Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-22 / 18. szám

VÉLEMÉNY_______________________________________________2Q24,±^S I 9 Pánik a síparadicsomban ó ötlet volt, hogy a svájci-né­met mérnök, Klaus Schwab megszervezte Davosban az első Európai Menedzsment­­ Fórumot. 1971-ben még nem volt internet, e-mail, mobiltelefon, a telefax is éppen csak terjedni kez­dett, a nemzetköziesedő gazdasági élet főszereplőinek szükségük volt a személyes találkozásra. A konferen­ciából gyorsan Világgazdasági Fó­rum lett, ahol a csúcsmenedzserek politikai döntéshozókkal és szakér­tőkkel vitathatták meg a folyamato­kat. A sajtó örült, hogy koncentráltan szólaltathatja meg a síparadicsom­ban összezárt fontos embereket, ami öngerjesztő folyamattá vált: egyre több állam- és kormányfő adott egy­re több interjút, amitől egyre több embernek lett az az érzése, hogy Da­vosban dőlnek el a dolgok. Pedig nem. Illetve nem azok, amikre elsőként gondolnánk, pél­dául a háború és a béke vagy a kö­vetkező hónapok olajára. Az idei, 54. Világgazdasági Fórum kapcsán az amerikai Politico egyik kommentá­tora azt a felfedezését osztotta meg, hogy nincs itt semmi misztérium. A Davosban összegyűltek éppen olyan emberek, mint bárki más, zömük semmivel sem tud többet a világról, mint a New York Times és a Finan­cial Times olvasói, a BBC és a CNN nézői - nézeteik, félelmeik és dön­téseik jellemzően nyilvánosan hoz­záférhető információkon alapulnak. A fórum eredeti értelme már rég a múlté, szerepét átvette a mé­diafelhajtás, a politikusok nyilvá­nosság iránti sóvárgása. Pedig a fo­lyamatos hírözönben ki emlékszik már, mit mondott múlt hét kedden Volodimir Zelenszkij (azt, hogy Eu­rópa készüljön, mert Putyin más­hol is támadni fog, de addig is adják Ukrajnának a nyugati országokban zárolt 300 milliárd dolláros orosz állami vagyont), Antonio Guter­res ENSZ-főtitkár (Gázában azon­nali humanitárius tűzszünetre van szükség) vagy Antony Blinken ame­rikai külügyminiszter (Izraelnek vissza kell térnie a „két állam” el­véhez)? Hogy mennyire nem Da­vosban dőlnek el a legfontosabb kérdések, arra példa az iráni és a pakisztáni külügyminiszter ottani találkozója, amely után még aznap iráni rakétatámadás érte Pakisz­tánt, persze az obligát válaszcsapás­sal. Hát ennyit az idei fórum fő té­májáról, a bizalom újraépítéséről... A nemes célért Novák Katalin sem tett meg mindent. Egy davosi panelbeszélgetésen azt mondta, az a legfontosabb, hogy Oroszország nem győzhet az Ukrajna elleni há­borújában - miközben Orbán Vik­tor itthon azt ismételgeti, hogy Uk­rajna nem győzhet. A köztársasági elnökre a nemzetközi kapcsolatok­ban a „jó zsaru” szerepét osztották, míg a „rossz” figuráját a miniszter­­elnök magának tartja fenn. Így áll­hatott elő az a faramuci helyzet, hogy az amerikai CNBC tévének adott interjújában Novák Katalin kénytelen volt azzal védekezni, ő nem a magyar kormányt, hanem az államot képviseli. A különbségről elég nehéz lenne akadémiai szék­foglalót tartani, szerencséjére az egészre a kutya se figyelt föl, és Da­vos úgyis már a múlt hét. Ami ve­lünk marad, az a fórumon hiába agyonelemzett két nagy háború, a klímaváltozás, a gazdagok és szegé­nyek közötti szakadék, a mestersé­ges értelem öntudatra ébredésének és Donald Trump visszatérésének esélye, meg az ezek miatti pánik. HORVÁTH GÁBOR Ne , K­ ÍKITS^K' ne pucccatfc/v; PÁPAI GÁBOR RAJZA KAPASZKODNI TESSÉK! Blabla A­zt mondja az egyik el­lenzéki politikus, hogy minden egyes euró­­centet haza kell hoz­­­­­­ni Brüsszelből, ez az egyetlen létező prioritás. „Brüs­­­szel”, leánykori nevén az Európai Unió oldja meg másként a magyar kormány megregulázását, ne a „ma­gyar embereket” büntesse. Szép, igaz gondolat. Főként, ha itt megál­lunk, és nem tesszük fel a kérdést: mégis hogyan? Hogyan lehet köte­lezni az Orbán-kormányt és a mö­götte felsorakozó törvényhozókat, hogy tessenek rendes jogállamot létrehozni? És hogy miként lehet a teljesen félrevezetett magyar társa­dalmat eljuttatni addig, hogy rendes demokráciában akarjon élni? Az Uniónak erre nincsenek esz­közei. Két dolgot tehet: elnézi, hogy az egyik tagja semmibe veszi a közös akaratot, és megelégszik üres fenye­getésekkel - ezt tette több mint egy évtizeden át -, vagy komolyan ve­szi önmagát, az együttesen megal­kotott szabályokat, és megköveteli azok betartását. Azt láttuk eddig is, hogy Orbán Viktor a szankciók nél­küli figyelmeztetéseket folyamato­san negligálja, és most is - az Euró­pai Parlament legújabb határozata nyomán - ezt teszi. Blabla, mondja, és minden megy tovább. Hogyan lehetne ezt a rezsimet egy plurális rendszer irányába te­relni? Nyilván a pénz megvonásá­val. Amely döntés, kétségtelenül nem Orbán Viktort sújtja igazában, hanem az alatta élő embereket. Per­sze értem én az ellenzéki politikus berzenkedését, hisz ha kimondaná azt, amit itt én most leírok, bein­dulna ellene a propaganda, és a hen­ger maga alá gyűrné az egész párt­ját. Mert igaz: ez a médiahenger - a nyilvánosság kilencven százaléka - egyelőre bárkit képes eltiporni; sze­mélyt, pártot, egyesületet, így van. De ez akkor is igaz, ha hang nélkül vagy üres szavakkal megyünk szem­be a rezsimmel. Egyelőre a pénzek megvonása sem hat. Marad tehát a félelem nélküli őszinte szó. Tudom, nem rövid távú megol­dás... Németh Péter VARGA DÓRA Az Or­bán-kormá­nyok elmúlt majd másfél évtizedes ok­tatási ámok­futása kicsit sem annak bizonyítéka, hogy tisztel­nék a peda­gógusokat, vagy hogy legalább értékelnék az általuk végzett mun­kát. Tisztelet M­agyarország tradici­onálisan tiszteli a ta­nárokat - jelentette ki Orbán Viktor új­évi első rádiós szó­zatában. Magyarország miniszter­­elnöke és jelenlegi kormánya a jelek szerint tehát vagy nem tartja magát Magyarország részének, vagy nem tartja a magyar hagyományokat. Az Orbán-kormányok elmúlt majd másfél évtizedes oktatási ámokfutá­sa ugyanis kicsit sem annak bizonyí­téka, hogy tisztelnék a pedagóguso­kat, vagy hogy legalább értékelnék az általuk végzett munkát. Hiszen mindig volt fontosabb cél, mint a ta­nárok, tanítók bérének megemelése - hol egy stadion, hol egy Vodafone, hol egy reptér. S amikor ezt a peda­gógus-szakszervezetek szóvá tették volna, a kormány érdemi szinten nem tárgyalt velük. Amikor a taná­rok továbbra sem hallgattak el, sőt országos munkabeszüntetéseket szerveztek, néhány törvénygyári gombnyomással láthatatlanná, ér­telmetlenné tették a sztrájkjukat. Amikor még ezután sem maradtak csöndben, hanem polgári engedet­lenségi akciókba kezdtek, egysze­rűen kirúgták néhányukat (a bátor tankerületi vezető azóta sem mer megjelenni a bíróságon). Majd meg­alkották a pedagógusokra szabott bosszútörvényt. Most pedig Orbán arról beszél, hogy­­ miután majd az Uniótól a tízperces kávészünetért kapott pénzből végre nagyjából harmadá­val megemeli a pedagógusok bérét - „a 700-800 ezer forintos fizetés a hároméves béremelési program vé­gén már egy elég vonzó pálya lehet, különösen ezzel a jelentősebb pihe­nési lehetőséggel együtt”, s így már a „férfiember is elég vonzónak talál­­ja majd a pedagóguspályát”, és érzi úgy, hogy „megengedheti magának, hogy elmenjen tanárnak”. Értem. Ez az orbáni tisztelet. Hogy a férfiak pénzért dolgoznak, őket meg kell fizetni, mert az kell a család eltartására. A pedagógu­sok 85 százalékát kitevő nőket pe­dig nyilván a nyári vakáció, a „jelen­tősebb pihenési lehetőség” öröme tartotta eddig is a pályán. Vagy még inkább - Parragh László kamarai elnök, egyben miniszterelnöki fő­tanácsadó szavai után szabadon - a pénteki orbáni rádióbeszédek utáni adrenalinfröccs. A bál után ATLANTISZ égmúltba vesző emléke­im szerint a rendszervál­tást követő években kö­szöntöttek ránk a báli szezonok. A szocializ­musnak nevezett, tartalmilag már az 1980-as évek elejére kiürese­dett társadalmi forma és gyakor­lat távolságot tartott attól a „pol­gári csökevénytől”, ami korábban a telek társadalmi eseménye volt. Talán nem véletlenül. Kamasz­ként a bál fogalmával Krúdy elbe­széléseiben találkoztam elsőként, amelyekben a vármegyebálok ke­ringőző párjai kitáncolnak a nagy­teremből a télikertbe, hogy túlfű­tött vallomásokban adják egymás érzésére, ami szívükben lakozik. A bálok hagyományt jelentet­tek, amelyekre szokások és évtize­dek nyomták rá pecsétjüket, amibe beleszületni és beletanulni kellett. Egy életforma lenyomata volt, szo­kások elsajátítása. Ezért sem vélet­len, hogy az 1990-es politikai vál­tást követően széles körben merült . Ez nem elhatározás és akarat kérdése, még akkor sem, ha ezek is kellenek hozzá. Idő szükséges hozzá, alázat és gyakorlat, de ez utóbbi megint a hi­ányzó időhöz fordít vissza. fel az igény, hogy bálokat rendez­zenek szerte az országban. Kisvá­rosban, nagyvárosban, fővárosban. Önkormányzatok és olyan szakma­­csoportok, mint az orvosok, ügyvé­dek, közgazdászok. Az évtizedekre megszakadt hagyomány miatt az újrakezdés nem volt egyszerű. Jómagam rövid középiskolai ta­nárkodást követően egy megyei na­pilap szerkesztőségében találtam magam, és a fiatalság magabiztos­ságával igyekeztem szétnézni ab­ban az új világban, amelyet én sem ismertem, és amelyben sokáig nem igazodtam el. Bár abban utólag is úgy gondolom, igazam lehetett, hogy a „hagyományteremtés”, ami ezeknek az időknek az egyik kulcs­­fogalma volt, sokkal problémásabb ügy, mint hitték azok, akiknek szá­ján olyan könnyen kigurult ez a szó és a hozzá tartozó fogalomkészlet. Szinte minden bál nyitányán el­hangzott a mondat, amely szerint „ezzel a társadalmi eseménnyel is hagyományt szeretnének teremte­ni”. Mindannyiszor ingattam a fe­jem, hogy ilyet nem lehet. Ez nem elhatározás és akarat kérdése, még akkor sem, ha ezek is kellenek hoz­zá. Idő szükséges hozzá, alázat és gyakorlat, de ez utóbbi megint a hi­ányzó időhöz fordít vissza. A hétfői lapszámban - csakúgy mint most, akkor is­­ kellett vala­milyen kis színes írás, amelyet ne­vezzünk jobb híján jegyzetnek. A közel harminc éve megjelent írá­somban az akkori szombati báli élményeimet osztottam meg az olvasóval. Nem szedtem le a ke­resztvizet senkiről, még akkor sem, ha észrevételeimet finoman adagoltam az elhangzó beszédek­ről, a résztvevők öltözékéről, a va­csorán felszolgált ételekről és a bálozók tánctudásáról. Bizonyá­ra nem lehettem kellemes ember, ami egy újságírótól nem is várha­tó el. Ám semmi esetre sem voltam az, aki „mindenkinél mindent job­ban tud” Hétfőn csörgött szerkesztősé­gi telefonom, a bál főszervezője hívott, aki nem kevés indulattal a hangjában kérdezte, én írtam-e a cikket, ami névvel ellátott írás kapcsán felesleges volt. Majd rám szórta átkait, amelynek regisz­terei a „mit képzelek én”-től a „van fogalmad, mennyit dolgoztunk”-ig terjedtek. Ennyire közvetlen vis­­­szajelzést addig egyetlen cikkem­re sem kaptam. Kis, bár durva lec­két kaptam az írás hatalmáról. Harminc év azóta eltelt, pótoljuk a hiányzó báli időket. BOD PÉTER

Next