Népszava, 2023. december (150. évfolyam, 280-303. szám)

2023-12-11 / 288. szám

101 2023. december 11., hétfő __________________________________________________________________________________________VÉLEMÉNY Lehet szép a másé? Az a hata­lomra került újgazdag csőcselék, amelyik a köz szolgája­ként beköl­tözött a va­laha elegáns palotának épült hivata­li épületek­be, azt hiszi, hogy ezeket éppen „őrá hagyták” a századok. HOZOTT ANYAGBÓL Amikor 2002 májusában beléptem a következő éveimet meghatározó Gazdasági és Közlekedési Miniszté­rium (GKM) épületébe, a belépés­kor megfogott a gyönyörűen kialakí­tott szecessziós belső tér, a stílusos lépcsőház, az annak megvilágítását szolgáló, fantasztikus, Róth Miksa által készített festett ólomüveg ab­lak Akkor még nem tudtam, hogy az éppen a századfordulón (1900) épült Szemere utcai műemlék épü­letet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara emelte saját székhá­zaként, és kisebb megszakítások­kal egészen az államosításig (1949) használta. Ezután lett belőle állami hivatali épület, különböző minisz­tériumok székhelye. Elődöm, Ma­­tolcsy György kezdett hozzá - régi fotók, tervek, számlák felkutattatá­­sa után, művészettörténészek, bel­sőépítészek megbízásával - ahhoz a helyreállításhoz, amely messzeme­nően szolgálta a jelenlegi funkció­ra való használhatóságot, de vissza­adta az épület valahai harmóniáját, régi eleganciáját, szépségét. Emlékszem, alig három hete dol­goztam az irodámban, amikor fél­ve bejelentette a ház gondnokságá­val megbízott osztályvezető, hogy néhány hétig csak pallókon fogom tudni megközelíteni a lépcsőtől az ajtómat, mert megérkezett az intar­ziás parketta felújításához a szlavón tölgy. Amikor a parketta lerakása befejeződött, azt kérdezte: honnét tudta a Matolcsy úr, hogy ön lesz az utódja? Értetlenkedésemre rámuta­tott a parkettára, amelynek intarziás mintái csillagot formáltak. Akkor még működött az a min­den normális embert éltető érzés, hogy ha közpénzből a köz tulajdo­nát képező épületekben a tárgyakat szépíti, helyreállítja, azok szépsé­gét, hasznát ne csak ő, hanem lehe­tőleg minél többen élvezzék. És eb­ben a történetben még az is fontos, hogy nem a döntéshozó személyes ízlése szabta meg a helyreállítás irá­nyát, hanem a használhatóság mel­lett a dokumentálhatóan rendelke­zésre álló tervek és fényképek. Végül ezért nem került sosem volt, ám mégis „történelminek látszó mo­numentalitás” az addig megszokott épülettömb, a lépcsőház, a színvilág helyére. Attól fogva, hogy az utolsó szla­vón tölgyből készült intarzia, va­lamint a könyvtár újra megnyitott termében az utolsó polc is a helyére került, a hétvégeken rendszeresen „nyílt napot” tartottunk, hogy a kö­zönség is gyönyörködhessen az épü­let szépségében. Sőt egy stílusos ki­adványban, A minisztérium címmel, benne Szűts Miklós festőművész ál­tal készített nagyszerű fotókkal és Fényi Tibor Róth Miksa munkás­ságát ismertető szövegével adtuk közre büszkén, hogy Budapest köze­pén, közel a Parlament épületéhez egy ilyen kis ékszerdoboz is megbú­jik. Miért jut eszembe most ez a húsz­éves történet? Mert az a hatalom­ra került újgazdag csőcselék, ame­lyik a köz szolgájaként beköltözött a valaha elegáns palotának épült hivatali épületekbe, azt hiszi, hogy ezeket éppen „őrá hagyták” a száza­dok. Annyira a sajátjának érzi, hogy a saját feje, ízlése alapján alakít­ja „történelmire” őket, hogy azután nagyúri kegyet gyakorolva megen­gedje, hogy a közönség ünnepnapo­kon megközelíthesse ezeket a szen­télyeket. Sőt, ez sem elég, mert a kormány Lázár János miniszter kezéből és fe­lelőssége mellett - állítólag - takaré­kossági okok miatt kastélyok tucat­jait adja az arra érdemes jelentkezők használatába, esetleg tulajdonába. Ahogy a királyi vej birtokába került a túrai Schossberger-kastély, Lá­zár Jánostól elnyerheti méltó oli­garcha tulajdonosát akár az edelé­­nyi L’Huillier-Coburg-kastély, nádasdladányi Nádasdy-kastély, a a tiszadobi Andrássy-kastély, a bajnai Sándor-Metternich-kastélyegyüt­­tes vagy a szabadkígyósi Wenck­­heim-kastély is. A NER-ficsúrok által megszerzett kastélyok talán néhanapján látogathatók lesznek, nem zárják be teljesen kapuikat a nagyközönség előtt, hogy kizárólag a parvenüsorba emelkedett NER-lo­­vagok pihenhessék ott ki az állami segítséggel folytatott harácsolás és birtokszerzés fáradalmait. Talán a kastélyok sorsa kedve­zőbb irányba fordul a bezárásra ítélt múzeumokénál, közgyűjteménye­kénél. Reméljük, nem járnak úgy, mint a hat éve bezárt Iparművésze­ti Múzeum vagy a Közlekedési Mú­zeum, amelyet 2017-ben lebontot­tak, és azóta pazarabbnál pazarabb szövegek szerint egyre csak épül Kő­bányán, miközben a gyűjteményébe tartó tárgyak elkallódnak, tönkre­mennek. A huszár- és kaszinóügyi minisz­ter kinézte magának a várbeli Had­történeti Múzeum épületét, ami­nek következtében a kiállításokat ripsz-ropsz bezárták. Most az egész szakma azt várja rémült bénaság­ban, vajon miféle múzeumot ter­veznek helyette a Dísz téri Honvéd Főparancsnokság újraépülő egy­kori irodaházába. De a legnagyobb magyarországi közkönyvtár, a Szé­chényi Könyvtár közgyűjteményé­re is aggasztó jövő vár, hiába, hogy a várbeli épületbe bebetonozták a 8-10 emelet magas könyvraktára­kat. Az olvasótermek látogatása már most is nehézkes, és látható, hogy a könyvtárat az állandó mozgósítás állapotában tartják, ami előrevetí­ti azt a sorsot, amit most a Közleke­dési vagy éppen az Iparművészeti Múzeum „élvez”. De ugyanez a hely­zet a Nemzeti Galériával, amely­nek már megkezdték a visszaala­kítását: ezt nézték ki a nagy állami bálok céljaira, sőt lesz itt újra trón­terem is. Hasonló a Magyar Természettu­dományi Múzeum sorsa, amelynek épületeit a Horthy-korszakhoz való visszatérési paranoiában szenvedő miniszterelnök és csapata a feltá­masztott Ludovika Akadémia méltó létrehozásának a céljára vette igény­be, a kiállítások a maradék kupola­­csarnokba, a lovardába és közvet­len környékükre szorultak vissza. A helyzetet jól jellemzi a múzeum stratégiáját ismertető anyag, amely szerint: „Az MTM helyzetét to­vább árnyalja a 2018. évi kormány­­határozat, amely az MTM Debre­cenbe költöztetéséről döntött. A fenntartói kommunikáció hiánya je­lentős humánerőforrás-fluktuációt és a munkafolyamatok lelassulását eredményezte. Az MTM körüli bi­zonytalanságot tovább növelte, hogy 2021-ben az MTM Magyar Nemzeti Múzeumba integrálására miniszteri biztost neveztek ki.” Egyszerűbben fogalmazva: kormány úgy viselkedik, mint a vi­­­lágörökséget porig ágyúzó talibán rablócsapat, hiszen a magyar kul­túrához, a magyar irodalmi, művé­szeti, nyelvi és történeti értékekhez köze nincs, s ami szép vagy értékes, azt úgyis a híveire hagyja. Sosem hittem volna, hogy­­ leg­alább ebben az egy vonatkozásban visszavárom Matolcsy Györgyöt. Mert ő legalább tudta, hogy valami akkor is lehet szép, ha a másé. Pél­dául a magyar közönségé, a magyar népé. CSILLAG ISTVÁN közgazdász ■<:2 ÖQ<'<Z O Képesítés nélkül eyre több helyről hallani az úgynevezett KRÉTA-csa­­lásokról, a meg nem tartott órák csalárd igazolásáról, a gyermekmegőrzés szak­szerű helyettesítéssé kozmetiká­zásáról. Ha énektanár tartja meg a földrajzórát, biológus meg a mate­kot, aligha tudja pótolni a képesített szaktanár felkészültségét. Legjobb esetben elolvastatja a tankönyvből az anyagot, és próbálják közösen ér­telmezni. Rosszabb esetben rászól a gyerekekre, hogy ne zajongjanak, és belemerül a mobiltelefonjába. Ha a nyilvántartásba ilyen esetben még­is szakhelyettesítés kerül, az meg­tévesztés, a tanulók, a szülők, az el­lenőrző rendszer becsapása. Ez már rendszerszintű hamisítás, amely az iskolaigazgató, sőt az illetékes tan­kerület tudomásával történik De van más is. Kisvárosi tanár is­merősöm mesélte, hogy iskolájuk­ban olyanok kezdtek el tanítani, akik júniusban érettségiztek a he­lyi gimnáziumban. Beiratkoztak egy pedagógusképző intézmény leve­lező tagozatára, és szeptemberben már meg is kezdték a munkájukat Kisvárosi ta­nár ismerő­söm mesélte, hogy iskolá­jukban olya­nok kezdtek el tanítani, akik június­ban érettsé­giztek a helyi gimnázium­ban, az általános iskolában, minden el­méleti és gyakorlati felkészítés nél­kül. Ezt ugyan a köznevelési törvény 2012. szeptember 1-től kifejezetten tiltja, de, ahogy mondják, a szükség törvényt bont.­­ Pedig ez a város legjobb iskolája - mondom. - Csak volt - javít ki csüggedten. Aztán hozzáteszi: még az a szeren­cse, hogy sikerült rábeszélni egy het­ven fölötti nyugdíjas kollégát, tartsa meg a matematika- és fizikaórákat. Tudjuk persze, ez ideiglenes meg­oldás. Egy hetven feletti ember már nehezen bírja a hangos, izgő-moz­gó gyerekeket, bármikor bedobhat­ja a törülközőt. Az óraadó kolléga különben is tényleg csak az órákat tartja meg, nem vonható be egyéb iskolai tevékenységbe. A kirándulá­sok, múzeumlátogatások szervezése és lebonyolítása, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a kapcsolattar­tás a szülőkkel az egyre fogyó számú főállású pedagógusra marad. A tankerületet az efféle problé­mák nem foglalkoztatják. Ebben a városban - és bizonyára nem csak itt - a helyi fideszes vezetés családtag­jaiból kerül ki a közoktatás szerve­zőinek és ellenőrzőinek a testülete, ők elegáns irodákból, remek fize­téssel, csekély hozzáértéssel, de an­nál nagyobb testületi gőggel látják el feladatukat. Már amit annak gon­dolnak. Az iskola meg csak eldöcög alap­járaton. A KRÉTA-ba beírják, amit kell. Lesz osztályozás és bizonyít­vány is. A szülők egy része talán ész­re sem veszi, lesz, aki panaszkodik, aki pedig igényes és megteheti, az magántanárt fogad. A Belügyminisztérium környé­kén nyugtalanságnak nincs jele. Nyilván Asimoval értenek egyet: „A probléma megoldásának legkön­­­nyebb módja, ha nem veszünk róla tudomást.” Rétvári államtitkár mo­solyogva mondja: a képesítés nélkü­li nevelők száma egy százalék alatt van. Tehát csak minden századik. Még ha igaz lenne is, sok lenne. De ez megint csak a közoktatásban foglal­koztatottak összlétszámára vonat­kozik, beleértve az óraadókat is. In­formatívabb lenne, ha azt közölnék, az összóraszám hány százalékát tart­ják meg képesítés nélkül. Nem várok pontos választ, hiszen, mint láttuk, már az iskolai kimutatás sem igaz. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben falusi iskolákban még elő­fordultak képesítés nélküli nevelők, városokban az ilyen rendkívül rit­ka volt. Gyakorlott szaktanárokra bízták őket, sok közülük később be­csületesen elvégezte a főiskolát, az egyetemet, évtizedekig tanított, ne­velt. Voltak persze, akik átmeneti megoldásnak gondolták az iskolát, s otthagyták, amint lehetett. Közben azonban nagyon átala­kult az iskola társadalmi környeze­te. A tanár már nem az ismeretek egyedüli forrása, mint régen. Köny­vek, lexikonok állnak rendelkezé­sünkre, ha utána akarunk nézni va­laminek - az utóbbi évtizedekben pedig megnyílt az internet gazdag világa is. A pedagógus a modern pe­dagógiai felfogás szerint a tudás­­szerzés irányítója, menedzsere. En­nek a pályaképnek a középiskolából frissen kikerültek még kevésbé fe­lelnek meg, mint az időközben el­avult ismeretforrásénak. Felteszek egy demagóg kérdést: melyik értelmiségi pályán (orvos, mérnök, közgazdász) alkalmazná­nak valakit pusztán érettségivel? Ha pedagóguskörökben hoznám ezt szóba, azt válaszolnák, hogy egyik­ben sem; az pedig, hogy tanárként mégis alkalmaznak ilyeneket, azt mutatja, mennyire lebecsülik a pe­dagógiai ismereteket. A pedagógu­sit, ebből is látszik, nem is tartják ér­telmiségi szakmának. Második kérdésem csak ennyi: hogyan tudják a képzettség nélküli nevelők felkészíteni tanítványaikat a felsőoktatásra, az értelmiségi lét­re, ha ők maguk nem azok? HUSZÁR ÁGNES nyelvész Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.

Next