Népszava, 2023. december (150. évfolyam, 280-303. szám)
2023-12-11 / 288. szám
101 2023. december 11., hétfő __________________________________________________________________________________________VÉLEMÉNY Lehet szép a másé? Az a hatalomra került újgazdag csőcselék, amelyik a köz szolgájaként beköltözött a valaha elegáns palotának épült hivatali épületekbe, azt hiszi, hogy ezeket éppen „őrá hagyták” a századok. HOZOTT ANYAGBÓL Amikor 2002 májusában beléptem a következő éveimet meghatározó Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) épületébe, a belépéskor megfogott a gyönyörűen kialakított szecessziós belső tér, a stílusos lépcsőház, az annak megvilágítását szolgáló, fantasztikus, Róth Miksa által készített festett ólomüveg ablak Akkor még nem tudtam, hogy az éppen a századfordulón (1900) épült Szemere utcai műemlék épületet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara emelte saját székházaként, és kisebb megszakításokkal egészen az államosításig (1949) használta. Ezután lett belőle állami hivatali épület, különböző minisztériumok székhelye. Elődöm, Matolcsy György kezdett hozzá - régi fotók, tervek, számlák felkutattatása után, művészettörténészek, belsőépítészek megbízásával - ahhoz a helyreállításhoz, amely messzemenően szolgálta a jelenlegi funkcióra való használhatóságot, de visszaadta az épület valahai harmóniáját, régi eleganciáját, szépségét. Emlékszem, alig három hete dolgoztam az irodámban, amikor félve bejelentette a ház gondnokságával megbízott osztályvezető, hogy néhány hétig csak pallókon fogom tudni megközelíteni a lépcsőtől az ajtómat, mert megérkezett az intarziás parketta felújításához a szlavón tölgy. Amikor a parketta lerakása befejeződött, azt kérdezte: honnét tudta a Matolcsy úr, hogy ön lesz az utódja? Értetlenkedésemre rámutatott a parkettára, amelynek intarziás mintái csillagot formáltak. Akkor még működött az a minden normális embert éltető érzés, hogy ha közpénzből a köz tulajdonát képező épületekben a tárgyakat szépíti, helyreállítja, azok szépségét, hasznát ne csak ő, hanem lehetőleg minél többen élvezzék. És ebben a történetben még az is fontos, hogy nem a döntéshozó személyes ízlése szabta meg a helyreállítás irányát, hanem a használhatóság mellett a dokumentálhatóan rendelkezésre álló tervek és fényképek. Végül ezért nem került sosem volt, ám mégis „történelminek látszó monumentalitás” az addig megszokott épülettömb, a lépcsőház, a színvilág helyére. Attól fogva, hogy az utolsó szlavón tölgyből készült intarzia, valamint a könyvtár újra megnyitott termében az utolsó polc is a helyére került, a hétvégeken rendszeresen „nyílt napot” tartottunk, hogy a közönség is gyönyörködhessen az épület szépségében. Sőt egy stílusos kiadványban, A minisztérium címmel, benne Szűts Miklós festőművész által készített nagyszerű fotókkal és Fényi Tibor Róth Miksa munkásságát ismertető szövegével adtuk közre büszkén, hogy Budapest közepén, közel a Parlament épületéhez egy ilyen kis ékszerdoboz is megbújik. Miért jut eszembe most ez a húszéves történet? Mert az a hatalomra került újgazdag csőcselék, amelyik a köz szolgájaként beköltözött a valaha elegáns palotának épült hivatali épületekbe, azt hiszi, hogy ezeket éppen „őrá hagyták” a századok. Annyira a sajátjának érzi, hogy a saját feje, ízlése alapján alakítja „történelmire” őket, hogy azután nagyúri kegyet gyakorolva megengedje, hogy a közönség ünnepnapokon megközelíthesse ezeket a szentélyeket. Sőt, ez sem elég, mert a kormány Lázár János miniszter kezéből és felelőssége mellett - állítólag - takarékossági okok miatt kastélyok tucatjait adja az arra érdemes jelentkezők használatába, esetleg tulajdonába. Ahogy a királyi vej birtokába került a túrai Schossberger-kastély, Lázár Jánostól elnyerheti méltó oligarcha tulajdonosát akár az edelényi L’Huillier-Coburg-kastély, nádasdladányi Nádasdy-kastély, a a tiszadobi Andrássy-kastély, a bajnai Sándor-Metternich-kastélyegyüttes vagy a szabadkígyósi Wenckheim-kastély is. A NER-ficsúrok által megszerzett kastélyok talán néhanapján látogathatók lesznek, nem zárják be teljesen kapuikat a nagyközönség előtt, hogy kizárólag a parvenüsorba emelkedett NER-lovagok pihenhessék ott ki az állami segítséggel folytatott harácsolás és birtokszerzés fáradalmait. Talán a kastélyok sorsa kedvezőbb irányba fordul a bezárásra ítélt múzeumokénál, közgyűjteményekénél. Reméljük, nem járnak úgy, mint a hat éve bezárt Iparművészeti Múzeum vagy a Közlekedési Múzeum, amelyet 2017-ben lebontottak, és azóta pazarabbnál pazarabb szövegek szerint egyre csak épül Kőbányán, miközben a gyűjteményébe tartó tárgyak elkallódnak, tönkremennek. A huszár- és kaszinóügyi miniszter kinézte magának a várbeli Hadtörténeti Múzeum épületét, aminek következtében a kiállításokat ripsz-ropsz bezárták. Most az egész szakma azt várja rémült bénaságban, vajon miféle múzeumot terveznek helyette a Dísz téri Honvéd Főparancsnokság újraépülő egykori irodaházába. De a legnagyobb magyarországi közkönyvtár, a Széchényi Könyvtár közgyűjteményére is aggasztó jövő vár, hiába, hogy a várbeli épületbe bebetonozták a 8-10 emelet magas könyvraktárakat. Az olvasótermek látogatása már most is nehézkes, és látható, hogy a könyvtárat az állandó mozgósítás állapotában tartják, ami előrevetíti azt a sorsot, amit most a Közlekedési vagy éppen az Iparművészeti Múzeum „élvez”. De ugyanez a helyzet a Nemzeti Galériával, amelynek már megkezdték a visszaalakítását: ezt nézték ki a nagy állami bálok céljaira, sőt lesz itt újra trónterem is. Hasonló a Magyar Természettudományi Múzeum sorsa, amelynek épületeit a Horthy-korszakhoz való visszatérési paranoiában szenvedő miniszterelnök és csapata a feltámasztott Ludovika Akadémia méltó létrehozásának a céljára vette igénybe, a kiállítások a maradék kupolacsarnokba, a lovardába és közvetlen környékükre szorultak vissza. A helyzetet jól jellemzi a múzeum stratégiáját ismertető anyag, amely szerint: „Az MTM helyzetét tovább árnyalja a 2018. évi kormányhatározat, amely az MTM Debrecenbe költöztetéséről döntött. A fenntartói kommunikáció hiánya jelentős humánerőforrás-fluktuációt és a munkafolyamatok lelassulását eredményezte. Az MTM körüli bizonytalanságot tovább növelte, hogy 2021-ben az MTM Magyar Nemzeti Múzeumba integrálására miniszteri biztost neveztek ki.” Egyszerűbben fogalmazva: kormány úgy viselkedik, mint a világörökséget porig ágyúzó talibán rablócsapat, hiszen a magyar kultúrához, a magyar irodalmi, művészeti, nyelvi és történeti értékekhez köze nincs, s ami szép vagy értékes, azt úgyis a híveire hagyja. Sosem hittem volna, hogy legalább ebben az egy vonatkozásban visszavárom Matolcsy Györgyöt. Mert ő legalább tudta, hogy valami akkor is lehet szép, ha a másé. Például a magyar közönségé, a magyar népé. CSILLAG ISTVÁN közgazdász ■<:2 ÖQ<'<Z O Képesítés nélkül eyre több helyről hallani az úgynevezett KRÉTA-csalásokról, a meg nem tartott órák csalárd igazolásáról, a gyermekmegőrzés szakszerű helyettesítéssé kozmetikázásáról. Ha énektanár tartja meg a földrajzórát, biológus meg a matekot, aligha tudja pótolni a képesített szaktanár felkészültségét. Legjobb esetben elolvastatja a tankönyvből az anyagot, és próbálják közösen értelmezni. Rosszabb esetben rászól a gyerekekre, hogy ne zajongjanak, és belemerül a mobiltelefonjába. Ha a nyilvántartásba ilyen esetben mégis szakhelyettesítés kerül, az megtévesztés, a tanulók, a szülők, az ellenőrző rendszer becsapása. Ez már rendszerszintű hamisítás, amely az iskolaigazgató, sőt az illetékes tankerület tudomásával történik De van más is. Kisvárosi tanár ismerősöm mesélte, hogy iskolájukban olyanok kezdtek el tanítani, akik júniusban érettségiztek a helyi gimnáziumban. Beiratkoztak egy pedagógusképző intézmény levelező tagozatára, és szeptemberben már meg is kezdték a munkájukat Kisvárosi tanár ismerősöm mesélte, hogy iskolájukban olyanok kezdtek el tanítani, akik júniusban érettségiztek a helyi gimnáziumban, az általános iskolában, minden elméleti és gyakorlati felkészítés nélkül. Ezt ugyan a köznevelési törvény 2012. szeptember 1-től kifejezetten tiltja, de, ahogy mondják, a szükség törvényt bont. Pedig ez a város legjobb iskolája - mondom. - Csak volt - javít ki csüggedten. Aztán hozzáteszi: még az a szerencse, hogy sikerült rábeszélni egy hetven fölötti nyugdíjas kollégát, tartsa meg a matematika- és fizikaórákat. Tudjuk persze, ez ideiglenes megoldás. Egy hetven feletti ember már nehezen bírja a hangos, izgő-mozgó gyerekeket, bármikor bedobhatja a törülközőt. Az óraadó kolléga különben is tényleg csak az órákat tartja meg, nem vonható be egyéb iskolai tevékenységbe. A kirándulások, múzeumlátogatások szervezése és lebonyolítása, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a kapcsolattartás a szülőkkel az egyre fogyó számú főállású pedagógusra marad. A tankerületet az efféle problémák nem foglalkoztatják. Ebben a városban - és bizonyára nem csak itt - a helyi fideszes vezetés családtagjaiból kerül ki a közoktatás szervezőinek és ellenőrzőinek a testülete, ők elegáns irodákból, remek fizetéssel, csekély hozzáértéssel, de annál nagyobb testületi gőggel látják el feladatukat. Már amit annak gondolnak. Az iskola meg csak eldöcög alapjáraton. A KRÉTA-ba beírják, amit kell. Lesz osztályozás és bizonyítvány is. A szülők egy része talán észre sem veszi, lesz, aki panaszkodik, aki pedig igényes és megteheti, az magántanárt fogad. A Belügyminisztérium környékén nyugtalanságnak nincs jele. Nyilván Asimoval értenek egyet: „A probléma megoldásának legkönnyebb módja, ha nem veszünk róla tudomást.” Rétvári államtitkár mosolyogva mondja: a képesítés nélküli nevelők száma egy százalék alatt van. Tehát csak minden századik. Még ha igaz lenne is, sok lenne. De ez megint csak a közoktatásban foglalkoztatottak összlétszámára vonatkozik, beleértve az óraadókat is. Informatívabb lenne, ha azt közölnék, az összóraszám hány százalékát tartják meg képesítés nélkül. Nem várok pontos választ, hiszen, mint láttuk, már az iskolai kimutatás sem igaz. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben falusi iskolákban még előfordultak képesítés nélküli nevelők, városokban az ilyen rendkívül ritka volt. Gyakorlott szaktanárokra bízták őket, sok közülük később becsületesen elvégezte a főiskolát, az egyetemet, évtizedekig tanított, nevelt. Voltak persze, akik átmeneti megoldásnak gondolták az iskolát, s otthagyták, amint lehetett. Közben azonban nagyon átalakult az iskola társadalmi környezete. A tanár már nem az ismeretek egyedüli forrása, mint régen. Könyvek, lexikonok állnak rendelkezésünkre, ha utána akarunk nézni valaminek - az utóbbi évtizedekben pedig megnyílt az internet gazdag világa is. A pedagógus a modern pedagógiai felfogás szerint a tudásszerzés irányítója, menedzsere. Ennek a pályaképnek a középiskolából frissen kikerültek még kevésbé felelnek meg, mint az időközben elavult ismeretforrásénak. Felteszek egy demagóg kérdést: melyik értelmiségi pályán (orvos, mérnök, közgazdász) alkalmaznának valakit pusztán érettségivel? Ha pedagóguskörökben hoznám ezt szóba, azt válaszolnák, hogy egyikben sem; az pedig, hogy tanárként mégis alkalmaznak ilyeneket, azt mutatja, mennyire lebecsülik a pedagógiai ismereteket. A pedagógusit, ebből is látszik, nem is tartják értelmiségi szakmának. Második kérdésem csak ennyi: hogyan tudják a képzettség nélküli nevelők felkészíteni tanítványaikat a felsőoktatásra, az értelmiségi létre, ha ők maguk nem azok? HUSZÁR ÁGNES nyelvész Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.