Népszava, 2023. augusztus (150. évfolyam, 177-203. szám)
2023-08-05 / 181. szám
Tárca - Televízió SZÉP SZÓ 17 Egy olvasó vallomásai 26. Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? - kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó) .Sorozatom 26. része ez, sőz nem véletlen, hogy a 26. részben éppen Petőfi Sándor kerül sorra, elvégre ez A W a költőnek és marketingek^ S szakembernek zseniális, emberként azonban vélhetően elviselhetetlen, öntelt és nagyképű férfi mindössze 26 évet élt. Huszonhat év! S ebből mindössze pár év, amit az irodalomban kifejtett, s ezzel a pár esztendővel örökre beírta nevét és költeményeit nemcsak a magyar irodalom mindenkori történetébe, de a kollektív magyar emlékezetbe is. A magyar olvasó számára Petőfi személye és a költészet fogalma egy és ugyanaz. Ha költőt („igazi” költőt) képzelünk magunk elé, akkor Petőfi idealizált képét látjuk magunk előtt, amely idealizált kép kialakításán, mi tagadás, Petőfi meglehetősen sokat dolgozott. Elvégre ő maga volt az, aki a Petőfi nevet (mint brandet) felépítette, méghozzá tudatos, aprólékos munkával, szakértelemmel és odafigyeléssel. Nem hagyta, hogy e márkanéven folt essék. Azonnal megtorolta a személyére és költészetére tett, általa negatívnak vélt célzást, legártatlanabb megjegyzést, kritikát is - egyszóval mindent megtett azért, hogy még a barátai is sorra elforduljanak tőle. Petőfi a „petőfiségben” nem ismert tréfát, a „petőfiség” volt az ő privát küldetése, missziója és lételeme. Amivel amúgy semmit sem ért volna el, ha nem lett volna elképzelhetetlenül hatalmas költői tehetség. Az ő példája mutatja: az irodalmi önteltség, önhittség és (el)hivatástudat mit sem ér, ha nincs mögötte teljesítmény. Márpedig az ember (az olvasó) csak bámul, hogy ez a huszonéves „kölyök” írásban mi mindenre képes volt. A pandémia alatt volt rá időm, és az Arcanumon végigolvastam az 1830-40- es évek fordulóján megjelent magyar lapokat annak érdekében, hogy tisztában legyek vele: miféle költői világba robbant bele (pontosabban miféle költői világot robbantott szét az üstökösként való feltűnésével Petőfi Sándor. S azt kell mondjam: az állam leesett. Persze, az ember megtanulja, hogy Petőfi az elődeitől merőben elütő, eredeti, sajátos költői hanggal jelent meg a magyar irodalomban, de egészen más ezt a mondatot tankönyvben elolvasni, mint a saját szemünkkel tanújának lenni. A korabeli lapokban olvastam, olvastam és olvastam a XIX. századi zöngeményeket, hazafias ódákat, himnuszokat, szerelmes zengedelmeket, majd elérkezett az 1840-es évek első fele, és egyszerre csak, mint egy bomba az égből, lecsapott Petőfi. Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek Olyan szavakat, kifejezéseket, fordulatokat használt, mint senki más előtte. Ráadásul ez a nyelv egyszerű volt, mint egy fehér vászonlepedő. Tiszta, egyszerű és természetesen gyönyörű. Mert ravasz dolog ám a Petőfi természetesnek ható egyszerűsége vagy az ő egyszerűnek látszó természetessége. Egyszerűnek tűnik, de tessék csak utánacsinálni - nem fog menni. A virágos mezők éppen olyan „egyszerűek” és „természetesek”, mint a legszebb Petőfi-versek. Ha messziről nézzük a mezőt, csak egy rét, de ha kör A,, petőfiség” és Petőfi felebb megyünk, akkor látjuk, hogy mily sokféle kicsiny világból, mikro-ökoszisztémából, bonyolult élő rendszerekből áll össze ez a bizonyos egyszerűnek látszó élet. A jó Petőfi-vers éppen ilyen. In médiás rés! Bele a közepébe egy jól sikerült természeti képpel, aztán úgy kibontja ezt a természeti képet, mint a rózsa a szirmait: egyszerűen, természetesen, gyönyörűen és utánozhatatlanul. Bevallom, ahogy öregszem, egyre inkább a korai Petőfi-versek tetszenek (de hát milyen furcsa dolog egy 26 évesen meghalt gyerekember első verseit korainak nevezni, hiszen az élete utolsó esztendejében írott költeményei sem voltak „kései” művek). Mondom, jobb szeretem a „kezdő” Petrovics-Petőfit, mint a magától eltelt, önhitt és saját magát csalhatatlannak hívő 1848-as, nagy Petőfi Sándort. Belegondolni sem lehet, hogy ha ez a kibírhatatlanul elviselhetetlen ember megéri a negyvenedik életévét, vagy megéri az 1867-es kiegyezést, akkor micsoda verseket írt volna... Uramisten! Börtönversek Petőfitől... Hiszen alighanem börtönévek vártak volna rá 1849 után, mivel Bécs nem akart volna belőle mártírt csinálni azzal, hogy kivégezteti. Vagy micsoda verseket írt volna a tengerről, ha 1849 után száműzetésbe kényszerül, és elutazik az imádott Franciaországába... S milyen nagy verseket írt volna a fiához, Petőfi Zoltánhoz: tanulságos, okos, de őrült költeményeket egy őrült világról, ahol azok csókolgatják Ferenc József kezét, akiknek a barátait és eszmetársait ugyanez a kéz küldte vérpadra... Milyen dühödt nekirohanásokat intézett volna egykori barátjához, Jókaihoz, hogy Ferenc József parlamentjébe be merészelt ülni. De hagyjuk az álmodozást - inkább örüljünk Petőfi költészetének, ennek az utánozhatatlan tüneménynek. Csodálatos a magyar nyelv, és még csodálatosabb, hogy nyelvünk egyedülálló szépségéhez ez az őrült ember néhány év alatt mily sokat tett hozzá. Merci, mon fils, mondaná neki Bem, mire Petőfi persze ráordítana: neki egy áruló török pasa ne mondjon köszönetet Petőfi Sándor honvéd őrnagyként. Belegondolni sem lehet, hogy ha megéri a negyvenedik életévét vagy az 1867-es kiegyezést, akkor micsoda verseket írt volna KÁCSOR ZSOLT Fanyar letargia Az életet nem kell nevetségessé tenni, ha nevetni akarunk rajta. Elég külső szemmel figyelni, dokumentálni, és egy csapásra szinte bármi nevetségessé válik benne. Csak hát ez elég közhelyesen hangzik, nem érdemes felépíteni rá egy esszéizáló-bölcselkedő dokumentumfilm-sorozatot. John Wilson szerencsére nem ezt teszi, bizonyára pénzt se kapott volna rá az HBO-tól. Stílusát, szemléletmódját nem könnyű meghatározni. Van benne független filmes, társadalomkritikai nyerseség, kilengés az abszurd felé, és persze gerincet adó dokumentarista tárgyszerűség, fegyelmezettség. Sajátos hangütése talán abból fakad: úgy reflektál a mindennapi életre, hogy egy pillanatra sem lép ki belőle. Nem megfigyel, nem vizsgálódik, hanem éli a gondolkozást, gondolkozva vesz részt mindenben. A valóság érzékelése és kommentálása szinte egyidejű. Örvendetes, hogy az HBO teret enged efféle egyéni, szaftosan eredeti villanásoknak. Bár a csatorna számolhatott azzal is, hogy a különlegességnek ez a szintje akár nézőcsalogató lehet. Eladható humoros műsorként. Ebben az esetben az üzleti és a kulturális szempont gyümölcsözően találkozott. De miről is szól a John Wilson tanácsai című dokusorozat, amelynek három évadából egyelőre az elsővel ismerkedhetünk meg? Arról, amit a magyar cím jelez, biztos nem, mert a rendező-narrátor nem ad tanácsokat. (Az eredeti cím: How To with John Wilson - „Hogyan csináljunk valamit John Wilsonnal”). Pontosabban: elindul egy téma felé, amelyről vannak vélekedései, majd az egész összevissza tágul, borul, átalakul. Abszolút hétköznapi, mégis az életünket meghatározó kérdésekről van szó. Például: hogyan lehet kellemesen csevegni? Utcán, boltban, munkahelyen. Érezni a másik személyét, kizökkenve a szorongató magányból, de közben nem terhelni, nem bántani, nagy vitákat kerülni. Igen, vannak erre receptek, Wilson duruzsolja is a fülünkbe, ám végül konkrét találkozások során az derül ki, az emberből valahol elő kell hogy törjenek a lefojtott érzelmek, traumák, és boldogan zúdítja rá őket az első szembejövőre. Ennek a formákat kereső, szerepeket osztó, szabályozásra törekvő társadalmi kommunikációnak az érzékeltetése is pontosan jelzi a sorozat átfogó témáját: milyen életterekben, keretekben, problémarengetegekben forgolódik a fejlett fogyasztói társadalom embere? A rendező nem lázad ellenük, követi a kialakult ritmust, halad a többiekkel az élet mozgólépcsőjén. És miközben hallgatjuk-tapogatjuk gondolatfogódzóit, elképesztően gazdag mozaikáradat zúdul felénk az amerikai mindennapokról. Hollywoodi hősökre semmiben nem emlékeztető arcok, figurák, beidegződött rezdülések. Kallódó különcök, összetartó kisközösségek, szegényesen is hivalkodó otthonok. Az egész akár egy őrült sebességgel görgetett Facebook-oldal, ezernyi bejegyzéssel. Én is vagyok, lát valaki, hall valaki? Sokkoló ismét szembesülni vele, mennyire uralják ezt a világot a tárgyak. Mintha előttünk szaporodnának folyamatosan a termékek, a szolgáltatássá alakított emberi kapcsolatok. Az egyik rész azt mutatja meg, hogyan rakódik rá a mesterséges beton- és téglakörnyezetre egy új tárgyi kinövés, az állványzatok birodalma. Amelyek aztán különféle díszítéseket, funkciókat kapnak, beépülnek a városképbe. Egy másik epizód a tárgyak védelmével borzongat mosolyra. Befóliázott és egyéb leleményes módokon óvott bútorok, nehogy kopjanak, ha már valahogy megszereztük őket. A gyűjtő másolatokat készíttet a megvásárolt festményekről, azokat akasztja ki a falra, az eredetit meg hét lakatra, nyolc széfbe zárva őrzi valahol. Az üzleti gondolkodás pedig a baráti érzelmekbe is befurakodik. Egy közös étkezés végén mindig ott a kétely: vajon jól osztottuk el a számlát? Tényleg annyit fizettem, amennyiért fogyasztottam? Ha pedig meghívom a haverom a születésnapján egy vacsorára, jobb, ha a céges kártyámmal fizetek, leírhatom az adómból. Ha mindez szimplán kapitalizmuskritika, a fogyasztói társadalom elidegenedettségének leleplezése lenne, nyugodtan aludnánk. Vagy a beletörődés miatt, vagy mert eldöntjük, holnaptól teszünk valamit ellene. Ha csupán a nevetséges oldaláról látnánk az életünket, a nevetés mindent helyre tenne. De Wilson látásmódjának különös, a közvetlen bírálattól mentes fanyarsága a bölcs szomorúság, a felszabadult letargia katarzisa felé mozgat. Az élet a világ leggazdagabbnak, legszabadabbnak vélt pontján is kicsinyes és hiábavaló. Egyetlen megváltó örömünk talán az lehet, ha ennek tudatában pattogjuk végig. Hittel, szeretettel, küldetéssel, meg egyéb kábszerekkel. FORGÁCS IVÁN John Wilson az HBO-n futó dokusorozat egyik jelenetében. Abszolút hétköznapi, mégis az életünket meghatározó kérdésekről esik szó a filmben be2o Öin O