Népszava, 2023. április (150. évfolyam, 77-99. szám)

2023-04-28 / 98. szám

4 Nyitott mondat Nagy Gerzson T­alálkozó a Puskin m­ozinál Z­é átvágott a háromszög alakú téren, és hirtelen arra gondolt, semmi sür­gős dolga nincs. Akkor miért rohan? Lassított, félreugrott egy tülkölő Peugeot elől, ez is mekkora klisé, Párizsban Peugeot, körbenézett, nem is kli­sé, az autók fele francia. A házak homlokza­tát vizsgálta a tér sarkán, legtöbbjén lepat­­togzott a vakolat, olajosan sötét, az egyiket nemrég felújíthatták, vakítóan veri vissza a reggeli napfényt. Kilencre kellene beérnie, de csak azért, hogy átvegye a felmondóleve­let. Ezért nincs értelme rohanni. Találomra belépett egy szűk utca bejáratán, ballonja szárát felkapta a szél, kezét zsebre dugta, vigyázott, el ne csússzon a macskaköveken. Balra fordult, cipője talpa bőr, a nedvesség­től megpuhul, hajnalonként felöntik a kerü­let utcáit a vizeskocsik. Nem mondták meg neki, hogy kirúgják, de megérezte. Az ilyet megérzi mindig. Enyhe ívben kanyarodott az utca, de nem járt még itt, a házak öt- vagy hatemeletesek, az Eiffel-torony sem látszik, gyorsított, nem mert az órájára nézni. Az utca végét sütötte a nap, reménykedett, hogy az már az Odeon, és onnan közel az irodája. Valaki azt mondta egyszer, minden városban Budapestet látja. Minden folyó Duna, a hegyek mind Gellért-hegyek, ha sziget, a Margit-sziget. Zé hasonlóan érzett, pedig nem is Budapesten született. Az Odéon micsoda? Kilencvenötben szerelmes lett egy lányba, a Puskin mozinál be­széltek meg találkozót, azt könnyen megtalálta, felírta a noteszébe, hogy Astoria metrómegálló, jobbra-előre fel, igaz, kétszer rossz helyen jött a felszínre, előbb a villamosnál, a táblán Kelen­föld vasútállomás, visszagyalogolt a metróhoz, a jegykezelő gépig, megfordult, mintha tiszta lappal indulhatna, másodszor a perui pánsípo­­sok zavarták meg, a Puskin mozi a szemközti oldalra került. Csodálkozott, hogy az épüle­tek változtatják a helyüket. Aztán megtanulta. A Károlyi-kertben ültek a padon, a lány fogta le kezét, ő a lány mellét akarta fogni, de a lány nem engedte. Csókolóztak, ha nem jött arra senki. Kapucnis kabátban két kisgyerek ásta a homokot, piros és sárga lapáttal, a csókok kö­zött cseréltek. A lány felpattant, kirántotta Zé kezét a pulóvere alól. Lesétáltak a Duna-part­ra, a Szabadság hídnál váltak el, a lány onnan villamosozott Budára. Jövő kedden, kiáltotta be a lány után. Ugyanazon az útvonalon sétált vissza a Puskin mozihoz, az Astoriától elmetró­zott az Örs vezér teréig. Onnan meg buszokkal valahova, a kollégiumhoz, ahol éppen lakott. A következő héten korábban érkezett, félóra volt még a találkozóig, elhatározta, hogy kipróbálja a villamost, nem végig, csak a Szabadság hídig, ahol a lánytól elvált, és onnan gyalogol a Pus­kin mozihoz. Nagy volt a tömeg, nyomták a ko­csi belseje felé, akkor látta meg a táblán, hogy Deák Ferenc tér, ez az ellenkező irány. Mi olyan sürgős, fiatalember, mondta egy középkorú nő prémbundában, nem kell tülekedni, leszállok én is. Zének erősen dobogott a szíve, félt, hogy lekési a találkozót, visszatalál-e egyből a Puskin mozihoz? Magasra emelte a karját, de a kapasz­kodót nem érte el, a kanyarban a prémbundás nőre dőlt, felszisszent, mintha neki fájna. A nő nem szólt, óvatosan kicsusszant Zé karja alól. A nőnek kellemes, édeskés parfümillata volt, iz­galmasabb, mint a lányé, Zé azt kissé fanyarnak érezte. Döccenve megállt a villamos, Zé a peron­ra ugrott, az aluljáróba szaladt. A feliratokból vette észre, hogy ez a Kálvin. Nem cserélték a táblát a villamoson? Elindult a prémbundás nő után a lépcsőn. A nő fekete harisnyát, magas sarkú cipőt viselt, a lépéseknél a bunda felcsú­szott a combja közepéig, vádlija megfeszült. A korához képest csinos, gondolta Zé. Kiértek a fényre, a nő hátranézett, mosolygott, átsétált az átjáró alatt, Korona Szálló, olvasta Zé, a távolban egy gesztenyefa fehéren virágzott, mögöttük csörömpölt a forgalom. Egy szűk utcán jobbra fordultak, és váratlanul a Károlyi-kert tűnt fel, sötétzöld, tömött bokrok, a nő egy padra ült, he­lyet kínálva maga mellett, és engedte, hogy Zé fogja a mellét, a combját is szétnyitotta. Zé ak­kor már biztos volt benne, hogy a lány szakítani fog vele. Ez járt a fejében szünet nélkül, a lány fanyar illata, szorítása a csuklóján, ahogy keze a melléhez közelít. Kiszabadította magát a nő öle­léséből, elindult az északkeleti kijárat felé, mert tudta, hogy ez van legközelebb a Puskin mozi­hoz. Kilépett a parkból, látta a lány arcát maga előtt, a helytelenítő arckifejezést a késés miatt, a tiltott kalandja miatt, a tévedései miatt. Hirte­len megtorpant. Minek siessen, ha szakítanak vele? Várjon csak a lány néhány percet, ennyit igazán megérdemel. Ennyi büntetést. Zé leg­szívesebben fütyörészett volna, de az apja nem tanította meg fütyülni. Kikanyarodott a mellék­utcából, balra nézett, látja-e a lányt a Puskin mozi előtt ácsorogni, de abban az irányban nem a Puskin mozi volt. Az épületek megint helyet cseréltek? Eldübörgött a negyvenkilences. Zé úgy érezte, elveszett. Ösztönösen futni kezdett, versenyt futott a villamossal, általánosban tag­ja volt az iskola nyolcszáz váltó csapatának, az első keresztutcán jobbra fordult, lassított, lihe­gett, feje felett világított a gesztenyefa barkája, és hirtelen ott állt a Károlyi-kert előtt. Benézett a rácsokon, a pad üres, gyerekek lökdösődtek a homokban. A zöldre mázolt vécé bódéja mellett félmeztelen férfi ült, kezében kétliteres átlátszó műanyag flakon. Ivott, megborzongott, tarkóját a bódé oldalához koccantotta. Tőle talán meg­kérdezhetné, gondolta Ze, látta-e a prémbundás nőt, merre ment. Megérintették a vállát. Fiatalember, mondta valaki, Zé hátrafordult, de a tömeg odébb so­dorta. Kilencvenöt telén elveszítette a noteszt, amiben fel volt jegyezve minden. A lány telefon­számát kívülről tudta, és azóta sem felejtette el. Arra gondolt, az irodából felhívja, titokban fel­megy a hetedikre, a hátsó lépcsőn, hogy a főnö­ke és a kollégái ne vegyék észre. Felhívj­a, mielőtt átadják a felmondólevelet. Az utolsó fordulónál megállt. Mit mondjon a lánynak? A homokfújt üveget egy ötcentes nagyságú részen lekaparta, innen látszik az Eiffel-torony. PO Ig *<c ■gM­ l 1on 5S 'M-lM-l I­­­rfe0 £ oo on“M-l M-l Mezei Gábor a tömeg eredő ellenállása céltalan napok, szájukban kő, fejük felett évszakok úsznak, a kapu előtt régóta bent álló utasszállító rögtön kifakul a fényben, körmük sötétlila, a hüvelyk­es mutatóujj közötti, hamar feszülő, száraz bőrhártyában elfoszló szálka, térdükön növekvő, sötét folt, áll a sor a véglegesen kihúzott szalagok között, a folyosó korlátos távlatai okozta, ragacsos fásultságban, kézipoggyászukban kedvenc törülközők, belső zsebükben rossz szögből lőtt, előnytelen portré, még személyes, már nem felismerhető, vonásaik között, a szemük sarkában találkozó ráncok metszetében közös seb, arcuk torzulásának véletlen origója, idegpályák hirtelen csomópontja, azonnali, spontán sajgás, a terminál előtt, a felhajtó tetejéről, a motorolaj folytonos szivárgásától egyre könnyebb orral, a fékbetétek kifáradása, a fogyatkozó súrlódási erő miatt, és az alaposan lecsökkent keréknyomás ellenére a várakozó taxi aszfalthoz tapadt bal hátsó abroncsa most mégis hátramoccan, lassan visszagördül, majd növekvő tempóban gurul a bekötőúton felgyűlt, a rozsda következetes munkájától instabil, egymás mögé szorult autókig, aztán megtorpan a meglepően intenzív csattanás súlya alatt, a sorban állók fokozódó szédülése, az üvegen megúszó hang nyomása, az üzemen kívüli szellőztetők okozta oxigénhiány és a múlni nem akaró idő eredménye az egyensúlyvesztés, amitől egyszerre, de mindannyiuk részéről észrevétlenül, kicsit talán ügyetlenségükben megbillennek, halkan összefejelve térdre esnek és a helyzetet zokszó nélkül fogadva, minden további mozgás tökéletes feleslegességének tudatában, akaratuktól teljesen függetlenül, az ijedség megkésett maradékaként, a követ, bár így végképp nagynak tűnik, egyszercsak lenyelik. P­ersze nem akarom idealizálni a für­dőéletet. Az első három hónapban állandóan összetörtem magamat. Elbotlottam, elestem, rendre elvá­gódtam a kövön. Nincs olyan korlát, amit ne fejeltem volna le, sem olyan lépcső, amin még ne csúsztam volna el. A lábam térd­től lefele úgy nézett ki, mintha valamiféle bőr­betegségem vagy keringési problémám lett volna, ezért hosszúnadrágban jártam. Egy fürdőbe kikapcsolódni járnak az emberek, senki nem kíváncsi a meggyötört lábaimra. Ebben a három hónapban többet voltam az elsősegélynyújtó helyen, mint a medencék­nél. Azóta kicsit rá is kaptam a fájdalomcsil­lapítókra. De ebből semmilyen problémám nem származott, sőt a főnökség a Rudas fel­újításakor kifejezetten nagy hasznomat vette, amikor biztonságügyi szempontból át kellett gondolni a különböző változtatásokat. Ami­óta úgymond leteszteltem a fürdő problémá­sabb részeit is, azóta egy homlok sem hasadt fel, egy láb sem tört el, komolyabb balesetek pedig szóba sem jöhettek. A pénztárak mel­lett ki is függesztettünk egy táblát. Baleset­­mentes napok száma. Ünnep volt esténként növelni az előző napi számot, így ment ez, öt éven keresztül, egészen ad­dig, amíg én magam meg nem törtem ezt a ten­denciát. Szilágyi Zsófia Emma Én is látom Budapest háztetőit A kupolacsarnokban takarítottam. Fürdő­mesterként ez nem az én feladatom volt, de ne­kem nem derogál egy kis takarítás a szeretett für­dőmben. Hajlongani viszont nem bírok, hamar megfájdul a fejem és szédülni kezdek, ezért nem is haladtam túl szaporán a felmosással. Sokszor megálltam, leültem pihenni, kissé szédültem is. Aztán ahogy ott fáradoztam, fura érzés lett úrrá rajtam, mintha figyelnének. Felkiáltottam, de nem érkezett válasz. Vártam egy pillanatot, majd visszafordultam, de amint kicsavartam a mopot, mintha valaki elosont volna mellettem. Kiejtettem a kezemből a felmosót, a nyele nagyot koppant a földön. Újra felkiáltottam, ezúttal eré­lyesebben, de továbbra sem érkezett válasz. Azt viszont ismét csak meg kellett állapítanom, hogy páratlan akusztikája van a csarnoknak. Mindig is mondtam, hogy a fürdő nemcsak a társasá­gi élet színtere lehet, hanem a művészeteké is! Ha az aggteleki cseppkőbarlangban is lehetnek koncertek, miért ne tarthatnának a Rudasban is opera-előadásokat? Fel fog itt még csendülni a „Nessun donna”! Ettől a gondolattól viszont olyan izgalomba jöttem, hogy túl lendületesen hajolhattam le a felmosóért, és egyensúlyomat vesztve lefejeltem az egyik kőpadot. Szerencsére nem ájultam el, a fejem viszont rettenetesen be­vertem. Homlokra tapasztott kézzel, mozdulat­lanul feküdtem a földön, hogy visszanyerjem az erőmet. Kezdődhet elölről a számlálás... Micsoda csalódás vagyok! Ráadásul egy felmosóban... Az­tán ahogy tápászkodtam fel, világossá vált, hogy korábban a saját árnyékom hozta rám a frászt. És mekkora marha.. Keserűségemben csapot-papot otthagytam, és felsétáltam a panorámás medencéhez, hogy jobb kedvre derüljek. Korábban zártunk, még világos volt. Egyedül voltam. Lehúztam a nadrágomat, és alsónadrág­ban kiültem a medence szélére, a lábamat pedig belelógattam a vízbe. Ott ücsörögtem a medence szélén, a szemem sarkát csikolta a száradó vér, de nem foglalkoztam vele. Innen, ebből a me­dencéből a legszebb a kilátás Budapestre. Ne­kem biztosan. És nekem ez a szépség korlátlanul rendelkezésemre áll. Láttam végig a hidakat. A Duna pántjait, végig. A Lánchidat, a Margit hidat, a Szabadság hidat, az Erzsébet hidat is. Összevissza a számtalan háztetőt. És még annyi, annyi mindent.. A Bajcsy-Zsilinszky utat ferdén keresztező utcákat. Dessewffy, Zichy, Ó, Lázár, Révai utca. Nem is utcák ezek, járatok, valamiféle vágatok, hogy a házak azért mégse lapuljanak annyira egymáshoz. Azt a csúf óriáskereket is a Deák té­ren. Láttam az Operaházat, a lépcsőjén egy hölgy igazította a szandálja pántját. Az Andrássy úton, a Stein-palota homlokzatát sajnos nem, mert jó ideje hatalmas reklámok takarják, épp, ahogy a Ferenciek terén a Királyi Bérpalota egyik olda­lát. Egy turkálóból lép ki három lány. Rákóczi út egyik ablakából gomolygó fekete füst. Egy fiatal közmunkás a kukán könyökölve cigaret­tázott. A Mikszáth téren, a Kisfecskében kacsa­húsleves, meggyleves, káposztás sztrapacska, paradicsomos húsgombóc és csirkepörkölt volt a napi ajánlat. A turisták birtokba vettek egy sétahajót a Dunán. Egy hajléktalan elaludt a 4-es, 6-os villamoson. A Mátyás-templom tarka cserepeit, a tornyát díszítő vízköpőket. Graffi­­tis falakat a Déli pályaudvarnál. Takarították a Bem mozi teraszát, eltört egy söröspohár. A Gozsduban mozdulni sem lehet a tömegtől. Egy rollerező lány szoknyáját felhajtotta a szél. A Margit-szigeten, a Hajós Alfréd Sportuszoda előtt szerelmespár csókolózott, a fiú haja még vi­zes volt. A Parlament el-elmosódó képét a Duna víztükrében. Egy kisfiú elesett a biciklijével, beverte a fejét. Úgy járt, mint én. Az édesany­ja kétségbeesetten kiabált. A Rottenbiller és a Damjanich utca sarkán álló épület erkélyén egy németjuhász ugatta a piros lámpánál várakozó autókat. És betont, téglát, piszkos falakat, tetők cikcakkját, kéményeket, tűzfalak szartos, szélté­pett, esővert rengeteget. Igen. Én is láttam Budapest háztetőit. És ak­kor nézhetem meg újra és újra, amikor csak aka­rom. Reggel, délben, este. A hidakat, a hajókat, mindent. Ezért megéri. Én is látom Budapest háztetőit. A Rudasból bármikor, akármikor.

Next