Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-19 / 16. szám

10 I __________________________________________________VÉLEMÉNY Emlékezés az egykori kultúrára­ ­ s­em kultúrharc zajlik, mert a harchoz két fél kell. Ez, ami folyik, in­kább a vallásüldözéshez hasonlít, mert az eszmei beállítódásuk, a hitvallásuk miatt szorítják ki a nem tetszőket - talán máglyára ma már nem küldik őket. Nem tölthet el örömmel minket az sem, hogy ezt olyanok vezérlik, akik egyáltalán nem ismerik a kul­túra természetét. Ez nem műsza­ki terület, ahol a befektetett pénz arányában jön ki a másik oldalon a megfelelő kilométernyi kínai vasúti pálya, vagy a mini-Dubaj Rákosren­dezőn. A kultúrának saját minősé­ge van, ami a földgolyót besugárzó finom szálakból szövődik, és efféle diktátumokhoz nincs semmi köze; nem is volt soha, mióta Európának saj­át kultúráj­a van. Ez a terület befolyásolhatatlan hatalmi eszközökkel, és az ezt fel­fogni képtelen szilárd szűklátókö­rűséget látva az embernek sírni vagy nevetni lenne kedve. A példák bő­séggel áradó sokaságából gondol­junk csak Sztálinra és hű Zsdanov­­jára, akik aztán tényleg mindent megtettek a „burzsoá kultúra de­kadenciájának” kiirtásáért és a „he­lyes” művek létrehozásáért. Ám az ő kiválasztottjaiknak a neve sem maradt fenn, míg az öngyilkosság­ba űzött Majakovszkijt, a nyilvá­nosságtól megfosztott Bulgakovot, az árulónak kikiáltott Paszternákot nemcsak ismerjük, hanem igencsak becsüljük is. Ha annak idején az em­ber be merészelt volna vinni Moszk­vába egy Doktor Zsivágó kötetet, ak­kor azért arannyal fizettek volna, mert az érték volt. És maradt is, hi­szen hiteles, pontos és ereje van, el­lentétben a lakájok műveivel. Ki sem látunk tehát a gondok so­rából, ennek ellenére az említettek mégsem a legnagyobb bajok. A „nyi­tott társadalom kapszulájából ára­dó mérgező gázok” és a „keresztény nemzeti tiszta levegő” arányának méricskélése a félfeudális hazai álla­potból következő átmeneti jelenség, amivel semmire nem mentek eddig - és nem is fognak. A felturbózott divat­kultúra uralma viszont mara­dandó és globális kártétemény. Mindenki mindent meg akar sze­rezni, és semmi más nem számít, csak az, hogy ezt hogyan éri el. Nem Ma más filmeket né­zünk, mint egykor a nagyapáink, és akinek ezzel problé­mája van, az írja ki ma­gára, hogy múzeum, és kíméljen meg minket a károgástól (a „sopitól”, meg a „depi­­jétől”). lát mást, de a mai kultúrában ne­héz is bármi másra rátalálni. Mind­ez annyira így van, hogy nem is illik ezen füstölögni, mert már minden­kinek a könyökén jön ki. Azaz köz­hely - de attól még így van. Kraszna­­horkai László tömören fogalmazta meg a történtek lényegét: „Ott tar­tunk, hogy az egykori tömegkultú­ra elment egy bevásárlóközpontba, szépen átöltözött, ilyen napszem­üveg, olyan cipőcske, és mire kijött, már magaskultúraként definiálta önmagát. És ezt mindenki elfogad­ta.” Kételyek nélkül elhisszük, hogy ez a profin kivitelezett, de mélységek nélküli elektronikus szórakoztató özön, ez kultúra. És a kérdéssel egy­általán nem is akarunk foglalkozni. A Pázmány-egyetem felszámolta az esztétika tanszékét, a gimnáziu­mokban megszűnik a művészettör­ténet-oktatás, ami pedig a legtöb­bet adhatta éppen ebben a vizuális világban az alkotás megértéséhez. Egy-egy művészeti ág belterjes ra­jongói körén kívül ki ismer valamit is a kortárs magyar vagy világiro­dalomból, festészetből, zeneművé­szetből...? Ezzel együtt a nagy több­ségnek arról sincs fogalma, hogy mi veszett el, és ez miért lenne baj. Ma más filmeket nézünk, mint egykor a nagyapáink, és akinek ezzel prob­lémája van, az írja ki magára, hogy múzeum, és kíméljen meg minket a károgástól (a „sopitól”, meg a „depi­­jétől”). A kulturális alkotások és a szóra­koztatóipari termékek közötti kü­lönbségekről persze kötet terjede­lemben kellene írni, de azért talán néhány mondatba is belesűríthető a lényeg. Nem a művész akar közöl­ni valamit azzal a szörnyű „eszmei mondanivalóval”, amit belénk pró­báltak verni annak idején, nem neki van „üzenete” vagy „sugallata”, aho­gyan manapság fogalmaznak, ha­nem a valóságnak van végtelenül gazdag tartalma, aminek kisebb tö­redékét vagy nagyobb szeletét a mű megragadja, és úgy bontja ki, hozza elénk, hogy annak az a vonása sok­kalta jobban érvényesül, mint a hét­köznapok összemosódó sokszínű­ségében. Kinyílik, kiteljesedik és különös jelentőséget nyer az, ami benne van, volt és lesz. Kétségtelen, hogy ezt a művész látja meg benne és ő emeli ki, for­málja alkotássá, de nem ő viszi bele, szó sincs róla. A regényekben is az zajlik le, ami Anna Karenyina, Cy­rano vagy Nyilas Misi sorskönyvé­ben adott volt, már akkor is, mielőtt a szerző elkezdte megírni a könyvét. Nem mellébeszélés, hogy ezek a va­lódi művek írják magukat, és a szob­rok benne vannak a márványban, csak a fölösleget kell lefejteni róluk. Mintha addig tükör által homá­lyosan láttunk volna és most hirte­len, a mű által színről színre. Hoppá! - mondjuk -, tényleg, ez ilyen. Fel­fedezzük a dolgok csodálatos voltát, egyetemes meghatározottságát, tö­rékenységét és erejét. Eddig is mint­ha láttuk volna, de nem tudatosítot­tuk, hogy milyen szép egy mozdulat, milyen bölcsesség rejlik egy arc rán­cai mögött, hányféleképpen tündö­kölnek a Balaton fényei, hogyan fog hozzá Eugénie Grandet Párizs meg­hódításához, vagy Toldi Miklós mél­tósága visszaszerzéséhez. És hát száz ilyen cikk teljes terjedelmében sorolhatnánk mindnyájan a példá­kat. „Holott náddal ringat, / holott csobogással, / kékellő derűvel, / tavi csókolással.” A kultúrává avanzsált szórakoz­tatóiparban mindez háttérbe szorul, és elsődlegessé válik az a cél, hogy odabilincseljék a nézőt a fotelhoz, az effekteket jól kiszámítottan adagol­ják, újra és újra felcsigázzák a figyel­münket, és aztán a végén küldjenek egy kis rózsaszínű reménysugarat, hogy jól tudjunk aludni. Sok mai műben azért sem mutatkozik meg az élet valamely vonása, mert nincs is benne tényleges valóság. Egy nem létező kollégiumban, nem létező varázspálcával harcol a nem léte­ző Titkok kamrájában, a nem léte­ző ősgonosz ellen az emberi képes­ségeket messze meghaladóan ügyes Harry. Ugyan már, királylány! A jó­ság és a gonoszság a valóságban nem válik így el egymástól, mind a kettő bennünk, magunkban van, amint ezt nagyon jól tudjuk, csak egy kis kikapcsolódásért hajlandóak va­gyunk elfelejteni, és a ragyogó szí­nészi, operatőri, írói fogások sorát önfeledten bámulni. Szép látványok, kiváló zenék és sok minden egyéb van ebben a ma­gát magaskultúrának álcázó elekt­ronikus terméközönben, csak a va­lóságtól szakadunk el kétségbeejtő mértékben. Azt sem tudjuk már, hogy milyen volt. De nem is érünk rá ilyesmivel foglalkozni, hiszen Black Friday van a plázában. Ünnepeljük hát hétfőn a magyar kultúra napját. Igen, nagyon he­lyes, legalább ilyenkor gondoljunk arra, hogy volt ilyen, de azért köz­ben törekedni kellene arra is, hogy megpróbáljunk valamit felfogni az egyetemes és valóságos lét végtelen gazdagságából, tündöklő erejéből, életünk kíméletlen meghatározott­ságából és nagyszerű lehetőségei­ből. Igen, mi vagyunk azok, itt élünk, esendőek vagyunk, és nagy a felelős­ségünk - ahogy erre így vagy úgy, de a művek mindig is rámutattak. Vala­mi ilyesmit hívtak egykor katarzis­nak, amikor erre rádöbbentünk. Rég volt. FÖLDIÁK ANDRÁS, a Magyar Művelődési Társaság elnöke ■a 6 Q1<Q <öo Figyeljünk oda, mit mond Marco Rossi N­agy örömömre szolgált, hogy hétfőn az Opera­házban, „Az Év Sporto­lója Gálán” a 2023. év edzőjévé Marco Ros­­sit, a magyar labdarúgó-válogatott edzőjét választották. Mindezt olyan közegben érte el, ahol az utánpót­lás-nevelés, -fejlesztés automati­kus, véletlenszerű kiválasztódáson alapul, nem pedig rendszerszinten meghatározott követelmények, re­ferenciaértékek megszabásán és számonkérésén. Ezért tartom bra­vúrosnak Marco Rossi tevékenysé­gét A díjátadást megelőzően Marco Rossi január elsején, az MTV Tele­­texen közreadott, Csisztu Zsuzsa ál­tal készített interjúban ennek lénye­gében hangot is adott. Elmondta, hogy az utánpótlás kiválasztás alap­ját mégis a nemzetközi futball mér­céi szabják meg: gyorsaság, erőnlét, döntési sebesség és állóképesség nélkül ugyanis nem lehet sikereket elérni. Hiába passzol valaki techni­kailag kifogástalanul (pl. Bognár Ist­ván), mégsem tud a csapata, így a vb-Évek óta mondom: érdemes lenne egy nyílt vitában rendezni ezeket a kérdéseket, különösen most, Marco Rossi nyilat­kozatának tükrében. lógatott segítségére sem lenni, mert a nemzetközi szintet tekintve las­sabb a kelleténél. Nincs benne az az intenzitás, ami a nemzetközi - így a válogatott - futballban is alapköve­telmény. Marco Rossi szerint Bognár Ist­ván esete nem egyedi, ugyanis na­gyon sok technikailag kifejezetten jó játékos van Magyarországon, de saj­nos kevesen ütik meg a kellő szintet a többi játékelemben. Marco Rossi megállapításait már több mint tíz éve mondom, írom új­ból és újból, hogy az erőnlétileg elfá­radó játékosnak - a gyorsasága és az állóképessége hiánya miatt - meg­változik a térlátása, rajtsebessége, reakcióidej­e, mozgáskoordináció­­ja, döntéshozó képessége. A jelen­legi szakmai programok készítői­nek is meg kellene végre érteniük, hogy a fiatalok rendszerszintű ké­pességfejlesztését a szinkronizált referenciaértékek meghatározásá­nak, a végrehajtás-ellenőrzésnek és a számonkérésnek a hiánya akadá­lyozza. A jelenleg érvényes straté­giai programok erre alkalmatlanok, pedig 2013-ban Gellei Imre (MLSZ), a szakmai bizottság vezetője már szükségesnek tartotta ezeknek a kri­tériumoknak a rendszerszintű beve­zetését. Habár ezt le is írta, ez sajnos elmaradt. Egyébként már 2-3 évvel ez­előtt hasonló megjegyzést tett Mar­co Rossi az egész magyar utánpót­lás-fejlesztésről. Ezt erősítette meg most is a válogatott sikerei kapcsán. Marco Rossi szavai nem pusztá­ba kiáltott szavak, hanem egy olyan személy kijelentései, akinek a vé­leményére - ha az enyémre eddig nem is - oda kell figyelni, és most már cselekedni kellene. Sajnálatos, hogy Marco Rossi szavait a labdarú­gásban döntési pozícióban lévő sze­mélyek nem értik, vagy nem akarják megérteni. A sajtó sem ír ezekről a tények­ről. Vajon miért? Senki sem akar részt venni a helyzet megváltozta­tásában, annak ellenére, hogy Or­bán Viktor miniszterelnök néhány hónappal ezelőtt már jelezte, hogy az ide befektetett költségvetési pén­zek nem hasznosulnak. Nyilvánvaló, hogy nagy a baj, sürgősen irányt kel­lene váltani. Évek óta mondom: érdemes len­ne egy nyílt vitában rendezni ezeket a kérdéseket, különösen most, Mar­co Rossi nyilatkozatának tükrében. Többször tettem ebben a kérdésben konkrét észrevételeket és azzal ös­­­szefüggő javaslatokat, de az után­pótlás-nevelés rendszerszintű meg­változtatásában nem partnerek a jelenlegi szakmai irányvonalat kép­viselő személyek. Ők a pozícióikat féltik, de a döntési helyzetben lévők is velük partnerek. Miért? „Vétkesek közt cinkos, aki néma!” A fenti gondolatok egyébként nemcsak a labdarúgásra, hanem va­lamennyi látványsportra érvénye­sek. A kialakult helyzetért, melyet Marco Rossi nyilatkozata is alátá­maszt, az évek során senki sem vál­lalta a felelősséget, mert így a leg­egyszerűbb mindenkinek. Fenntartom azt a véleményemet, hogy egy szakemberekből álló füg­getlen szakmai bizottságot kelle­ne létrehozni, ebben én is kész va­gyok részt venni. De sajnos ez ideig sem az MLSZ, sem a Testnevelési Egyetem, sem a sportállamtitkárság (NSU) nem kívánt foglalkozni a fel­vetéssel. Miért? Nem értem. Talán bizonyos érdekeket sértek? DR. TÖRÖK FERENC olimpiai bajnok Az oldalon megjelenő vélemények nem­ feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére.

Next