Népszava, 2022. szeptember (149. évfolyam, 203-228. szám)

2022-09-03 / 205. szám

2 SZÉP SZÓ Politika 2022. szeptember 3., szombat Hazán kívül tartózkodom Lengyel László és Markó Béla beszélgetése Lengyel László: „Az egynyelvű és egy szokás szerint élő ország gyenge és tö­rékeny” - írja István királyunk az Intel­meiben. „Hagyom ezért, fiam, adj nekik táplálást [a vendég és jövevény népek­nek] jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogy­­sem másutt lakoznának.” Nekem a több mint ezeréves politikai és emberi üze­net azt mondja, hogy az „egynyelvű és egy szokás szerint élő ország”, akár ma­gyar, akár román vagy szerb, „gyenge és törékeny”. Az egyetlen államnemzetet (el)ismerő nemzetállam csak látszatra erős, a valóságban gyenge. Mondanak-e időszerűt István Intelmet Erdély ma­gyar népének, ahol mintha a többség a magyar nemzetállamért lelkesedne egy román nemzetállamban élve? Markó Béla: A román alkotmány legelső mondata így hangzik: „Románia szuverén és független, egységes és oszt­hatatlan nemzetállam.” Ezt az 1991- ben elfogadott alaptörvényt 2003-ban módosítottuk, de sem a kilencvenes évek elején, sem később nem sikerült a nemzetállami meghatározást töröl­tetnünk. Az is igaz, hogy ugyanakkor be tudtunk vinni az alkotmányba olyan rendelkezéseket, amelyek valamen­­­nyire ellensúlyozzák az egy állam, egy nemzet, egy nyelv, egy kultúra elvét, és a kisebbségi nyelvű oktatást, illetve a kisebbségi nyelvek nyilvános haszná­latát is több cikkely szavatolja, bele­értve az önkormányzatokat, az állam decentralizált intézményeit és az igaz­ságszolgáltatást. Ezek a rendelkezések mégsem ürítik ki teljesen azt a legelső mondatot, hiszen a tendencia tovább­ra is világos, bár a nehezen kivívott ki­sebbségi jogok ellentmondanak ennek: egyetlen, nemcsak politikai, hanem kulturális nemzetté tenni Romániát. Persze egy egységesülő Európában ma már erre nem nagyon van esély, de ré­szünkről sem csak szimbolikus cél volt, különösen a kilencvenes években, hogy a nemzetállamot valahogy kiiktassuk az alkotmányból. Utólag szinte elkép­zelhetetlen, hogy mekkora ellenkezést váltott ki, valahányszor egyik vagy má­sik erdélyi magyar politikus megkérdő­jelezte a nemzetállami meghatározást. 1995-ben azért kellett kiválnunk a De­mokratikus Konvenció nevű ellenzéki pártszövetségből, mert nem voltunk hajlandók lemondani arról, hogy ezt a meghatározást ki kell venni az alkot­mányból, román partnereink pedig attól féltek, hogy szavazatokat veszíte­nek miattunk. Az már a romániai poli­tika különös fintora, hogy 1996 végén, a választások után együtt alakítottunk kormányt. A lényeg mindenképpen az, hogy a nemzetállam annak idején tu­lajdonképpen szitokszó volt az erdélyi magyarok számára, és hát számomra máig az. Csak csodálkozom, hogy egye­sek olyan könnyen felejtenek, vagy pe­dig egyszerűen úgy vélik, mi, magyarok gondolkozhatunk nemzetállamban, de a románok ne tegyék. Az az igazság, hogy itt nem is elvont eszmékről kelle­ne beszélnünk, hiszen például a fran­cia nemzetállam történelmi képződ­mény, és akár hasznos is lehetett annak idején, de meggyőződésem szerint Franciaországnak is már rég le kellett volna mondania a nemzetállami ideo­lógiáról. Európának ebben a részében, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig a nemzetállami törekvések csak szenvedést hoztak az itt élő népeknek, és a XX. század világháborúinak is ez az egyik oka. Az Intelmeknek sokféle olvasatuk lehetséges, de ha így olva­som az általad idézett Szent István-i mondatokat, akkor ma is változatlanul érvényesek, legalábbis a Kárpát-me­dencében. Az Intelmek bizonyítják egyébként, hogy az államalapítóknak valóban volt akkor stratégiájuk, vagy ahogy ma mondani szokás, víziójuk. Ez egyfajta geopolitikai tisztánlátást jelentett, miszerint csakis a befogadás, az európai kulturális értékek már-már mohó asszimilálása szavatolja a ma­gyarok tartós megmaradását. Vagyis akkor maradhatsz meg, ha képes vagy változni és ha tudsz alkalmazkodni. Fi­gyelem, hogy egyre pompázatosabbak, egyre giccsesebbek az augusztus 20-i ünnepségek, de közben egyre kevesebb szó esik erről a vízióról. Holott bármifé­le bezárkózás rövid távon talán nagyon tetszetős ideológia ma is, de hosszú tá­von életveszélyes. Azt hiszem, István király végül is a lehető legpragmatiku­sabb uralkodó volt, tudta, hogy integ­rálódni kell Európába, ahogy ma mon­danánk. Az integrálódás viszont mindig kompromisszum; lemondasz bizonyos értékekről, és átveszel másokat. Ez nem önfeladás, ez a túlélés feltétele. Piros betűs napokon mi, magyarok szívesen hivatkozunk túlélési képességünkre, de azt nem mondjuk el, hogy ez alkalmaz­kodási készséget is jelentett. Engem senki nem fog meggyőzni arról, hogy a jövő Európáját nemzetállamokra kell alapozni. Ami nem jelenti azt, hogy pél­dául a magyar állam ne a magyar nyelv, kultúra, hagyomány megmaradásának legfőbb garanciája legyen ezután is, ami érvényes a román vagy szlovák államra és másokra is. L. L.: „Van egy tábla” - írtad 2020 szeptemberében „Trianonod alá”. „Ter­mészetesen képzeletbeli, de sokszor látom magam előtt, tulajdonképpen vastag kartondarab, a két felső sarkához rögzített cukorspárgán lóg egy ajtó üve­ge mögött. Olyasmi, mint azok a zárva vagy nyitva feliratok, amelyeket tetszés szerint meg lehet fordítani. De ennek az én táblámnak csak az egyik oldalát ismerem, s fogalmam sincs, hogy mi van ráírva túlfelől. Egy város, egy ország, egy földrész? Amit láthatok, az én kéz­írásom, már-már szokványos értesítés, ennyi. Hazán kívül tartózkodom.” A mi családunkban, Benedek Elek Trianon utáni, kisbaconi hazamenetele, Benedek Marcell és nagyanyám, Benedek Má­ria 1944-45-ös kisbaconi bujdosása óta mindig az volt a titkos hit s remény, ha Budapesten elfogy a haza levegője, ha­zamehetünk Baconba, Kolozsvárra. So­káig, talán a tízes évek barbárságot hozó koráig két hazában hittem, két hazában reméltem otthont és itthont. Gondolta volna Benedek Elek, amikor beleszere­tett a zsidó származású és hitű Fischer Máriába, hogy faj­gyalázást követ el, hogy hat gyermekük kevert fajúként nemkí­vánatos, és minderről az ő Székelyföld­je közepén hangzik el miniszterelnöki szózat? Kié ez a Székelyföld? Kié ez a Magyarország? „Mondd van-e ott haza még, hol értik e hexametert is?” M. B.: Érdekes, hogy már Csokonai Vitéz Mihály is „két hazáról” beszél a Marosvásárhelyi gondolatokban, Ma­gyarországról és Erdélyről. Ez a kü­lönbségtétel nyilván nemcsak a politi­kai státuszra vonatkozik, hanem Erdély sok évszázados multikulturális jellegé­re is. Multikulturális olyan értelemben, hogy több kultúra élt egymás mellett, és ezek néha ütköztek is egymással, de ugyanakkor folyamatosan vettek át értékeket, gyarapították a másikat, és egyáltalán nem véletlen, hogy a vallási toleranciát is itt mondták ki Európában legelőször a tordai országgyűlésen. Ne áltassuk magunkat, az együttélés ne­héz, az együttélést meg kellett tanulni, és ez számos konfliktussal jár, de végső soron Erdély ettől Erdély, nem a tájtól, nem a havasoktól, nem a fenyőfáktól és nem is a tusnádfürdői medvéktől. A Kós Károly által hirdetett transzilva­­nizmus erről szól. Benedek Elek is erre mutatott példát, hiszen nehéz időkben nem menekült el, hanem ellenkezőleg, hazatért Székelyföldre. Mára Erdély sokat veszített a maga identitásából az­által, hogy sok százezer német elment innen, és a magyarok aránya is lecsök­kent. De úgy vélem, a tolerancia hagyo­mánya mégsem tűnt el, és ezen a földön fajkeveredéssel rémisztgetni valakit is vagy akár a kultúrák keveredésétől félteni minket, azt jelenti, hogy nem­csak a XX. század szörnyűségeiből nem tanultunk semmit, de ennek a második magyar hazának, Erdélynek sem értjük igazán az üzenetét. így mondom, hogy magyar haza, és a románok meg román hazáról beszélnek persze, de ezt a kettőt nem kell egymással szembehelyezni. Az egykori Erdély kicsiben olyan, mint amilyennek a majdani Európának len­nie kellene. Ismétlem, szó sincs róla, hogy Erdély történelme csakis pozitív példákat kínálna az együttélésre, tele van ez a történelem etnikai vagy vallási feszültséggel, sőt vérengzésekkel is, és ezeknek a nyoma máig ott van a kollek­tív emlékezetben, ezért is olyan könnyű valamiféle sündisznóállásba kénysze­ríteni a magyarokat, mint ahogy a ro­mánokban is egy pillanat alatt fel lehet szítani a magyarellenességet. Igen, itt minden rossz szónak vagy rossz mon­datnak százszoros, ezerszeres súlya van. Erdély az együttélés földje, egy sajátos transzilván ideológiáé, ahogy mond­tam, de ugyanakkor az állandó hazake­resésé is. Nekem van szülőföldem, van otthonom, de azt csak néhányszor, csak nagyon rövid ideig hittem életemben, hogy hazám is van. Azon dolgoztam, hogy ezeket a rövid pillanatokat meg­hosszabbítsam, például akkor, amikor én is ott voltam a román kormányban, de most megint kételyeim vannak. Er­dély lehetne ez a haza, de ehhez jobban meg kellene értenie mindenkinek, hogy mi is az a transzilvanizmus. Önállóság, tolerancia, ragaszkodás a saját identi­tásunkhoz, mások identitásának az el­fogadása. Nem könnyű feladat. A nyolc­vanas években a Ceausescu-rendszer meghirdette a homogenizálás, vagyis az egyneműsítés stratégiáját, és ha nem jön a rendszerváltás, talán mostanára tényleg az egyformaság nemzetállama lenne Románia. Kaptunk egy esélyt, de újabban mintha mi magunk is készül­nénk lemondani a transzilván ideológi­áról. Ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb Erdélyről is lemondunk. Használom ugyan, de én magam sem igazán szere­tem a multikulturalizmus kifejezést, mert időnként félreérthető. Inkább beszélek transzilvanizmusról, és ez szá­momra azt a közös Európát is sugallja, amelyre törekednünk kellene. Mondok egy példát: nemrég a marosvásárhe­lyi várban felállították Hunyadi János mellszobrát, és mivel a feliratról állan­dó vita van errefelé, az önkormányzat azt a megoldást választotta, hogy latinul írják fel az egykori kormányzó nevét: Iohannes de Hunyad. FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON Latin nyelvű Hunyadi-szobor Marosvásárhe­lyen - a „hamis" multikulturaliz­­mus példája LENGYEL LÁSZLÓ MARKÓ BÉLA KENTAURBESZÉD

Next