles eseményen és ki nem. Hiszen mindenki a barátja, mindenkit kedvel, más szóval: senkit sem szeretne azzal büntetni, hogy nem hívja meg. Pró­báltunk érvelni, hogy szülinapra a leg­jobb cimbiket szokás összegyűjteni, de nyolcévesen úgy változnak az egymás közötti viszonyok, mint egy jobbféle brazil szappanoperában. Ma Milán a legjobb barátom, két nap múlva viszont már szóba sem akarok állni vele, mert nem adott a lekváros fánkjából. És ak­kor a lányokról még nem is beszéltünk. Hiába próbáltuk szűkíteni a kört, Dusi a kitessékeltek helyett is sírt, így vettünk egy mély levegőt, hogy rendben, akkor jöjjön az egész osztály, tizenhét min­denre elszánt gyerek. A lakásunk így már szóba sem jöhe­tett. Már tíz gyerek után sem takarítás­ról beszélünk, hanem lakásfelújításról, ezért adta magát az ötlet, hogy az iskola előtti Schubert-park lesz a helyszín, ott játszótér is van, mindenki kedvére ki­tombolhatja magát, nem látszik meg a félig megcsócsált muffin foltja a falon, nem reped meg az erkélyajtó üvege, legfeljebb csendháborításért hívnak oda valakit. A programot is egészséges keretek közé szorítottuk: kettő és öt között miénk az osztály, az a három óra egy szempillantás alatt eltelik. A nejem kincsvadászatot talált ki nyolc állomás­sal, furfangos lelőhelyekkel és fejtörők­kel, amelynek végén személyre szóló csillogó kövek (ásványok) várnak majd . Lesszabály és születésnap PAPP SÁNDOR ZSIGMOND mindenkit. Ez négyig, fél ötig kitart, a többit majd kitölti az édességek és sós ropik módszeres elfogyasztása. De ki magyarázná el a szökőárnak, hogy csak nyugi, ráérünk, lassabban is el lehet pusztítani a fél világot, nem kell egyből eldurrogtatni minden muníci­ót? A kincsvadászat háromkor véget ért, és akkor már túl voltunk a tortán és muffinokon, és tizenhét cukortól fűtött gyerek (plusz az ünnepelt) nézett ránk, hogy akkor most mi jön, mi felé for­díthatja mérhetetlen energiáit, amely rossz napjain arrébb tolná Tihanyt, visszhangostul, mindenestül. Hirte­len rám szakadt az idő felfoghatatlan természete, amely úgy el tud röppenni a fogorvosi váróban mélytömés vagy gyökérkezelés előtt, és amely most vi­hogva támaszkodott neki a park egyik fájának, és az istennek sem jött köze­lebb. Nem mozgott, nem lépett előre, úgy borult ránk, mint a hullámtalan óceán egy hatalmas vákuumban. A két­ségbeesés krokodilcseppjei gördültek le a hátamon. Hiszen fél szemmel és fél aggyal folyton létszámellenőrzést kellett tartani, amiben természetesen azonnal megbuktunk. A nejem mesél­te már otthon, hogy észre sem vette, hogy három kislány szó nélkül felment az iskolába vécézni, ami nagyon logi­kus és önálló tett, dicsérendő is. Már ha egy másik születésnapi partin tör­ténik, nem azon, amelyiken a szülők, a barátaink ránk bízták a szemük fényét. Akik persze estek-keltek, hol a térdről, hol a könyökről ment le a zománc, és ez rosszabb, mint az infarktus, mert az legalább rövid és csöndes. Itt viszont a seb körültekintő ellátása csak a kezdet, a fertőtlenítést gyors terápia követi, a trauma elsikálása, vigasztalások és ígé­retek, s már lehet is rohanni a követke­ző pácienshez. Vettünk egy mély levegőt, hogy rendben, akkor jöjjön az egész osztály, tizenhét mindenre el­szánt gyerek. Elképesztő sebességgel próbáltam felidézni, hogy mit játszottunk annak idején elsősként a nagyszünetekben, mi az, ami több gyereket is leköthet. Az adj király katonát jutott eszembe, és pár perc múlva már zúgott az egész park és játszótér, hogy: „Ha nem adsz, akkor szakítunk!” Szegény pihenni vá­gyó osztrákok joggal vélhették, hogy pár pillanatra az orosz-ukrán külön­leges hadművelet költözött át ide, a pá­rátlanító kapuk és az álmosító árnyé­kok közé. És még mindig csak fél négy volt. Máig nem tudom, hogyan jutottunk el a végéig. Arra emlékszem, hogy fociz­tam a lányok csapatában, miközben fél szemmel a bújócskát követtem, nehogy valaki végképp eltűnjön, vagy beszorul­jon valahová, a nejem stoptáncot ját­szott a maradékkal a We Will Rock You taktusaira, közben válaszoltam minden felmerülő kérdésre a dinóktól a les­szabályig. Életemben nem voltam még ilyen fáradt, úgy éreztem, mintha ólom­ból öntöttek volna ki egy kortárs kiállí­tásra. Azt viszont szentül megfogadtuk, hogy jövőre csak a legszerencsésebb öt (de inkább négy) gyerek jöhet el a parti­ra. Inkább legyek lelketlen szülő, aki nem érti meg a gyermekét, mint jószívű halott. Az igazságtalan és igazságos háborúról A­mióta - majdnem 400 /■ éve - a száműzött Hugo / ■ Grotius Párizsban kiad­ /----■ ta De jure belli ac pacis / ■ (A háború és a béke jo­■A M­gáról) című művét, ami­vel megszületett az „igazságos háború” doktrínája, az európai jogrendszer elfo­gadja, hogy a háborúkat ne csak a tények szintjén, hanem az igazsághoz való vi­szonyukban is vizsgáljuk. Ezek szerint azt a háborúviselést lehet igazságosnak minősíteni, amit nem a megtámadott fél kezdett, s amely emberi jogokat, ön­­rendelkezést és/vagy vallásszabadsá­got véd. Minden más háború, mondja az arminiánus (tehát a kálvinizmuson belül jobboldali elhajló”), toleranciára hajlamos Grotius, merő agresszió, amit nyers geopolitikai érvekkel és a táma­dást kezdeményező hatalom „dics­őség) vágyával meg lehet ugyan magyarázni, ugyanakkor erkölcsileg el kell ítélni”. Ha előre ugrunk pár évszázadot, úgy tűnik, a francia forradalom óta a „népfelségre” való hivatkozás felülírja a grotiusi elveket. De az ennek alapján létrejövő nacionalizmus relativizálja az igazság fogalmát, hiszen ha X ország nemzeti érdekeinek érvényesítése sé­relmeket okoz­ó országnak, amelyik ugyancsak nacionalista alapon ellenzi ezt az érdekérvényesítést, akkor hol az igazság? Tegyük fel, hogy elfogadjuk a protestáns jelszót: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” - ami éppen a val­lásszabadság védelmében keletkezett, vagyis hogy az igazság mindig a meg­támadottak oldalán áll. El kell dönte­nünk, mi lett ebből a XX. században, amikor a német hadvezetés meg volt győződve arról, hogy az igazság nem az „álnok” Anglia, hanem az ő oldalukon áll és minden német katona övére ráír­ta, hogy „Gott mit uns”, vagyis „Velünk az Isten”. 1918-ra viszont bebizonyoso­dott, hogy azt a háborút nem a jó, vagy rossz Isten, hanem a tankok döntötték el - ezek szerint Isten vagy már kezdet­ben sem pártolta az európai nagyha­talmakat, vagy pedig cserben hagyta a németeket. Akik ettől kezdve „más lóra tettek”, újjászervezték hadseregüket, és revizionista retorikával, illetve a „hátba döfős” mítosz alkalmazásával újabb há­borút kirobbantó diktátort bíztak meg a Harmadik Birodalom megteremtésé­vel. Hitler elvi szempontból mindent a „nyelvi” kártyára tett fel: mindenütt, ahol németül beszélnek, Berlin akarata kell, hogy érvényesüljön. Vagyis 1939- ben a nemzetiszocialista kotyvalék már köszönőviszonyban sem volt az igaz­sággal. Ki az, aki ma a „Velünk az Isten” ön­áltató hazugságát képviseli a világban? Az iszlamistákon kívül egyedül Kirill (Gungyajev néven hajdani szovjet tit­kosrendőr), minden orosz ortodox hívő moszkvai pátriárkája. Ő az, aki nap mint nap Putyin propagandaszövegeit mondja fel egy verkli egyhangúságával. Eszerint az Oroszországi Föderáció senkit sem támadott meg, csupán „a saját határait védi” és annak van igaza, aki naponta imádkozik az orosz fegy­verek győzelméért Ukrajnában. Hogy ezt az oroszok esetleg más vallású cse­csen, vagy szíriai csapatokkal és ren­geteg fiatal orosz katona halálával érik el, másodlagos tényező. Kirillt keresz­tényellenes állásfoglalása miatt joggal utasította rendre Ferenc pápa egy hos­­­szabb videóbeszélgetésben, ahol közöl­te a moszkvai pátriárkával: hiába érvel, mint egyházfő nem lehet Putyin elnök ministránsa! Persze ez is régi bizánci hagyomány: a pátriárkának mindig ki kell szolgálnia a császárt, a cárt, vagy a mindenkori uralkodót. Kirill magatartása máris az ortodox egyházon belüli szakadáshoz vezet: a Moszkvától független ukrán egyházfő, Epifanyij metropolita a legsúlyosabb bűnökkel vádolja Putyin csapatait, de még a Moszkvához tartozó ukrán orto­dox egyház feje, Onufrij metropolita is számonkéri Kirillen az ukrajnai temp­lomokat és kolostorokat ért pusztítá­sokat, illetve az iskolák és a kórházak lebombázását, a „felszabadító” orosz tüzérség és légierő, civil lakosságot egy­általán nem kímélő tevékenységét. Ugyanakkor nemzetközi felhábo­rodást váltott ki, hogy Kirill pátriárka jelentős külföldi vagyonának zárolását az Európai Unióban a magát egyébként protestánsnak valló, de alighanem tel­jesen vallástalan Orbán Viktor vétója akadályozta meg. Nem hiszem, hogy Kirill áldása segítené az orosz fegyve­reket, vagy Dél-Kelet-Ukrajna ígért újjáépítését, amikor a Donbászban és másutt Putyin szétlövi az ortodox templomokat és civilek ezreit gyilkolja meg, vagy űzi el otthonából egyre „kü­lönlegesebb” hadművelete folyamán. Ami csak az orosz nagyhatalmi vágya­kat közvetíti Európának, de sem az Újtestamentum keresztény Istenéhez, sem az igazsághoz nincsen semmi köze. GÖMÖRI GYÖRGY (LONDON) Félig lerombolt ukrán orto­dox templom. Számonkérik Kirillen az orosz pusztítást

Next