Népszava, 2023. július (150. évfolyam, 151-176. szám)

2023-07-01 / 151. szám

SZÉP SZÓ 17 Színház - Televízió Alkoholmámoros szeánsz 7 tizennégyen totáli­­­­san piásak a Részegek című, szünettel együtt több mint háromórás előadás elejétől a vé­______ géig. Nincs különösebb bemelegítés, nem látjuk ahogyan a par­tizok italozni kezdenek, majd totálisan kiütik magukat, és végül jön a kijóza­nodás - egyfolytában tökrészegek. Az erőteljesen alkoholos állapot vezethet igazmondáshoz, megvilágosodáshoz. A részeg sok olyasmit kimond, amit a jó­zan nem merne a szájára venni. Néme­lyikükből, ha netán akadozva is, ömlik a szó. Olykor vallomásszerű monoló­gokkal rukkolnak elő. Emiatt aztán akár egymásnak ugranak. Békülésként, vagy nekikeseredésként isznak meg, hogy majd ezt is további alkohollal öblítsék le. A kortárs orosz Ivan Viripajev írta a Részegek című tragikomikus, fölöttébb hálás szerepeket kínáló darabot. Nagy tudorai élnek a nagy országban az alko­holizmusnak, de a mi kis hazánkban is j­ócskán vannak ennek nagyj­ai. A Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tom­pa Miklós társulata bizonyult a téma egészen kiváló szakértőjének. Mesteri a színészek összmunkája, ahogyan igen­csak egymásra hangoltan levetkőznek lelkileg és testileg, van aki anyaszült meztelenre, mások alsónadrágra, egy szál pendelyre. Az egyik kiélezett jele­netben még a földön egymásra is borul­nak jókora szeretet-gyűlölet rohamuk­ban, mert ez a két véglet rendszeresen összekutyulódik. Szeretetre vágynak, ám gyakran gyűlölet árad belőlük, aztán meg ellágyulnak, szinte vajra kenhető­­ek, de csaknem biztosra vehető, hogy menetrendszerűen jön az újabb roham, dühkitörés, agresszióval is párosuló vi­lágfájdalom, amit a fölöttébb képessé­ges rendező, Radu Afim, aki szerencsére visszatérő vendég a marosvásárhelyi teátrumban, mesterien komponál meg. Sok színészt úgy mozgatni a deszkákon, hogy paralel itt is, ott is, amott is történik valami, hiszen a részegek nem hallgatják végig disztingváltan azt, aki épp beszél, s ahogy egymásba is beledumálnak, az meglehetősen komplikált feladat. A fim, a színészekkel szövetkezve, bravúrosan megoldja anélkül, hogy magát mutogat­ná, azt tolná előtérbe, hogy milyen att­raktív rendező. Ő az emberiség groteszk­be forduló tragédiáját teszi közszemlére, azt is megmutatva, hogy ez már abszurd, tehát röhejes is, és hogy nézőként a sa­ját nyomorunkon, eléggé reménytelen helyzetünkön is szórakozunk. Gothár Péter szintén temérdek ke­sernyés humorral rendezte a darabot nyolc évvel ezelőtt a Katona József Színház Kamrájában. Viktor Rizsakov is így tett a Nemzeti Színházban, mind­ketten szünet nélkül, kétórányi előadást állítottak színpadra. A fim tart egy szü­netet, és így három és negyed óra hos­­­szú az előadás. A fesztivál műsorfüzetét előzetesen mustrálgatva, gondoltam is: nem lesz ez kicsit sok? És kicsit tényleg az lett. Bár ez felfogás kérdése, hiszen erős alkoholos állapotban sokan ismé­telgetnek monomániásan dolgokat, ezt lehet hosszúnak tartani, némiképp unni, ám hogy kinek mi a rögeszméjévé vált vesszőparipája, az fölöttébb jellem­ző rá. Akad, ami járvány­szerűen ragadós mániává válik ezen az embereket önma­gukból kifordító estén, ami felfogható úgy is, hogy ekkor igazán leplezetlenül önmaguk. Például azt hajtogatják, arról tesznek vallomást, hogy suttog az isten a szívükben. Ez van akinél mélyről faka­dó, fájdalmas megnyilatkozás, míg más­nál csak a többiektől átvett divat, amit akár kórusban is üvöltenek. Az első rész lakásban játszódik, nagy közös tobzódás, amiben időnként hang­súlyossá válik valaki, kitűnik a többiek közül, majd visszaolvad a társai közé, és velük folytatja ezt a különös rituálét, alkoholmámoros szeánszot. A máso­dik rész utcán játszódik, még részegen, de már a kijózanodás első fázisában, ami olyan, mint amikor a Szentivánéji álomban a szamárrá változtatott mes­terember ocsúdni kezd, lassacskán visszanyeri emberformáját. Ekkor már nem a nyáj­szellem uralkodik, előtérbe kerülnek az egyéni, párkapcsolati prob­lémák, jönnek az önreflexiók a történ­tekre, valamelyest eloszlóban az alko­holgőz, tisztul a homály Valószínűleg nem véletlen, hogy föl­erősödik mostanában a részegség mint társadalmi metafora. Minél reményte­lenebbnek tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább előtér­be kerül az alkoholmámor, ami közben mindinkább kibukik az elcseszett élet. Az alkoholizmus ábrázolása a színpa­don fölöttébb hálás, azonban könnyen átcsaphat hatásvadász ripacskodásba. Móricz Zsigmond például a Kivilágos kivirradtigban hosszan elnyúló, töme­ges alkoholtobzódást írt le, amit a Mis­kolci Nemzeti Színházban Rusznyák Gábor a részegség temérdek fajtájának valóságos tárházával, elsőrangúan ren­dezett meg. Részegen mindenki ott áll pőrén, átszakadnak ugyanis a gátak, és az emberek ha akarják, ha nem, kimu­tatják a foguk fehérjét. Így történik ez Albee már klasszikusnak számító Nem félünk a farkastól című drámájában is, amelyben két házaspár mulat és kínló­dik át alaposan elázva egy éjszakát, így „esik meg” ennek modernizált, kön­­­nyedebbé tett változatában, az Abigail bulijában is, amit Ascher Tamás vitt színre a Kamrában. A Teljesen idege­nekben is alkohol hatására borul ki a buli egy társaságbeli vacsorán a Játék­színben, Czukor Balázs rendezésében. Mindehhez kényszeres mozdula­tok, rögeszmésen ismételgetett sza­vak, mondatok társulnak. Mindenki próbál valakibe kapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert akivel egybekötötte az életét, nem feltétlenül az. Remény­kedő tekintetek fúródnak egymásba, közeledő kézmozdulatok maradnak félbe, vagy nagyon is tolakodóan cél­ba találnak. Sokat ígérő ölelkezésekről bizonyosodik be, hogy csak időlege­sek, reményvesztettségből fakadnak. Világmegváltónak szánt gondolatok sora közhelyáradatként foszlik szerte a levegőben. Markáns karaktereket te­remtenek, ugyanakkor a színészek ös­­­szmunkája is elsőrangú. Kádár Noémi, Korpos András, Nagy Dorottya, Sebes­tyén Aba, Kovács Botond, B. Fülöp Er­zsébet, Galló Ernő, Berekméri Katalin, László Csaba, Moldován Orsolya, P. Béres Ildikó, Ferenczi H. István, Bartha László Zsolt, Simon Boglárka­ Katalin, Varga Balázs, Csíki Szabolcs áradó te­hetséggel játszanak. Moldován Orso­lya mind gyűröttebbé váló, csáléra álló jelmezeket tervezett, Bartha József pedig olyan díszleteket, hogy érezzük, mindez bárhol megtörténhetne. Szabó Fruzsina különös ellenpontozásként gyönyörűségesen énekel népdalokat. Boros Csaba zongorán, Kostyák Már­ton nagybőgőn válik alkotótárssá. A Részegek ironikus, sőt gunyoros, röhögtető, élvezetes, de látleletet adó, nyugtalanító előadás. Kivetkőznek önmagukból a Részegek című­ Ivan Viripajev által írott darab szereplői BOTAGABOR <y O ZDo O o < o< o Szakértő elemez, politikus végez E­gy oroszországi isme­rősöm így reagált a szombati Prigozsin-lá­­zadásra: „Az egyik ba­rátnőm Rosztovban él, és fogadtunk. Ha Putyin marad, veszek neki egy Eszki­mó fagylaltot, ha hatalmi fordulat lesz, ő vesz nekem, méghozzá fehér csokist, mogyoróval. Mást nem lehet tenni.” Megértem szegényeket. A médiá­jukban nem bíznak, külföldi forrásaik most nem nagyon vannak, vagy nem merik használni őket. Valóban, mit te­hetnek? Hasukra ütnek és fogadnak. Nálunk azért még mindig egészen más a helyzet. Rá is ment sokunk szombatja. Bele lehet merülni a hírekbe, a csator­nák, portálok egymással versenyeznek, ki tud többet, gyorsabban tálalni. És persze megszólalnak a legjegyzettebb szakértők is. Putyin bejelenti, kíméletlenül meg­büntetik a lázadókat. Prigozsin vissza­ordít, fütyül Putyinra, a béna, korrupt hadvezetésre, ő nem adja meg magát. Irány Moszkva! Hosszú az út, ezernél is több kilométer, vonul a csapat, pár helikopter lepottyan, a főváros készü­lődik, hétfőre munkaszüneti napot hir­detnek. Mi lesz ebből? És mikor? Még csak Voronyezsnél vannak. Este 11-re érkezhetnek meg. De mit csináljunk addig? Tapadunk egyik hírcsatornáról a másikra, bütykösre kattintjuk az uj­junkat. Olvassuk és hallgatjuk a szak­értőket. Az egész olyan mint az egyórás felvezető műsorok a nagy focimeccsek előtt. Bemutatják a csapatokat az őstör­ténetüktől, statisztikák, véget nem érő kombinálások, majd jön a konklúzió: aki több gólt lő, az nyer. Ha valaki eddig nem tudta, kicsoda Prigozsin, és miféle zsoldosképződ­mény a Wagner-csoport, szombat este már saját cikket is írhatott volna róla. Mint ahogy Putyinról, oligarchikus rendszeréről is. De jó esélye lett volna egy sikeres töriérettségire, ha orosz té­telt húz, és valószínűleg egyetemi szi­gorlaton se húzzák meg. Oroszország ilyen meg olyan. Analóg helyzetek, a zavaros idők, a cárizmus bukása, a pol­gárháború, a Gorbacsov elleni puccs. A külföldre zavart Dozsgy tévén már arról beszél egy nagy tudású, hogy hát itt a szétesés, mint régen a fejedelemségek, Prigozsin kihasítja magának Rosztov vidékét, kormányzóságot csinál belőle. 48 óra, és eldől Oroszország sorsa. A magyar szakértők visszafogottab­bak. (A köztévé a témát is kicsit vissza­fogja.) Jól belenéznek a történelembe, az orosz struktúrákba, felvillantanak extrém lehetőségeket, de nem teszik le a garast, a helyzet bonyolult. Egy dolog­ban azonban biztosnak látszanak: most történni fog valami lényeges. Amiről alighanem sokakat sikerült meggyőzni­ük. Mert velük együtt rengetegen vár­ják, hogy történjen valami, ami meg­rázza, és helyrerakja Oroszországot. De amilyen váratlanul érte őket, hogy Pri­gozsin nekiindul Moszkvának, ugyan­úgy csak meresztik a szemüket, mikor jön a hír: a belorusz elnök, Lukasenka megegyezett Prigozsinnal, aki vissza­rendelte csapatát, ő maga pedig Fehér­oroszországba megy majd. Mindenre fel voltak készülve, csak erre nem. Mint ahogy másfél éve is mindenre fogad­tak volna, csak a háborúra nem. Csak az orosz katonai kudarcra nem. Csak a harkovi nagy ukrán sikerekre nem. Csak az idei ellentámadás nehézkes alakulására nem. Kivéve azokat, akiket nem kérdeztek meg. Pedig valóban felkészült szakem­berek. Elképesztő tudást mozgatnak, mikor nyilatkoznak. Ám a konkrét po­litikai rendszerek napi működésébe, vi­szonyrendszereibe ők sem képesek be­lelátni. Előlük is el van takarva, ahogy mindannyiunk elől. Minden titkos, tit­kosított és titkosszolgálati. Mintha nem tartozna ránk. Mintha semmi közünk nem lenne hozzá, miért küldenek há­borúba, milyen szerződéseket kötnek közpénzből, kikkel és miről állapodnak meg. Mi csak szavazzunk, bizakodjunk, engedelmeskedjünk. És törjük a fejün­ket, mi is történik. Hétfőn megkérdeztem a kinti isme­rősömet, ki kapta a fagyit. „Senki, mert semmi sem úgy alakult, ahogy gondol­tuk. A lényeg, hogy nem halt meg sen­ki.” Az újabb hírek szerint már ennek sem örülhetünk. Mert ez sem igaz. Ha valaki eddig nem tudta, ki­csoda Prigozsin, szombat este már saját cikket írhatott róla FORGÁCS IVÁN RATHE? <u o ZDo c £ zOuOc £ o<~> 2< <Ö­O

Next