Népszava, 2023. augusztus (150. évfolyam, 177-203. szám)
2023-08-05 / 181. szám
Petőfi örvényei FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL Másik példám a „Falu végén kurta kocsma”; 1847-ben keletkezett, Szatmárban. Az első két strófa: ,,Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Fod az e/ nem közelegne. // Az éjszaka közeledik, /A vzzá<7 lecsendesedik, / Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség .” Mi az, hogy kurta kocsma? Látjuk: Petőfi lépten-nyomon meglep szavaival, kifürkészhetetlen, mégis feledhetetlen fordulataival. A „kurtának” semmi köze a rövidséghez. Mindössze annyi, hogy csak Szent Mihály napjától Szent György napjáig tart nyitva. Csak annyi, hogy esetleg valami zugkocsma. (Később Kosztolányi is használja a szót.) Megtorpanunk egy sóhaj erejéig, ennél az „oda rúg ki” igénél. Ma derűre-borúra halljuk ezt a szót durva mellékzöngékkel, de ki használná „eddig-addig terjed, ér” jelentésben? És aztán a harmadik sor az előrevetett, nyomatékosító igekötővel, és a tárgyas igével (nem azt írja: „nézné”, hanem ezt: „látná”; mintha egy pillanatfelvételt készítene; begörbíti ujjait, akárha távcsővel szemlélné az esti tájat). A negyedik sor is furcsán hömpölyödik: nem azt írja: „közeledne”, hanem ezt: „közelegne”. Az alanyi és tárgyas igék lágy forradása az első szakasznak szokatlan sűrűséget, valami higgadt állagerőt kölcsönöz. Ehhez járul még az esti mesék tónusát idéző gyöngédség, az igék halmozása (az első sor igétlen szomjazása után), a látvány amolyan megszemélyesített lüktetése... Hogy aztán a nyolcadik sorban egy baljós felütéssel bevezesse a vers feszült jelenetsorát. Mi is itt a szellemes fogás? A nyolcadik sor fenyegető sugallatát a szórend teremti meg. Miért kellett kiemelni, hogy „benne hallgat”? Nem lett volna jobb, hogy „hallgat benne”? Azt hiszem, nem, nem lett volna jobb, így ugyanis tudomásunkra jut: benne hallgat, a komp testében, és nem máshol, a sötétség. Azt érezteti, mintegy belebújt, letelepedett, mintha soha többé nem akarna kiköltözni onnan. Ez a sötétség tömény, vaskos, fémes anyagból van - már előlegezi a nagy József Attila-i sötétségeket (a „lengedező szösz-sötét”-et, vagy ezt a sort: „Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég”). Petőfi, ezt láttam be friss olvasmányaim után, nem csak iskolákban tanított, tehát közismert verseinek fárasztó - és nem ritkán szemforgató módon való - idézgetése, politikai igazságainak egyszeregye, vagy az ismert művek rutin-sanyargatta ernyedése miatt vált ismeretlenné, hanem alig ismert műveinek hanyagolása miatt is (pedig ez a versfüzér költészetének magaslati láncolata, valódi csúcspontja). A botrány, úgy tűnik, ez: Petőfi Sándor életművének nagyobbik részét a nagyközönség egyáltalán nem ismeri. Hosszan sorolhatnám azokat a megigéző verseit, amelyek miatt mindig érdemes könyveit levenni a polcról. Állítom: ha csak úgy találomra lapozgatjuk, fél pillanat alatt remekművek serege közelít felénk. Sorolom: Én; Egri hangok; Világosságot!; Az őrült; Ha ébren nem látogatsz; Anyám, anyám...; Háborúval álmodom; Költő lenni vagy nem lenni; Búcsú Kunszentmiklóstól. Álmaimban gyakran. És így tovább. Van itt még egy érdekes történeti momentum. Ki ébresztette, ki tartotta elevenen, hazugság nélkül, tiszta szívvel Petőfi valódi művészi üzeneteit? Kevesen. És főleg a költők. És a költők közt is a legmélyebben, azt hiszem, József Attila. A nagy utód művészete teljesen át van itatva Petőfi ösztönzéseivel, látomástöredékeivel, még szóhasználatuk is - meglehet, József Attilánál részben öntudatlanul - egymás felé mutat. Ha Petőfit olvassuk, az utókorból főleg József Attila világa dereng fel. A nagy követő szavai nem átvételek, talán csak nyomatékos átfejlések, ismétlődő tükröződések, mondhatnám: az igazság védelme egymásra hasonlító képzetekben. Amikor Petőfi azt írja („Beszél a fákkal a bús őszi szél...”): „Hány drága élet hullt már érted el, /Oh szent szabadság! és mi haszna van?/De lesz, ha nincs”, akkor az „Eszmélet” 4. darabja jut eszünkbe: „Csak ami nincs, annak van bokra, /csak ami lesz, az a virág”. Hasonlóképp itt („Szülőföldemen”): „Úgy mentem el innen, mint kis gyermek, /És mint meglett ember úgy jöttem meg.” A „meglett ember” túl markáns, téveszthetetlen, egyéni kifejezése egy költőnek, semhogy ne gondolhatnánk megtermékenyítésre. Azt hinnénk, a „nagyon fáj” szóösszetétel nem fordul elő Petőfinél? Tévedés: „Oly nagyon fáj és oly nagyon /jólesik!” C.C. B. kisasszonyhoz”). Vagy („Szép levél”): „És, ki hinné? nékem mégis /Fáj, nagyon fáj leveled.” Petőfi, mielőtt 1847 tavaszán elindul Júliáért, így sóhajt: „Míg tartott hosszú, kínos bujdosása. / És mostan téged én feledjelek, / Kihez csatolnák oly szent kötelek?” Még a kín szó is előfordul, önmagára vonatkoztatva... És József Attila? Egyik kései töredék így szól: „A kínhoz kötnek kemény kötelek” Amit mondtam, persze, csak művészi vetülete egy nagy szellem szándékainak. Petőfi meg akarta változtatni a világot, s talán leginkább azt akarta, hogy az ember - minden ember - tapasztalja meg a szabadságot. Az ő szemében csoda kivívott siker volt már az önmagában, hogy egy nem szabad korban szabadon beszélhetett. Nem tudjuk, mennyiben élte át a művészi vagy politikai elégtétel tudatát. De az biztos, hogy mindvégig az eget lélegezte. A „Tündérálom” gyönyörű sora„Földön vagy égben, az mindegy nekem” -, tegyük fel most egy pillanatra, nemcsak az első szerelem ecsetelése, hanem Petőfi művészi, érzelmi és politikai etikájának krédója is. Én most már örökre olvasom őt. És mindenkitől kérdem: mit nekünk úton-útfélen felhangzó, hazug-hazafias szólamokkal tűzdelt közéleti kérkedés, ha van egy ilyen romolhatatlan költőnk? Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit? BÁTHORI CSABA 2023.,augusztus 5., szombat* r Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit? / Újraolvasom Voltaire-t ^ óra ifjúságom egyik nagy élménye volt az a Voltaire-kötet, amit az egyik Üllői úti klinikán kaptam kölcsön pár nap ra egy csinos, fekete hajú orvosnőtől. Ekkor olvastam először a remek Candide-ot Gyergyai Albert fordításában. Ez a tanmese 1759-ben jelent meg franciául (névtelenül, de mindenki felismerte a stílusból a szerzőjét), még ugyanabban az évben, hat héttel a francia kiadás után Londonban angolul, de magyarul csak 34 évvel később, a rövid ideig tartó, szabadabb, posztjozefinista időkben. Nem vitás, hogy ebben a késésben fontos szerepet játszott a tény, hogy a katolikus egyház már megjelenése után három évvel indexre tette, vagyis betiltotta ezt a művet és a genfi protestáns teológusok sem voltak tőle elragadtatva. Újraolvasva megint értem, miért lelkesedtem annak idején Voltaireért. A naiv, mindent optimistán értelmező főhőst országról országra rángatja, csöbörből vödörbe mártja a balsors, illetve a Kunigunda kisasszony iránt érzett olthatatlan szerelme. Mindez maró gúnnyal elbeszélve, nem kímélve a kor egyetlen társadalmi és politikai intézményét sem. Candide változatos kalandjainak tanulsága, hogy az ember rengeteg szenvedést kibír, és hogy hiába próbáljuk elkerülni azokat az intézményeket és politikai rendszereket, amelyek korlátozzák szabadságunkat, illetve semmibe veszik emberi jogainkat. Ilyen intézmény a „bolgár” (porosz?) hadsereg, csakúgy mint a spanyol inkvizíció. A Candide nevetségessé teszi azt a leibnizi tételt, amit Pangloss mester, a főhős nevelője vall, hogy „világunk a lehetséges világok legjobbika”; igaz, a mese végén Candide, aki eldorádói kirándulása révén sok pénzhez jutott, ki tudja szolgasorból váltani nemcsak Kunigundát, hanem a pápa lányát is, aki csak „öregasszonyként” szerepel a történetben, de végül tanulságként azt a mondatot kapjuk, amit azóta is sokan idéznek: „Műveljük hát kertjeinket”. (Hungarikum is van a Candide-ban, amennyiben Kunigunda, amikor Candide megtalálja, éppen a Törökországba száműzött „Rákóczi hercegnél” takarít és mosogat.) Mitől lett annyira népszerű ez a kétségtelenül mulatságos, fordulatos, akasztófahumorral előadott történet? Azt hiszem, nagyrészt attól az élni akarástól, elpusztíthatatlanságtól, amivel tele van Voltaire szövege. Ebből a szempontból Voltaire-t nyugodtan nevezhetjük a XVIII. század Walt Disney-jének. Mint a rajzfilmekben, ahol sem Tom, sem Jerry nem halhat meg, a Candide-ban is a főhős, csakúgy mint Kunigunda és nevelője Pangloss, iszonyú kalandokon megy át, és látszólag mindenki meghal, de aztán feltámad - illetve nem halnak meg teljesen, hanem valamiképpen túlélnek. A XX. század és 2022-ig ez az évszázad is a túlélés időszaka volt: az emberiség túlélte a német nácizmust, a japán imperializmust és a nukleáris fegyverekkel rendelkező szovjet kommunista uralmat - és csak most szembesülünk a klímaválság révén a teljes pusztulással, amelynek előjelei a villámárvizek, a megállíthatatlan erdőtüzek és az ismétlődő hőhullám-koncentrációk, a következményeikben egyelőre kiismerhetetlen természeti csapások, amelyek Arizonától Kínáig terjednek. Amelyekből persze Magyarország sem maradhat ki, még akkor sem, ha minden országúton keresztet állítanak, illetve a környezetszennyezéssel egyidejűleg számos helyi munkaalkalmat ígérnek „a magyar embereknek”. A mai kormányzat hajlandó vállalni, hogy rövid távú előnyökért akkumulátorgyárakkal és vegyszerkészítményraktárakkal mérgezze az országot. Ez csak végső felvonása a magyar környezetvédelem eddigi leépítésének, tönkretételének. Hiába hiszi a mai álnemzeti kormányzat Pangloss-szal, hogy a jelenlegi hibrid diktatúra „minden lehetséges Magyarországok legjobbika”, erre naponta rácáfol a valóság: az ország kiugró eladósodása, szörnyű egészségügyi és mentális állapota. Hiába várják a Fidesz-hívők a populista feltámadás csodáját, a klímaválság globális probléma, amin kizárólag a helyi érdekeken túlnyúló, sürgős nemzetközi összefogás segíthet. Putyin kíméletlen háborúja, Donald Trump hazug és meghazudtolt retorikája, valamint a recsegő-ropogó magyar NER-rendszer környezetpusztító beruházásai sajnos, csak siettetik az európai civilizáció várható végnapjainak eljövetelét. GÖMÖRI GYÖRGY (LONDON) o> oo Voltaire, a XVIII. század Walt Disney-je, akinek a hősei nem halnak meg, túlélnek