Népszava, 2023. augusztus (150. évfolyam, 177-203. szám)

2023-08-05 / 181. szám

Tárca - Televízió SZÉP SZÓ 17 Egy olvasó vallomásai 26. Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? - kérdezhetné a poszt­modern emlőkön nevelkedett olvasó) .Sorozatom 26. része ez, s­ő­z nem véletlen, hogy a 26. részben éppen Petőfi Sán­­dor kerül sorra, elvégre ez A W a költőnek és marketing­ek^ S szakembernek zseniális, emberként azonban vélhetően elvisel­hetetlen, öntelt és nagyképű férfi mind­össze 26 évet élt. Huszonhat év! S ebből mindössze pár év, amit az irodalomban kifejtett, s ezzel a pár esztendővel örökre beírta nevét és költeményeit nemcsak a magyar irodalom mindenkori történeté­be, de a kollektív magyar emlékezetbe is. A magyar olvasó számára Petőfi sze­mélye és a költészet fogalma egy és ugyanaz. Ha költőt („igazi” költőt) képze­lünk magunk elé, akkor Petőfi idealizált képét látjuk magunk előtt, amely ideali­zált kép kialakításán, mi tagadás, Petőfi meglehetősen sokat dolgozott. Elvégre ő maga volt az, aki a Petőfi nevet (mint brandet) felépítette, méghozzá tudatos, aprólékos munkával, szakértelemmel és odafigyeléssel. Nem hagyta, hogy e már­kanéven folt essék. Azonnal megtorolta a személyére és költészetére tett, általa negatívnak vélt célzást, legártatlanabb megjegyzést, kritikát is - egyszóval min­dent megtett azért, hogy még a barátai is sorra elforduljanak tőle. Petőfi a „petőfi­­ségben” nem ismert tréfát, a „petőfiség” volt az ő privát küldetése, missziója és lételeme. Amivel amúgy semmit sem ért volna el, ha nem lett volna elképzelhetet­lenül hatalmas költői tehetség. Az ő pél­dája mutatja: az irodalmi önteltség, ön­hittség és (el)hivatástudat mit sem ér, ha nincs mögötte teljesítmény. Márpedig az ember (az olvasó) csak bámul, hogy ez a huszonéves „kölyök” írásban mi min­denre képes volt. A pandémia alatt volt rá időm, és az Arcanumon végigolvastam az 1830-40- es évek fordulóján megjelent magyar la­pokat annak érdekében, hogy tisztában legyek vele: miféle költői világba robbant bele (pontosabban miféle költői világot robbantott szét­ az üstökösként való fel­tűnésével Petőfi Sándor. S azt kell mondjam: az állam leesett. Persze, az ember megtanulja, hogy Petőfi az elődeitől merőben elütő, ere­deti, sajátos költői hanggal jelent meg a magyar irodalomban, de egészen más ezt a mondatot tankönyvben elolvas­ni, mint a saját szemünkkel tanújának lenni. A korabeli lapokban olvastam, ol­vastam és olvastam a XIX. századi zön­­geményeket, hazafias ódákat, himnu­szokat, szerelmes zengedelmeket, majd elérkezett az 1840-es évek első fele, és egyszerre csak, mint egy bomba az ég­ből, lecsapott Petőfi. Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek Olyan szavakat, kifejezéseket, fordu­latokat használt, mint senki más előtte. Ráadásul ez a nyelv egyszerű volt, mint egy fehér vászonlepedő. Tiszta, egyszerű és természetesen­ gyönyörű. Mert ravasz dolog ám a Petőfi természetesnek ható egyszerűsége vagy az ő egyszerűnek lát­szó természetessége. Egyszerűnek tű­nik, de tessék csak utánacsinálni - nem fog menni. A virágos mezők éppen olyan „egyszerűek” és „természetesek”, mint a legszebb Petőfi-versek. Ha messziről nézzük a mezőt, csak egy rét, de ha kö­r A,, petőfiség” és Petőfi felebb megyünk, akkor látjuk, hogy mily sokféle kicsiny világból, mikro-ökoszisz­­témából, bonyolult élő rendszerekből áll össze ez a bizonyos egyszerűnek látszó élet. A jó Petőfi-vers éppen ilyen. In mé­diás rés! Bele a közepébe egy jól sikerült természeti képpel, aztán úgy kibontja ezt a természeti képet, mint a rózsa a szir­mait: egyszerűen, természetesen, gyö­nyörűen és utánozhatatlanul. Bevallom, ahogy öregszem, egyre in­kább a korai Petőfi-versek tetszenek (de hát milyen furcsa dolog egy 26 évesen meghalt gyerekember első verseit kora­inak nevezni, hiszen az élete utolsó esz­tendejében írott költeményei sem voltak „kései” művek). Mondom, jobb szeretem a „kezdő” Petrovics-Petőfit, mint a ma­gától eltelt, önhitt és saját magát csal­hatatlannak hívő 1848-as, nagy Petőfi Sándort. Belegondolni sem lehet, hogy ha ez a kibírhatatlanul elviselhetetlen em­ber megéri a negyvenedik életévét, vagy megéri az 1867-es kiegyezést, akkor mi­csoda verseket írt volna... Uramisten! Börtönversek Petőfitől... Hiszen aligha­nem börtönévek vártak volna rá 1849 után, mivel Bécs nem akart volna belőle mártírt csinálni azzal, hogy kivégezteti. Vagy micsoda verseket írt volna a tengerről, ha 1849 után száműzetésbe kényszerül, és elutazik az imádott Fran­ciaországába... S milyen nagy verseket írt volna a fiához, Petőfi Zoltánhoz: ta­nulságos, okos, de őrült költeményeket egy őrült világról, ahol azok csókolgatják Ferenc József kezét, akiknek a barátait és eszmetársait ugyanez a kéz küldte vér­padra... Milyen dühödt nekirohanásokat intézett volna egykori barátjához, Jókai­hoz, hogy Ferenc József parlamentjébe be merészelt ülni­. De hagyjuk az álmodozást - inkább örüljünk Petőfi költészetének, ennek az utánozhatatlan tüneménynek. Csodá­latos a magyar nyelv, és még csodálato­sabb, hogy nyelvünk egyedülálló szépsé­géhez ez az őrült ember néhány év alatt mily sokat tett hozzá. Merci, mon fils, mondaná neki Bem, mire Petőfi persze ráordítana: neki egy áruló török pasa ne mondjon köszönetet Petőfi Sándor honvéd őrnagy­ként. Belegon­dolni sem lehet, hogy ha megéri a negyvenedik életévét vagy az 1867-es kiegye­zést, akkor mi­csoda verseket írt volna KÁCSOR ZSOLT Fanyar letargia A­z életet nem kell nevet­ségessé tenni, ha nevet­ni akarunk rajta. Elég külső szemmel figyelni, dokumentálni, és egy csapásra szinte bármi nevetségessé válik benne. Csak hát ez elég közhelyesen hangzik, nem érdemes felépíteni rá egy esszéizáló-bölcselkedő dokumentumfilm-sorozatot. John Wil­son szerencsére nem ezt teszi, bizonyá­ra pénzt se kapott volna rá az HBO-tól. Stílusát, szemléletmódját nem könnyű meghatározni. Van benne független fil­mes, társadalomkritikai nyerseség, ki­lengés az abszurd felé, és persze gerincet adó dokumentarista tárgyszerűség, fe­gyelmezettség. Sajátos hangütése talán abból fakad: úgy reflektál a mindennapi életre, hogy egy pillanatra sem lép ki be­lőle. Nem megfigyel, nem vizsgálódik, ha­nem éli a gondolkozást, gondolkozva vesz részt mindenben. A valóság érzékelése és kommentálása szinte egyidejű. Örvendetes, hogy az HBO teret enged efféle egyéni, szaftosan eredeti villaná­soknak. Bár a csatorna számolhatott az­zal is, hogy a különlegességnek ez a szint­je akár nézőcsalogató lehet. Eladható humoros műsorként. Ebben az esetben az üzleti és a kulturális szempont gyü­mölcsözően találkozott. De miről is szól a John Wilson ta­nácsai című dokusorozat, amelynek három évadából egyelőre az elsővel ismerkedhetünk meg? Arról, amit a magyar cím jelez, biztos nem, mert a rendező-narrátor nem ad tanácsokat. (Az eredeti cím: How To with John Wil­son - „Hogyan csináljunk valamit John Wilsonnal”). Pontosabban: elindul egy téma felé, amelyről vannak vélekedései, majd az egész összevissza tágul, borul, átalakul. Abszolút hétköznapi, mégis az életünket meghatározó kérdésekről van szó. Például: hogyan lehet kelleme­sen csevegni? Utcán, boltban, munka­helyen. Érezni a másik személyét, ki­zökkenve a szorongató magányból, de közben nem terhelni, nem bántani, nagy vitákat kerülni. Igen, vannak erre recep­tek, Wilson duruzsolja is a fülünkbe, ám végül konkrét találkozások során az de­rül ki, az emberből valahol elő kell hogy törjenek a lefojtott érzelmek, traumák, és boldogan zúdítja rá őket az első szem­bejövőre. Ennek a formákat kereső, szerepeket osztó, szabályozásra törekvő társadalmi kommunikációnak az érzékeltetése is pontosan jelzi a sorozat átfogó témáját: milyen életterekben, keretekben, prob­lémarengetegekben forgolódik a fejlett fogyasztói társadalom embere? A rende­ző nem lázad ellenük, követi a kialakult ritmust, halad a többiekkel az élet moz­gólépcsőjén. És miközben hallgatjuk-ta­­pogatjuk gondolatfogódzóit, elképesztő­en gazdag mozaikáradat zúdul felénk az amerikai mindennapokról. Hollywoodi hősökre semmiben nem emlékeztető arcok, figurák, beidegződött rezdülések. Kallódó különcök, összetartó kisközössé­gek, szegényesen is hivalkodó otthonok. Az egész akár egy őrült sebességgel gör­getett Facebook-oldal, ezernyi bejegyzés­sel. Én is vagyok, lát valaki, hall valaki? Sokkoló ismét szembesülni vele, men­­nyire uralják ezt a világot a tárgyak. Mint­ha előttünk szaporodnának folyamatosan a termékek, a szolgáltatássá alakított em­beri kapcsolatok. Az egyik rész azt mutat­ja meg, hogyan rakódik rá a mesterséges beton- és téglakörnyezetre egy új tárgyi kinövés, az állványzatok birodalma. Ame­lyek aztán különféle díszítéseket, funk­ciókat kapnak, beépülnek a városképbe. Egy másik epizód a tárgyak védelmével borzongat mosolyra. Befóliázott és egyéb leleményes módokon óvott bútorok, ne­hogy kopjanak, ha már valahogy megsze­reztük őket. A gyűjtő másolatokat készít­tet a megvásárolt festményekről, azokat akasztja ki a falra, az eredetit meg hét la­katra, nyolc széfbe zárva őrzi valahol. Az üzleti gondolkodás pedig a baráti érzel­mekbe is befurakodik. Egy közös étkezés végén mindig ott a kétely: vajon jól osztot­tuk el a számlát? Tényleg annyit fizettem, amennyiért fogyasztottam? Ha pedig meghívom a haverom a születésnapján egy vacsorára, jobb, ha a céges kártyám­mal fizetek, leírhatom az adómból. Ha mindez szimplán kapitalizmuskri­tika, a fogyasztói társadalom elidegene­­dettségének leleplezése lenne, nyugod­tan aludnánk. Vagy a beletörődés miatt, vagy mert eldöntjük, holnaptól teszünk valamit ellene. Ha csupán a nevetséges oldaláról látnánk az életünket, a nevetés mindent helyre tenne. De Wilson látás­módjának különös, a közvetlen bírálattól mentes fanyarsága a bölcs szomorúság, a felszabadult letargia katarzisa felé moz­gat. Az élet a világ leggazdagabbnak, leg­szabadabbnak vélt pontján is kicsinyes és hiábavaló. Egyetlen megváltó örömünk talán az lehet, ha ennek tudatában pat­togjuk végig. Hittel, szeretettel, küldetés­sel, meg egyéb kábszerekkel. FORGÁCS IVÁN John Wilson az HBO-n futó dokusorozat egyik jeleneté­ben. Abszolút hétköznapi, mégis az életün­ket meghatározó kérdésekről esik szó a filmben be2o Öin O

Next