Népszava, 2023. augusztus (150. évfolyam, 177-203. szám)

2023-08-05 / 181. szám

Petőfi örvényei FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL Másik példám a „Falu végén kurta kocs­ma”; 1847-ben keletkezett, Szatmár­­ban. Az első két strófa: ,,Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Fod az e/ nem közelegne. // Az éjszaka közeledik, /A vzzá<7 lecsendesedik, / Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség .” Mi az, hogy kurta kocsma? Látjuk: Pe­tőfi lépten-nyomon meglep szavaival, kifürkészhetetlen, mégis feledhetet­len fordulataival. A „kurtának” semmi köze a rövidséghez. Mindössze annyi, hogy csak Szent Mihály napjától Szent György napjáig tart nyitva. Csak annyi, hogy esetleg valami zugkocsma. (Ké­sőbb Kosztolányi is használja a szót.) Megtorpanunk egy sóhaj erejéig, ennél az „oda rúg ki” igénél. Ma derűre-borúra halljuk ezt a szót durva mellékzöngék­­kel, de ki használná „eddig-addig terjed, ér” jelentésben? És aztán a harmadik sor az előrevetett, nyomatékosító ige­kötővel, és a tárgyas igével (nem azt írja: „nézné”, hanem ezt: „látná”; mintha egy pillanatfelvételt készítene; begör­bíti ujjait, akárha távcsővel szemlélné az esti tájat). A negyedik sor is furcsán hömpölyödik: nem azt írja: „közeled­ne”, hanem ezt: „közelegne”. Az alanyi és tárgyas igék lágy forradása az első szakasznak szokatlan sűrűséget, vala­mi higgadt állagerőt kölcsönöz. Ehhez járul még az esti mesék tónusát idéző gyöngédség, az igék halmozása (az első sor igétlen szomjazása után), a látvány amolyan megszemélyesített lüktetése... Hogy aztán a nyolcadik sorban egy bal­jós felütéssel bevezesse a vers feszült je­lenetsorát. Mi is itt a szellemes fogás? A nyolcadik sor fenyegető sugallatát a szó­rend teremti meg. Miért kellett kiemel­ni, hogy „benne hallgat”? Nem lett volna jobb, hogy „hallgat benne”? Azt hiszem, nem, nem lett volna jobb, így ugyanis tu­domásunkra jut: benne hallgat, a komp testében, és nem máshol, a sötétség. Azt érezteti, mintegy belebújt, letele­pedett, mintha soha többé nem akarna kiköltözni onnan. Ez a sötétség tömény, vaskos, fémes anyagból van - már előle­gezi a nagy József Attila-i sötétségeket (a „lengedező szösz-sötét”-et, vagy ezt a sort: „Mikor már minden sötét és felsza­kad köröttünk lilán az ég”). Petőfi, ezt láttam be friss olvasmá­nyaim után, nem csak iskolákban taní­tott, tehát közismert verseinek fárasz­tó - és nem ritkán szemforgató módon való - idézgetése, politikai igazságainak egyszeregye, vagy az ismert művek ru­tin-sanyargatta ernyedése miatt vált ismeretlenné, hanem alig ismert mű­veinek hanyagolása miatt is (pedig ez a versfüzér költészetének magaslati lán­colata, valódi csúcspontja). A botrány, úgy tűnik, ez: Petőfi Sándor életművé­nek nagyobbik részét a nagyközönség egyáltalán nem ismeri. Hosszan so­rolhatnám azokat a megigéző verseit, amelyek miatt mindig érdemes köny­veit levenni a polcról. Állítom: ha csak úgy találomra lapozgatjuk, fél pillanat alatt remekművek serege közelít felénk. Sorolom: Én; Egri hangok; Világossá­got!; Az őrült; Ha ébren nem látogatsz; Anyám, anyám...; Háborúval álmodom; Költő lenni vagy nem lenni; Búcsú Kun­­szentmiklóstól. Álmaimban gyakran. És így tovább. Van itt még egy érdekes történeti momentum. Ki ébresztette, ki tartotta elevenen, hazugság nélkül, tiszta szívvel Petőfi valódi művészi üzeneteit? Keve­sen. És főleg a költők. És a költők közt is a legmélyebben, azt hiszem, József Attila. A nagy utód művészete teljesen át van itatva Petőfi ösztönzéseivel, láto­mástöredékeivel, még szóhasználatuk is - meglehet, József Attilánál részben öntudatlanul - egymás felé mutat. Ha Petőfit olvassuk, az utókorból főleg Jó­zsef Attila világa dereng fel. A nagy kö­vető szavai nem átvételek, talán csak nyomatékos átfejlések, ismétlődő tük­röződések, mondhatnám: az igazság vé­delme egymásra hasonlító képzetekben. Amikor Petőfi azt írja („Beszél a fákkal a bús őszi szél...”): „Hány drága élet hullt már érted el, /Oh szent szabadság! és mi haszna van?/De lesz, ha nincs”, akkor az „Eszmélet” 4. darabja jut eszünkbe: „Csak ami nincs, annak van bokra, /csak ami lesz, az a virág”. Hasonlóképp itt („Szülőföldemen”): „Úgy mentem el in­nen, mint kis gyermek, /És mint meglett ember úgy jöttem meg.” A „meglett em­ber” túl markáns, téveszthetetlen, egyé­ni kifejezése egy költőnek, semhogy ne gondolhatnánk megtermékenyítésre. Azt hinnénk, a „nagyon fáj” szóössze­tétel nem fordul elő Petőfinél? Tévedés: „Oly nagyon fáj és oly nagyon /jólesik!” C.C. B. kisasszonyhoz”). Vagy („Szép le­vél”): „És, ki hinné? nékem mégis /Fáj, nagyon fáj leveled.” Petőfi, mielőtt 1847 tavaszán elindul Júliáért, így sóhajt: „Míg tartott hosszú, kínos bujdosása. / És mostan téged én feledjelek, / Kihez csatolnák oly szent kötelek?” Még a kín szó is előfordul, önmagára vonatkoz­tatva... És József Attila? Egyik kései tö­redék így szól: „A kínhoz kötnek kemény kötelek” Amit mondtam, persze, csak művészi vetülete egy nagy szellem szándékainak. Petőfi meg akarta változtatni a világot, s talán leginkább azt akarta, hogy az em­ber - minden ember - tapasztalja meg a szabadságot. Az ő szemében csoda kivívott siker­­ volt már az önmagában, hogy egy nem szabad korban szabadon beszélhetett. Nem tudjuk, mennyiben élte át a művészi vagy politikai elégtétel tudatát. De az biztos, hogy mindvégig az eget lélegezte. A „Tündérálom” gyönyö­rű sora­­„Földön vagy égben, az mindegy nekem” -, tegyük fel most egy pillanatra, nemcsak az első szerelem ecsetelése, hanem Petőfi művészi, érzelmi és poli­tikai etikájának krédója is. Én most már örökre olvasom őt. És mindenkitől kér­dem: mit nekünk úton-útfélen felhang­zó, hazug-hazafias szólamokkal tűz­delt közéleti kérkedés, ha van egy ilyen romolhatatlan költőnk? Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit? BÁTHORI CSABA 2­023.,aug­usztus 5., szombat* r Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit? / Újraolvasom Voltaire-t ^ óra ifjúságom egyik nagy élménye volt az a Voltaire-kötet, amit az egyik Üllői úti klinikán kaptam kölcsön pár nap­­ ra egy csinos, fekete hajú orvosnőtől. Ekkor olvastam először a remek Can­­dide-ot Gyergyai Albert fordításában. Ez a tanmese 1759-ben jelent meg franciául (névtelenül, de minden­ki felismerte a stílusból a szerzőjét), még ugyanabban az évben, hat héttel a francia kiadás után Londonban ango­lul, de magyarul csak 34 évvel később, a rövid ideig tartó, szabadabb, poszt­jozefinista időkben. Nem vitás, hogy ebben a késésben fontos szerepet ját­szott a tény, hogy a katolikus egyház már megjelenése után három évvel indexre tette, vagyis betiltotta ezt a művet és a genfi protestáns teológu­sok sem voltak tőle elragadtatva. Újraolvasva megint értem, miért lelkesedtem annak idején Voltaire­­ért. A naiv, mindent optimistán ér­telmező főhőst országról országra rángatja, csöbörből vödörbe mártja a balsors, illetve a Kunigunda kisas­­­szony iránt érzett olthatatlan szerel­me. Mindez maró gúnnyal elbeszélve, nem kímélve a kor egyetlen társadalmi és politikai intézményét sem. Candide változatos kalandjainak tanulsága, hogy az ember rengeteg szenvedést ki­bír, és hogy hiába próbáljuk elkerülni azokat az intézményeket és politikai rendszereket, amelyek korlátozzák szabadságunkat, illetve sem­mibe veszik emberi jo­gainkat. Ilyen intéz­mény a „bolgár” (porosz?) hadsereg, csakúgy mint a spanyol inkvizíció. A Candide nevetségessé teszi azt a le­ibnizi tételt, amit Pangloss mester, a főhős nevelője vall, hogy „világunk a lehetséges világok legjobbika”; igaz, a mese végén Candide, aki eldorádói kirándulása révén sok pénzhez jutott, ki tudja szolgasorból váltani nemcsak Kunigundát, hanem a pápa lányát is, aki csak „öregasszonyként” szerepel a történetben, de végül tanulságként azt a mondatot kapjuk, amit azóta is sokan idéznek: „Műveljük hát kertjeinket”. (Hungarikum is van a Candide-ban, amennyiben Kunigunda, amikor Can­dide megtalálja, éppen a Törökország­ba száműzött „Rákóczi hercegnél” ta­karít és mosogat.) Mitől lett annyira népszerű ez a kétségtelenül mulatságos, fordula­tos, akasztófahumorral előadott tör­ténet? Azt hiszem, nagyrészt attól az élni akarástól, elpusztíthatatlanságtól, amivel tele van Voltaire szövege. Eb­ből a szempontból Voltaire-t nyugod­tan nevezhetjük a XVIII. század Walt Disney-jének. Mint a rajzfilmekben, ahol sem Tom, sem Jerry nem halhat meg, a Candide-ban is a főhős, csakúgy mint Kunigunda és nevelője Pangloss, iszonyú kalandokon megy át, és lát­szólag mindenki meghal, de aztán fel­támad - illetve nem halnak meg telje­sen, hanem valamiképpen túlélnek. A XX. század és 2022-ig ez az évszázad is a túlélés időszaka volt: az emberi­ség túlélte a német nácizmust, a japán imperializmust és a nukleáris fegyve­rekkel rendelkező szovjet kommunista uralmat - és csak most szembesülünk a klímaválság révén a teljes pusztulás­sal, amelynek előjelei a villámárvizek, a megállíthatatlan erdőtüzek és az ismétlődő hőhullám-koncentrációk, a következményeikben egyelőre ki­ismerhetetlen természeti csapások, amelyek Arizonától Kínáig terjednek. Amelyekből persze Magyarország sem maradhat ki, még akkor sem, ha minden országúton keresztet állíta­nak, illetve a környezetszennyezéssel egyidejűleg számos helyi munkaalkal­mat ígérnek „a magyar embereknek”. A mai kormányzat hajlandó vállalni, hogy rövid távú előnyökért akkumulá­torgyárakkal és vegyszerkészítmény­­raktárakkal mérgezze az országot. Ez csak végső felvonása a magyar környe­zetvédelem eddigi leépítésének, tönk­retételének. Hiába hiszi a mai álnem­zeti kormányzat Pangloss-szal, hogy a jelenlegi hibrid diktatúra „minden lehetséges Magyarországok legjobbi­ka”, erre naponta rácáfol a valóság: az ország kiugró eladósodása, szörnyű egészségügyi és mentális állapota. Hi­ába várják a Fidesz-hívők a populista feltámadás csodáját, a klímaválság glo­bális probléma, amin kizárólag a helyi érdekeken túlnyúló, sürgős nemzetkö­zi összefogás segíthet. Putyin kímélet­len háborúja, Donald Trump hazug és meghazudtolt retorikája, valamint a recsegő-ropogó magyar NER-rendszer környezetpusztító beruházásai sajnos, csak siettetik az európai civilizáció vár­ható végnapjainak eljövetelét. GÖMÖRI GYÖRGY (LONDON) o> oo Voltaire, a XVIII. század Walt Disney-je, akinek a hősei nem halnak meg, túlélnek

Next