Népszava, 2023. július (150. évfolyam, 151-176. szám)

2023-07-21 / 168. szám

4 Nyitott mondat Latin műveltsége költé­szetében hatványozottan megmutatkozik, még ha poétikai profilja játékosan Janus-arcú is. Pesszimiz­musról, hatásgyakorlásról és vergődésről egyaránt szó esett Bányai Tibor Márkkal, első verseskötete, az Ólom­cukor kapcsán beszélgetve. RÁCZ I. PÉTER - Manapság kevesen mondhatják el magukról, hogy latin nyelvből felsőfokú nyelvvizsgával rendelkeznek, ráadásul tanítják is e holt nyelvet Minek köszönhető ez a vonzalom ? - Annak idején fokozottan érdeklődtem a kü­lönféle vallások iránt, és a latin nyelv elsajátítását alapvetőnek gondoltam a velük való foglalko­záshoz. Ezért aztán a magyar mellé felvettem a klasszika-filológia szakot is, ami annak a további lehetőségét is megadta, hogy a görögön keresztül akár a szanszkrit felé is elkanyarodjak a vallások tanulmányozása érdekében, ám ebbe az irányba végül nem mentem tovább, maradt a latin. - Aminek tanulása együtt jár az antik szer­zők műveivel való intenzív ismerkedéssel Kik­nek milyen opusain érezte a körmeit? - Elsősorban a klasszikus aranykori költőtri­ász, Vergilius, Horatius és Ovidius szövegein, de a történetírók, Tacitus és Livius műveit is sokat ol­vastam. A szakdolgozatomban Vergilius eklogái­­val foglalkoztam mélyebben, illetve a görög nyel­ven író Theokritosz pásztorkölteményeivel, amik az eklogák műfaji előzményének számítanak.­­ A latin műveltséget a jelenkori kultúránk egyik alapjának tekintjük. Hogy látja mindezt visszaigazolva a mindennapokban? - Ennek kapcsán, azt hiszem, elég egy példával élnem: egy írószemináriumon együtt ültem a leg­különbözőbb korosztályból érkező gimnáziumi és általános iskolai tanárokkal, óvónőkkel, és na­gyon gyorsan kialakult köztünk az a konszenzus, hogy manapság az általunk képviselt kultúra át­adása csak nagyon kis mértékben lehetséges. A verseskötetem címéről is sokan hihetik, hogy valami egyedi szóalkotás - hapax legomenon -, miközben ez egy létező magyar kifejezés, ami a rómaiak első mesterséges édesítőszerére utal. Az ólomedényeket, ólom csővezetékeket használó rómaiak rájöttek ugyanis, hogy a fém sajátosan megédesíti a benne tárolt bort, s ennek a neve lett az ólomcukor. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy a kötet szóhasználata ne csak egy adott mű­veltségbeli háttérrel rendelkező közönségnek szóljon, több, eltérő hagyománnyal bíró nyelvi réteg rakódik a versekben egymásra.­­ Azért az jelzésértékű, hogy a FISZ Köny­vek Hortus Conclusus (Zárt kert) sorozatában jelent meg a kötet, ugyanakkor a versekben fellelhető latin szavak, kifejezések ellenére maguk a versek nem követik az antik műfajo­kat, műformákat . Itt-ott tényleg megtalálhatók allúziók, pél­dául egy-egy klasszikus versláb vagy -sor, szinte szabályos hexameter is, de összességében nem követtem az időmértékes verselést és műfaji szempontból sem a kötött formákat. A szöveg­szerveződés alapja az élő nyelvi grammatikájú és a mozaikos mondatstruktúrájú szabadver­sek váltakozása. Az analitikus, objektívnek látszó, tárgysze­rűen leíró versnyelv sem az antik líra hatását mutatja. Ennek mi szolgált eredetéül? - A magyar kortárs költészet egyes művei­nek nyelvi megoldásai voltak hatással rám. Fel­sorolásszerűen: Pilinszky János, Petri György, Borbély Szilárd, Szijj Ferenc, Oravecz Imre, Lanczkor Gábor, Harcos Bálint vagy Kukorelly Endre alkotásai, a FISZ líraműhely-vezetőinek, Mezei Gábornak és Szabó Marcellnek a versei, de Erdély Miklós és Peer Krisztián nevét is meg kell említenem, utóbbit különösen a Belső Ro­binson című első kötete okán.­­ A kötetében két vers is erősen ars poeti­ca-szerű jelleggel bír; ezeket mennyiben lehet készpénznek venni a saját alkotói törekvéseire vetítve? Az Ólomcukor kötet sajátos szerkezeti felépítésű, aminek számmisztikája visszave­zethető Vergilius eklogáihoz. A két ars poetica jellegű vers - a Pilinszky-hommage De facto és az Erdély Miklós Metán című opusára utaló Szimplán - afféle tartópillérei a 47 versből álló kötetnek, az előbbi elölről, az utóbbi hátulról a 14. vers. Persze mindkettő a költészetről szóló költemény, de erősen leszűkített értelmezésük lenne, ha használatai utasításként, afféle kulcs­ként tekintetnénk rájuk a saját verseim eseté­ben. Kétarcúak, a komolyságuk mellett ironi­kus felhanggal is bírnak.­­ Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a versei egy erősen erodálódó, entrópikus vi­lágba vezetnek el bennünket, ahol az emberi - családi és pár­­­­kapcsolatok rendkívül sé­rülékenyek és kiüresedettek, a testek bomlás­nak indulnak, a jövő, így a gyermekvállalás is a legtöbb esetben szó szerint elvetélt próbálko­zás. Mi ennek a látásmódnak az oka? - Már az aranykori költők verseit is átha­totta a „régen minden jobb volt” szemlélete... Ebben tulajdonképpen azóta sincs változás. Azzal kapcsolatban, hogy ennyire pesszimista kicsengésű a kötetben ábrázolt világ, egy pszi­chológiai olvasat bizonyára az én lelkivilágom hasonnemű jellegére következtetne. De mind­ezt Bartók Imre kötethez írt fülszövege ragadta meg a legjobban, új megvilágításban mutatva számomra is a verseimet: „ritkán látni embert ennyire vergődni, főként úgy, hogy az ember maga mintha nem is volna jelen”. Egy másik értelmezési síkon pedig azt hiszem, a pesszimista hangnem oka annak a felisme­résnek köszönhető, amit egyfajta lélektani de­terminációnak is nevezhetnék egy az irodalom közegébe a debütkötetével belépő költő esetében. Nagyon erős volt bennem az a tematikai kény­szer, ami eleve nagyban meghatározta, hogy milyen anyaggal, tartalommal tehető meg ez a belépés: legyen anya- és apavers, párkapcsolati vers stb. Emellett pedig ott van a küzdelem a nem hagyományos értelemben vett líra elfogadtatása felé, merthogy engem nem a szokványos témák érdekelnek, mint a szerelem vagy a természet, hanem ennél sokkal traumatikusabb érzékletek, ahogy a kérdésben is felsorakoztak. Ugyanakkor volt, aki kritikusan úgy vélekedett, a versekben „túlságosan erős a hatni akarás”, azaz hatásva­dásznak értékelte őket, miközben a tabudöntö­­getés vagy a polgárpukkasztás felületes szándéka vagy a direkt üzenet közvetítése tőlem éppúgy távol áll, akárcsak magától a lírától. +1 KÉRDÉS Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, abban mekkora lírai potenciált lát, hogy egész verseket írjon latinul? Lénárd Sándort világhírűvé tette, amikor az '50-es évek végén lefordította a Micimackót latin nyelvre. Azt hiszem, a fentebb elmondot­tak alapján manapság efféle babér nem terem­ne egy latinul verselő költőnek. Nem tervezek komplett műveket írni latinul, de az olyasféle, népetimológián alapuló játékosság, mint ami­lyen a Szájmosás című verset is jellemzi a híres Pompeius-idézettel­­ „Navigare necesse est, vivere non est necesse” (Hajózni muszáj, élni nem) -, amiből így az „üríteni muszáj” (excre­mentum create necesse est) kerekedik ki, a jövő­ben is része lesz a költészetemnek. Bányai Tibor Márk (Pécs, 1979) költő, kritikus, a Ká­­roli Gáspár Református Egyetem ÁJK-oktatója. Ólom­cukor című, első verseskötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclusus könyvsorozatában. Budapesten él. 1a [UNK]e po o Szájmosás Hasonlat a szalonnára, mint a vaj, mindennek az alapja, a sztrapacska ívein átmegy szlovák kékbe a krumpli, nyereg alatt puhul a vadlóhús, nyilazol hátrafelé, úgy megvernek, ölesen állatot, rágod a körmöd, be van kenve, excrementum create necesse est, tűlevél hull az eocénban, a barackfagyanta borostyánná dermed, négy tenger mossa a Balaton partját, az alvás alatt alumínium csővázas kerevet, túlöntözött anyósnyelv, kiiszod a poharat a hosszú folyosón, herén az ér, lángost eszik egy lány az utcán. Gyerekszoba Kukoricán térdelni, bocsánatot kérni, egy legóembert akasztani fel cérnaszálon a konvektor aljára, a végtagjait csonkolni, a függönnyel kövér legyeket szorítani az üveghez, a svájcibicska ollójával harmadára vágni a szárnyakat. A zöldeskék tömeg térdmagasságban repül, és olyan hangot ad ki, mint egy motorcsónak, Zakariás Cecília Nem delfinekkel úszik z Öreg a szekrény előtt áll. A fiókba nyúl, ahol a whis­kyt tartatja, közben megmozdulok, azt hittem, tölteni fog nekem is. Magyaráz, hogy ez nem az a műfaj, ami­kor csak úgy leütöm az ügyvédkét az utcán, és elviszem vallatni. Hiába fenyegetőzött, értsem meg, hogy ame­lyik kutya ugat... de nem fejezi be, meghúzza az üveget. Egy ilyen rohadék nyilván semmit se fog tudni, ha ekkora pénzről van szó. A Főnökasszony már biztos három napja sír a röhögéstől, mert a nyomát se látja annak, hogy utánamentünk volna. A belső zsebébe nyúl az Öreg, hosszú másodpercekig keres­gél, a tenyerem izzad, arra gondolok, hogy biztos rájött, de csak egy zsebkendőt húz elő. Megtörli kopaszodó homlokát, úgy folytja. És persze értesítsem, hogy mennyi készpénzt tudtam tőle elszedni, és mikorra lenne meg a többi. Mert ő nem kont­­rollmániás, csak mindenről előre tudni szeretne. És ha már en­­­nyire belekeveredtem, legyek olyan kedves fogni egy revolvert, és ha megvagyok a dologgal, úgy lökjem be az ügyvédkét a Du­nába, hogy még Szerbiánál se halásszák ki. Leül az antik székre, hátradől. Az erkélyajtó nyitva, a lámpa nem ég. Keresztbe teszi a harisnyás lábát. Rágyújt, nem kínál meg. Felállok, kisétálok az erkélyre, a korlátnak dőlök, onnan figyelem. Rohadt jól néz ki, csak ne vágna ilyen savanyú képet. Tudta, hogy ez lesz, a parancs az parancs, pláne az övé. Vagy in­kább saját maga akarta volna elintézi, miután elszórakozik vele a régi idők emlékére? Sose értettem, mit evett rajta. Persze, a Főnökasszony se fiatal, de azért... biztos jól fog esni neki valami frissebb. Felém indul, magas sarkúja kopog a parkettán, a mellet­tem álló virágcserépben nyomja el a cigit. Visszamegy, felkapja a kabátot és a dohányzóasztalon pihenő fémdobozt. Indulhatunk A parton állunk, ernyőt persze nem hoztunk, elázunk ebben a rohadt havas esőben. Elindul a móló szélére a dobozzal a kezében. Én csak a fűcsomókon tapicskolok, vádliig sárosan az egyetlen jó csizmámban. Összeráncolom a szemöldököm, most se sürgetem. A száját a dobozhoz nyomja, majd felnyitja. A szürke port elnyelik a cölöpöknek csapódó hullámok. Percekig mozdulatlan, a túlsó ol­dalt nézi, követem a tekintetét, elmosódnak a fák a sötétben. Lejön a mólóról, széttárom a karom, de amikor megveregetném a vállát, elsétál mellettem. Lehajtott fejjel vonulok, napszemüvegben, így nem látják, ha nem sírok. Mégis honnan volt az ügyvédkének ennyi pénze? Oké, megnyert néhány ütős pert, elintézett ezt-azt a behajtó haverjainak, így szerezte az elárverezett dunaszekcsői házi­kót is. Ki tudja, mit kezdett volna vele, ha futni hagyjuk. Biztos megígérte a hülye barátnőjének, hogy elviszi Bora Borára delfi­nekkel úszni, vagy valami hasonló hülyeség, aztán jöttünk mi. A gatyája is ráment, mire kiegyeztünk, hogy inkább leszállítja az Öreg hamvait a nyamvadt kis életéért cserébe. Mindegy, a pénze nálunk landolt. Meg az Öregé is. Csak a Főnökasszony ne érzé­kenyült volna el, tíz éve állítólag nagy volt a szerelem. Hát per­sze, azért küldöd rá valakire a beépített embereidet, mert régen annyira szerelmes voltál belé. Egy férfi megy elöl két nővel, az egyik zokog. Biztos az Öreg fe­lesége volt. Vagy pont a másik, amelyik nem is szomorú. A parcel­lát a temető hátsó széléhez tették, az is csoda, hogy erre futotta, és nem az önkormányzat kaparja el. Fellélegzem. Végre nem kell többet a szőnyeg szélén állnom, és hallgatni az Öreget, hogy ez így nem profi munka. Rezeg a telefonom, valaki felhördül mellettem. Elővenném, de biztos megharagudna rám ez a sznob. Tudom, ki keres. Amúgy is, mit írnék neki, hogy minden fasza, mindj­árt föld alá kerül a nagy adag homok, amit az Öreg helyett küldtünk? Azt úgyse írnám meg, hogy késem tíz percet, mert muszáj beugra­­nom neked egy csokor virágért, kedves Főnökasszony, mert jobb fej vagyok, mint az Öreg volt. Legyen inkább meglepetés.

Next