Népszava, 2023. május (150. évfolyam, 100-124. szám)
2023-05-02 / 100. szám
10 I________________________________________________VÉLEMÉNY A május elsejei hiány Jjra itt volt május elseje. Emlékezünk még ezen a napon a chicagói munkásokra, a McCormick gyár alkalmazottjaira, akik nélkül nem is tudnánk mai formájában május elsejéről? Holott a chicagói munkások 1886. május 3-án és 4-én (és nem 1-jén!) vérüket adták azért, hogy ma a magyar és más nemzetiségű közalkalmazottak sztrájkolhassanak. Van-e még értelme emlékezni egy emberi célokért, a munkások emberi méltóságáért küzdő mozgalomra, amikor a mesterséges intelligencia és ennek farvizén a globális szupergazdagok elitje - a minden újdonságnak örvendő futurabaloldal gyermeteg hitétől övezve fölszámolással fenyegeti a munkások (kézművesek) kultúrájának emlékezetét? Amint a munkás-, kézműves- és parasztmozgalmak értelmét: az emberi méltóságot. Nem kerülgetem a kását, emlékezni kell május elsejére. Minél jobban fenyegetnek a mesterséges intelligencia hurráoptimista rajongói a kézműves kultúra és ethosz fölszámolásával, annál inkább kellene hangoztatniuk a munkás (paraszt, értelmiségi, közalkalmazott) megbecsülését. Mert kit érdekel a gép, ha nem teszi jobbá az életet? Tudom, a szokásos frázis jön: az oktatás megoldja. Mert a gépesítés miatt tönkrement takácsokét megoldotta, ugyebár: bitóval és ausztráliai deportálással meg a maradék beverésével a gyárba és a dologházba, a Dickens-regényekből ismert rideg iskolarendszerbe, elvéve tőlük a kézimunka és kézműves kultúra ethoszát. Már 1878-ban a Munka Lovagjai nevű munkásmozgalom zászlajára tűzte a nyolcórás munkanapot, amelyet az ausztrál és új-zélandi munkások már 30 évvel korábban kivívtak. A Munka Lovagjai egyébként később egyesültek a Populista Párttal, amelyik minden reformot fölkarolt az Egyesült Államokban, a nyolcórás munkanaptól az általános választójogig. 1886. május 1-jén 350 ezer munkás sztrájkolt Egyesült Államok-szerte. A német és ír munkások az első sorban küzdöttek. Amerika földje nem volt a szabadság hazája - de a fehér emberek számára lehetőséget adott egyfajta szabadságélmény megélésére. Új-Anglia jenki népének atavisztikus félelme a pápistaságtól azonban oda vezetett, hogy az írországi katolikusok itt is olyan másodrendű polgárok voltak, mint Nagy-Britanniában, a német zsidókat vagy katolikusokat itt is elutasították egy jó állásnál. A bevándorlókat lenézték, megvetették, apró kihágásért börtönbe csukták. De az európai bevándorlók, akiknek nagy része paraszt volt, és a falusi társadalmak tudásával lépték át a gyárak kapuját, Észak-Amerika földjén betagozódhattak a munkásosztályba, és ezáltal részesülhettek, ha alulról is, a honalapító észak-amerikai protestáns elit és értelmiség magas műveltségében, valamint demokráciaeszményében. Továbbá volt valami, amit az amerikai földön születettek nem értettek, a bevándorlóknak nem volt hová hátrálniuk. Azok, akik belekóstoltak az észak-amerikai köztársaság demokráciájának levegőjébe, és összevetették a jog uralmát az otthoni állapotokkal, a „csendőrpertuval és deressel, azok tudták, hogy mit nem akarnak. Nem akarják a zsarnokságot. A sajtó egyenlőségjelet tett a bevándorlás és a munkásmozgalom közé, fölkínálva mindkettőt a fölfordulástól rettegő, lincselésre kész polgárok haragjának. Irigylésre méltó az amerikai film, amely képes érzékenyen reflektálni egy szakszervezeti vezető ellentmondásos személyiségére. Sajnos Magyarország adós a Hoffánál sokkal jelentősebb és becsületesebb szakszervezeti vezetőkről szóló filmekkel. Tudta ezt a több száz ember, akikbe belelőttek május 3-án Milwaukeeban és Chicagóban, tudta a nyolc anarchista, akit a május 4-i, Haymarket téri incidens miatt, amikor csőbombát dobtak a rendőrökre, bíróság elé állítottak (noha nem került elő bizonyíték arról, hogy közük lenne a merénylethez). Tudta a vádlottak egyike, Albert T. Parsons, a polgárháborús veterán is, aki így szólt: „A gyárosoknak és a monopolistáknak azt mondtam: uraim, a nyolcórás munkanap a béke olajága. Fogadják el.” De a bosszú mindig erősebb, és a megtorlás szelleme ismét győzött, dacára a nemzetközi fölháborodásnak. Négy vádlottat a nyolcból fölakasztottak. (Eredetileg hetet ítéltek halálra, de kettő kegyelmet kapott, egy pedig öngyilkosságot követett el.) De az amerikai munkások küzdelme nem maradt hatástalan. A populista és progresszív kormányzatok több tagállamban megvalósították a nyolcórás munkanapot, mielőtt az a New Deal reformcsomagja keretében szövetségi szinten is törvényerőre emelkedett. A szakszervezeti mozgalom lassan világszerte győzött, egészen addig, amíg az 1970-es években nem indult meg egy ellentétes folyamat: a jóléti állam állandó ostorozása és gúnyolása a neokonzervativizmus jegyében. De a szakszervezet mégis beépült a nyugati politikai és filmkultúrába: gondoljunk csak az olyan alkotásokra, mint az észak-amerikai és angol munkásmozgalom hőskoráról szóló Molly Maguires (1970), a Joe Hill balladája (1971) és a Peterloo (2018) vagy a thatcheri Nagy-Britanniába elvezető Fújhatjuk! (1996), a Billy Elliot (2000) és a Büszkeség és bányászélet (2014), netán a lengyel Szolidaritást megörökítő Vasember (1981). Amit az amerikai filmekből meg lehet(ne) tanulni idehaza is, az egyebek között a mindenfajta tekintéllyel szembeni korrekt kritika. Hollywood mindig jó volt azokban a sorsdrámákban, amelyek egy-egy ember életén keresztül mutatták be politika, gazdaság és média összefonódását, az informális hatalom politikaformáló szerepét. A Danny DeVito által rendezett Hoffa című alkotás például a Fuvarozók Nemzetközi Szövetsége elnöke, James Riddle Hoffa történetén keresztül enged bepillantást az intézményesített politika, az informális hatalom és a szakszervezet keverésébe. Hoffa vaskézzel vezette a szövetséget, és keményen harcolt a munkások jogaiért az 1930-60-as években. Agilis, kérlelhetetlen, nyers modorú, zsarnoki, de az őt követőkért tűzön-vízen át kiálló ember volt. Emberi habitusáról csak annyit: John F. Kennedy elnök meggyilkolásának hírére pezsgőt rendelt a börtönbe, ahol a büntetését töltötte - ugyanis utálta az őt rács mögé juttató Robert Kennedyt és bátyját. Egyszerre volt arrogáns és érzékeny, durva ember és tehetséges vezető, értékeiben egy szuszra konzervatív és baloldali. Ám megengedte, hogy a maffia betegye a lábát az általa vezetett szakszervezetbe, és elfogadott bizonyos illegális pénzeket a nyugdíjalap feltöltésére. Ez okozta bukását. Magyarországon már hallhatjuk a fanyalgást: miért érdekes egy nem makulátlan szakszervezeti vezető élete? Hol van ez Hunyadi Jánostól! Nos, ha valamit meg lehet tanulni az amerikai filmtől, az az önreflexió. Az amerikai filmesek reflektáltak olyan kényes kérdésekre, amelyek Magyarországon rendre a háttérben maradnak. Hoffa története bemutatta a 60-as évek piszkos üzleti és politikai alkukkal teli világát. A filmben Hoffa kemény szócsatát vív Robert Kennedy főügyésszel, aki megvádolta, hogy beengedte a kommunistákat és a szervezett bűnözést az általa vezetett szakszervezeti szövetségbe. A szakszervezeti elnök önmagát a „becsületes amerikai munkás”, az amerikai nemzeti mitológia sztereotip tough guy („kemény fickó”) karakterének szerepébe pozicionálja, ellenfelét pedig beszorítja az elegáns úrifiú pozíciójába. Ami nem feltétlenül volt így. A közvélemény-kutatások az 1968-as választások előtt kimutatták, hogy a déli szavazók jelentős része a jelöltek közül a liberális Robert Kennedyt tartotta a legfelkészültebbnek és a leginkább szociálisan érzékenynek. A déli fehér munkásrétegek jelentős része számára a Republikánus Párt a nagytőke pártja volt. Ki tudja, hogyan alakult volna a választás kimenetele, ha Robert Kennedy csap össze Nixonnal az elnökségért... Irigylésre méltó az amerikai film, amely képes érzékenyen reflektálni egy szakszervezeti vezető ellentmondásos személyiségére. Sajnos Magyarország adós a Hoffánál sokkal jelentősebb és becsületesebb szakszervezeti vezetőkről szóló filmekkel. Iszonyú aránytalanság: az egyik oldalon emberi dráma, még ellentmondásos figurákról is, a másik oldalon a nagybetűs Semmi a becsületes emberekről, akik a magyar baloldal jogos hősei lehetnének. Pedig a magyar szakszervezeti és szocialista mozgalmak is elég érdekesek, így május 1-je körül marad nekünk a sokat szidott amerikai és nyugati meg észak-európai filmes kultúra, amely mer valamit kezdeni a munkásmozgalom témájával. PAÁR ÁDÁM történészpolitológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ főmunkatársa VASUTASOK SZAKSZERVEZIT<2Oz öo Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére SZERINTEM Reptér A kormány újra a Liszt Ferenc reptér megvételén fáradozik. A nyilvánosságra került ár, 4,44 milliárd euró mai árfolyamon körülbelül 1700 milliárd forint óriási összeg, kb. háromszor akkora, mint az egyébként felesleges Vodafone-államosítás. 2021 végén a vételt többek között a forráshiányra, a nemzetközi pénzügyi helyzet bizonytalanságára és a magas inflációra való tekintettel halasztották el Az infláció azóta csak növekedett, a költségvetés helyzete a megsokszorozódott energiakiadások miatt szintén nem tesz lehetővé egy ekkora bevásárlást De ami a legmegdöbbentőbb, 2010 óta a kormány nem volt képes a repülőtérre vezető összeköttetést megoldani. Olyan elavult autóút vezet a terminálokhoz, hogy egy kisebb koccanásos baleset órákra megbéníthatja a forgalmat. A tömegközlekedés sincs megoldva, a Deák térről induló repülőtéri busz is abban a sávban téblábol, ahol a gépkocsiforgalom zajlik. Képtelenek voltak egy gyorsvasutat építeni a terminálokhoz, pedig az infrastruktúra adott, hiszen a szomszédságban vezet egy országos vasútvonal. A növekvő utasforgalom miatt sürgető lenne most már lépni, de ez sok pénzt, újabb forrásokat, 100 milliárdokat igényelne, így teljesen felesleges abban gondolkodni, hogy most a repülőtér újra magyar tulajdonba kerüljön! MIKULÁS FERENC Csőd Tavaly az évszázad aszálya is besegített, hogy az országban minimális asztali alma teremjen. Idén ehhez társul a tavaszi fagyok miatt a kajszibarack kiesése. A magtárak tele kétes minőségű külföldi gabonával. Saját készleteink, mivel drágábbak, eladhatatlanok. Tavaly a Dunától keletre kisült az ország összes szántóföldje. De talán nem is baj, hiszen az állatállományunk a minimálisra zsugorodott. Csak a mindenre elszánt, országrontó ellenzékiek emlékezhetnek arra az időre, jó negyven évvel ezelőtt, mikor a háztájiban a kétkezi gazdák meghizlalták az ország feldolgozott sertésállományának a felét. A két világháború között a Tiszántúlon meghonosították a rizstermesztést, az ország kajszibarackban fürdőit, olyannyira, hogy a világ nagy városaiban barackpálinka-értékesítő központokat nyitottak, sikerrel. A magyar gazdák tudása és szakértelme megvan. De valahogy nem ők állnak nyerésre. GYÖRGY LÁSZLÓ Vásárlás i Sparban voltam vásárolni. A zöldségesnél egy idős hölgy megkért, mérjem meg, amit vásárolt. A kosarában volt három szem krumpli, két fej apró vöröshagyma. Ezután a fokhagymás láda előtt tanakodott, végül kivett egyet, és a kosarába tette. Láttam, milyen vágyakozva nézi a paprikát, paradicsomot, karfiolt, almát, körtét. Nem nyúlt hozzájuk, nem tudná kifizetni őket. Szomorúan elindult a pénztár felé. Be kell vallanom, megkönnyeztem. MOLNÁR ISTVÁN Olvasóink leveleit a következő címre várjuk olvasoi levelnepszava.hu