Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-22 / 18. szám
VÉLEMÉNY_______________________________________________2Q24,±^S I 9 Pánik a síparadicsomban ó ötlet volt, hogy a svájci-német mérnök, Klaus Schwab megszervezte Davosban az első Európai Menedzsment Fórumot. 1971-ben még nem volt internet, e-mail, mobiltelefon, a telefax is éppen csak terjedni kezdett, a nemzetköziesedő gazdasági élet főszereplőinek szükségük volt a személyes találkozásra. A konferenciából gyorsan Világgazdasági Fórum lett, ahol a csúcsmenedzserek politikai döntéshozókkal és szakértőkkel vitathatták meg a folyamatokat. A sajtó örült, hogy koncentráltan szólaltathatja meg a síparadicsomban összezárt fontos embereket, ami öngerjesztő folyamattá vált: egyre több állam- és kormányfő adott egyre több interjút, amitől egyre több embernek lett az az érzése, hogy Davosban dőlnek el a dolgok. Pedig nem. Illetve nem azok, amikre elsőként gondolnánk, például a háború és a béke vagy a következő hónapok olajára. Az idei, 54. Világgazdasági Fórum kapcsán az amerikai Politico egyik kommentátora azt a felfedezését osztotta meg, hogy nincs itt semmi misztérium. A Davosban összegyűltek éppen olyan emberek, mint bárki más, zömük semmivel sem tud többet a világról, mint a New York Times és a Financial Times olvasói, a BBC és a CNN nézői - nézeteik, félelmeik és döntéseik jellemzően nyilvánosan hozzáférhető információkon alapulnak. A fórum eredeti értelme már rég a múlté, szerepét átvette a médiafelhajtás, a politikusok nyilvánosság iránti sóvárgása. Pedig a folyamatos hírözönben ki emlékszik már, mit mondott múlt hét kedden Volodimir Zelenszkij (azt, hogy Európa készüljön, mert Putyin máshol is támadni fog, de addig is adják Ukrajnának a nyugati országokban zárolt 300 milliárd dolláros orosz állami vagyont), Antonio Guterres ENSZ-főtitkár (Gázában azonnali humanitárius tűzszünetre van szükség) vagy Antony Blinken amerikai külügyminiszter (Izraelnek vissza kell térnie a „két állam” elvéhez)? Hogy mennyire nem Davosban dőlnek el a legfontosabb kérdések, arra példa az iráni és a pakisztáni külügyminiszter ottani találkozója, amely után még aznap iráni rakétatámadás érte Pakisztánt, persze az obligát válaszcsapással. Hát ennyit az idei fórum fő témájáról, a bizalom újraépítéséről... A nemes célért Novák Katalin sem tett meg mindent. Egy davosi panelbeszélgetésen azt mondta, az a legfontosabb, hogy Oroszország nem győzhet az Ukrajna elleni háborújában - miközben Orbán Viktor itthon azt ismételgeti, hogy Ukrajna nem győzhet. A köztársasági elnökre a nemzetközi kapcsolatokban a „jó zsaru” szerepét osztották, míg a „rossz” figuráját a miniszterelnök magának tartja fenn. Így állhatott elő az a faramuci helyzet, hogy az amerikai CNBC tévének adott interjújában Novák Katalin kénytelen volt azzal védekezni, ő nem a magyar kormányt, hanem az államot képviseli. A különbségről elég nehéz lenne akadémiai székfoglalót tartani, szerencséjére az egészre a kutya se figyelt föl, és Davos úgyis már a múlt hét. Ami velünk marad, az a fórumon hiába agyonelemzett két nagy háború, a klímaváltozás, a gazdagok és szegények közötti szakadék, a mesterséges értelem öntudatra ébredésének és Donald Trump visszatérésének esélye, meg az ezek miatti pánik. HORVÁTH GÁBOR Ne , K ÍKITS^K' ne pucccatfc/v; PÁPAI GÁBOR RAJZA KAPASZKODNI TESSÉK! Blabla Azt mondja az egyik ellenzéki politikus, hogy minden egyes eurócentet haza kell hozni Brüsszelből, ez az egyetlen létező prioritás. „Brüsszel”, leánykori nevén az Európai Unió oldja meg másként a magyar kormány megregulázását, ne a „magyar embereket” büntesse. Szép, igaz gondolat. Főként, ha itt megállunk, és nem tesszük fel a kérdést: mégis hogyan? Hogyan lehet kötelezni az Orbán-kormányt és a mögötte felsorakozó törvényhozókat, hogy tessenek rendes jogállamot létrehozni? És hogy miként lehet a teljesen félrevezetett magyar társadalmat eljuttatni addig, hogy rendes demokráciában akarjon élni? Az Uniónak erre nincsenek eszközei. Két dolgot tehet: elnézi, hogy az egyik tagja semmibe veszi a közös akaratot, és megelégszik üres fenyegetésekkel - ezt tette több mint egy évtizeden át -, vagy komolyan veszi önmagát, az együttesen megalkotott szabályokat, és megköveteli azok betartását. Azt láttuk eddig is, hogy Orbán Viktor a szankciók nélküli figyelmeztetéseket folyamatosan negligálja, és most is - az Európai Parlament legújabb határozata nyomán - ezt teszi. Blabla, mondja, és minden megy tovább. Hogyan lehetne ezt a rezsimet egy plurális rendszer irányába terelni? Nyilván a pénz megvonásával. Amely döntés, kétségtelenül nem Orbán Viktort sújtja igazában, hanem az alatta élő embereket. Persze értem én az ellenzéki politikus berzenkedését, hisz ha kimondaná azt, amit itt én most leírok, beindulna ellene a propaganda, és a henger maga alá gyűrné az egész pártját. Mert igaz: ez a médiahenger - a nyilvánosság kilencven százaléka - egyelőre bárkit képes eltiporni; személyt, pártot, egyesületet, így van. De ez akkor is igaz, ha hang nélkül vagy üres szavakkal megyünk szembe a rezsimmel. Egyelőre a pénzek megvonása sem hat. Marad tehát a félelem nélküli őszinte szó. Tudom, nem rövid távú megoldás... Németh Péter VARGA DÓRA Az Orbán-kormányok elmúlt majd másfél évtizedes oktatási ámokfutása kicsit sem annak bizonyítéka, hogy tisztelnék a pedagógusokat, vagy hogy legalább értékelnék az általuk végzett munkát. Tisztelet Magyarország tradicionálisan tiszteli a tanárokat - jelentette ki Orbán Viktor újévi első rádiós szózatában. Magyarország miniszterelnöke és jelenlegi kormánya a jelek szerint tehát vagy nem tartja magát Magyarország részének, vagy nem tartja a magyar hagyományokat. Az Orbán-kormányok elmúlt majd másfél évtizedes oktatási ámokfutása ugyanis kicsit sem annak bizonyítéka, hogy tisztelnék a pedagógusokat, vagy hogy legalább értékelnék az általuk végzett munkát. Hiszen mindig volt fontosabb cél, mint a tanárok, tanítók bérének megemelése - hol egy stadion, hol egy Vodafone, hol egy reptér. S amikor ezt a pedagógus-szakszervezetek szóvá tették volna, a kormány érdemi szinten nem tárgyalt velük. Amikor a tanárok továbbra sem hallgattak el, sőt országos munkabeszüntetéseket szerveztek, néhány törvénygyári gombnyomással láthatatlanná, értelmetlenné tették a sztrájkjukat. Amikor még ezután sem maradtak csöndben, hanem polgári engedetlenségi akciókba kezdtek, egyszerűen kirúgták néhányukat (a bátor tankerületi vezető azóta sem mer megjelenni a bíróságon). Majd megalkották a pedagógusokra szabott bosszútörvényt. Most pedig Orbán arról beszél, hogy miután majd az Uniótól a tízperces kávészünetért kapott pénzből végre nagyjából harmadával megemeli a pedagógusok bérét - „a 700-800 ezer forintos fizetés a hároméves béremelési program végén már egy elég vonzó pálya lehet, különösen ezzel a jelentősebb pihenési lehetőséggel együtt”, s így már a „férfiember is elég vonzónak találja majd a pedagóguspályát”, és érzi úgy, hogy „megengedheti magának, hogy elmenjen tanárnak”. Értem. Ez az orbáni tisztelet. Hogy a férfiak pénzért dolgoznak, őket meg kell fizetni, mert az kell a család eltartására. A pedagógusok 85 százalékát kitevő nőket pedig nyilván a nyári vakáció, a „jelentősebb pihenési lehetőség” öröme tartotta eddig is a pályán. Vagy még inkább - Parragh László kamarai elnök, egyben miniszterelnöki főtanácsadó szavai után szabadon - a pénteki orbáni rádióbeszédek utáni adrenalinfröccs. A bál után ATLANTISZ égmúltba vesző emlékeim szerint a rendszerváltást követő években köszöntöttek ránk a báli szezonok. A szocializmusnak nevezett, tartalmilag már az 1980-as évek elejére kiüresedett társadalmi forma és gyakorlat távolságot tartott attól a „polgári csökevénytől”, ami korábban a telek társadalmi eseménye volt. Talán nem véletlenül. Kamaszként a bál fogalmával Krúdy elbeszéléseiben találkoztam elsőként, amelyekben a vármegyebálok keringőző párjai kitáncolnak a nagyteremből a télikertbe, hogy túlfűtött vallomásokban adják egymás érzésére, ami szívükben lakozik. A bálok hagyományt jelentettek, amelyekre szokások és évtizedek nyomták rá pecsétjüket, amibe beleszületni és beletanulni kellett. Egy életforma lenyomata volt, szokások elsajátítása. Ezért sem véletlen, hogy az 1990-es politikai váltást követően széles körben merült . Ez nem elhatározás és akarat kérdése, még akkor sem, ha ezek is kellenek hozzá. Idő szükséges hozzá, alázat és gyakorlat, de ez utóbbi megint a hiányzó időhöz fordít vissza. fel az igény, hogy bálokat rendezzenek szerte az országban. Kisvárosban, nagyvárosban, fővárosban. Önkormányzatok és olyan szakmacsoportok, mint az orvosok, ügyvédek, közgazdászok. Az évtizedekre megszakadt hagyomány miatt az újrakezdés nem volt egyszerű. Jómagam rövid középiskolai tanárkodást követően egy megyei napilap szerkesztőségében találtam magam, és a fiatalság magabiztosságával igyekeztem szétnézni abban az új világban, amelyet én sem ismertem, és amelyben sokáig nem igazodtam el. Bár abban utólag is úgy gondolom, igazam lehetett, hogy a „hagyományteremtés”, ami ezeknek az időknek az egyik kulcsfogalma volt, sokkal problémásabb ügy, mint hitték azok, akiknek száján olyan könnyen kigurult ez a szó és a hozzá tartozó fogalomkészlet. Szinte minden bál nyitányán elhangzott a mondat, amely szerint „ezzel a társadalmi eseménnyel is hagyományt szeretnének teremteni”. Mindannyiszor ingattam a fejem, hogy ilyet nem lehet. Ez nem elhatározás és akarat kérdése, még akkor sem, ha ezek is kellenek hozzá. Idő szükséges hozzá, alázat és gyakorlat, de ez utóbbi megint a hiányzó időhöz fordít vissza. A hétfői lapszámban - csakúgy mint most, akkor is kellett valamilyen kis színes írás, amelyet nevezzünk jobb híján jegyzetnek. A közel harminc éve megjelent írásomban az akkori szombati báli élményeimet osztottam meg az olvasóval. Nem szedtem le a keresztvizet senkiről, még akkor sem, ha észrevételeimet finoman adagoltam az elhangzó beszédekről, a résztvevők öltözékéről, a vacsorán felszolgált ételekről és a bálozók tánctudásáról. Bizonyára nem lehettem kellemes ember, ami egy újságírótól nem is várható el. Ám semmi esetre sem voltam az, aki „mindenkinél mindent jobban tud” Hétfőn csörgött szerkesztőségi telefonom, a bál főszervezője hívott, aki nem kevés indulattal a hangjában kérdezte, én írtam-e a cikket, ami névvel ellátott írás kapcsán felesleges volt. Majd rám szórta átkait, amelynek regiszterei a „mit képzelek én”-től a „van fogalmad, mennyit dolgoztunk”-ig terjedtek. Ennyire közvetlen visszajelzést addig egyetlen cikkemre sem kaptam. Kis, bár durva leckét kaptam az írás hatalmáról. Harminc év azóta eltelt, pótoljuk a hiányzó báli időket. BOD PÉTER