Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-23 / 19. szám
vÉLEMÉNY_______________________________________________2Q24.g§gSa I 9 Kilencven perc ötszer 45 perc. Ennyi idő állt szombaton a 72 ezer, 10, 12,14 éves diák rendelkezésére, hogy legjobb tudása szerint megírja a 10-10 feladatból álló középiskolai magyar és matematika felvételi tesztet. Utóbbi a nyolcadikosoknál különösen nehéznek bizonyult, sok diák sírva jött ki a vizsgáról. Joggal érezhetik úgy, hogy ezen a kétszer 45 percen múlik az életük, de legalábbis a következő 4-5 évük, mert javarészt ezen a teszten dől el, hol folytathatják tanulmányaikat. Lesznek ugyan még szóbelik is, de ha nem sikerült elég jó formájukat mutatni most, elképzelhető, hogy be sem hívják őket szóbelizni a vágyott középiskolákba. A szakértők persze minden évben elmondják: nem kell ezen ennyire stresszelni, nem jön el a világvége, ha nem sikerül jól az írásbeli. A felvételizők 97 százalékát felveszik valahová az általános eljárásban, akiket nem, azoknak ott a tanév végi rendkívüli felvételi. Jut középiskola minden nyolcadikosnak, már csak azért is, mert 16 éves korig tankötelezettség van, valahova járni kell. Csakhogy ma egyáltalán nem mindegy, hova. A rendkívül szelektív magyar iskolarendszerben a legjobb képességű és legjobban felkészített diákok leválogatása a negyedik, hatodik osztályban kezdődik, a középiskolai rangsorok élén álló - az érettségin, a felsőoktatási felvételin jó eredményeket elérő - középiskolák ezt folytatják nyolcadikban. Ezen iskolákba sokszoros a túljelentkezés. A felvételi versenyben azonban a gyerekek eddig sem azonos esélyekkel indultak. Az otthonról hozott hátrányokat az általános iskolák sosem tudták kiegyenlíteni, a családi háttér szerepe meghatározó az iskolai pályafutásban. A mostani nyolcadikosok ráadásul a Covid idején léptek felső tagozatba, amikor még inkább a szülőkön múlt a tananyag kielégítő elsajátítása. Nem magától értetődő már az iskolák azonos tanárellátottsága sem a nyílt napok első szülői kérdése: „Van-e elég szaktanár?”, s már választási szempont a fenntartó személye is. Az egyházi iskolák ugyanis több állami támogatást kapnak, az alapítványi vagy egyetemi fenntartásúak pedig nagyobb szabadságot, s pedagógus-utánpótlást. A tankerületek ellenben inkább kirúgják tanáraikat. A kormány eközben erőlteti a szakképzést, szűkíti a gimnáziumi férőhelyek számát, emiatt a kevésbé erős gimnáziumokban is egyre magasabbak a ponthatárok. Persze nincs baj azzal, ha valaki szakácsnak vagy villanyszerelőnek tanul, de nem biztos, hogy ezt 14 évesen kell eldönteni. A pályaválasztásban laufot adó gimnáziumokba való bejutás érdekében így egyre több diák jár felvételi-előkészítőre, ami rengeteg pénzt és energiát emészt fel, s nem épp a hátrányos helyzetűek lehetősége. A ponthatárok tovább emelkednek, az ördögi kör pörög, a diákok egyre túlhajszoltabbak. Egy ilyen struktúrában mégis a (tehetősebb) szülők lennének a legjobban felháborodva, ha az egész felvételi tortúrát megszüntetnék, s például körzetes gimnáziumba kellene járnia a gyereknek. Pedig részben ez orvosolná a magyar iskolarendszer alapproblémáját, a rendkívüli szelektivitást. Ehhez azonban egyenlő feltételeket kellene teremteni minden középiskolában, és olyan kormányra volna szükség, amely egy valóban fontos ügyért harcol az oktatásban. VARGA DÓRA JEGYZET / Újabb akkugyár? Így hoz-e a Szegeden megtelepülő kínai elektromosautó-gyár, a BYD akkumulátorüzemet is Magyarországra, egyelőre nyitott kérdés. A nemzetközi sajtóban számolnak ezzel a lehetőséggel. Bár ebben a pillanatban csak a találgatásoknál tartunk, a Németországból érkező sajtóhír nem söpörhető le könnyű mozdulattal az asztalról. A miértekre viszonylag egyszerű a válasz, még akkor is, ha a történések a jövőben ettől eltérő irányt is vehetnek. A BYD most a világ első-második számú elektromosautó-gyártója. Iparági és piaci helyzetéről sokat elmond, hogy személyautók mellett elektromos erőforrással ellátott buszokat is gyárt Komáromban (nem csak itt), amelyeket Európában értékesít. Egyelőre nem a korábban tervezett nagyságrendben növekszik itteni termelése, de könnyen lehet, hogy ez csupán idő kérdése. A BYD előbb volt akku, mint autógyártó, és ebből a sorrendiségből következik, hogy a gépkocsijaihoz és buszaihoz szükséges erőforrásokat maga állítja elő. Szorosan idetartozik, hogy a két-három éven belül induló szegedi gyárban a termelés felfutásakor évente 200 ezer autó fog legördülni a gyártósorokról, amelyekhez ebben a nagyságrendben kell biztosítani az akkumulátorokat. Nem kizárt, hogy ezeket Fótról szállítják majd Szegedre, ugyanakkor ez egyáltalán nem biztos. Ez utóbbi állhat annak a német portálnak a közlése mögött, amely nemrégiben arról írt, hogy autógyár mellett akkugyár is épülhet egy meg nem nevezett dél-magyarországi városban. Ezt valószínűsítheti, hogy a termelési költségeket muszáj alacsonyan tartani, így aligha Kínából fogják az akkukat Szegedre szállítani. Fót elvileg szóba jöhet, de kérdés, hogy ennek a gyárnak a kapacitásait a szegedi igényekhez igazították-e. Peres ügyek miatt még az sem biztos, hogy Fóton elindulhat a termelés. Megannyi nyitott kérdés. Bod Péter UKITcICENC NORföRT PÁPAI GÁBOR RAJZA REPTÉR Korábban éppen a magyar miniszter mondta ki, hogy a "vészkormányzásnak" vége. "Ha van növekedés, akkor automatikusan csökkennie kell a hiánynak..." Kioktatás Nagy Márton a Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumon igyekezett kioktatni Európát. A svájci síparadicsomban, manapság főként médiaeseményként nyilvántartott találkozón a nemzetgazdasági miniszter igencsak meglepő dolgokkal szórakoztatta politikusokból, közgazdászokból és üzletemberekből álló hallgatóságát. Korántsem azzal, hogy az Orbán-kormányok által érdemtelenül elutált IMF számaira hivatkozott, amikor megemlítette, hogy az Egyesült Államok és Kína GDP-arányos költségvetési hiánya 7-8 százalék körül alakulhat az elkövetkező öt esztendőben. Hanem azzal, hogy megrótta az Uniót, hogy ugyanez az adat az európai közösségben - a maastrichti követelményeknek megfelelően - 2-3 százalékos lesz. Vagyis szerinte a magas deficittel számoló világbirodalmak jól sáfárkodnak a büdzséjük bevételeivel, mert a GDP 20-25 százalékánál több pénzt áramoltatnak a gazdaságba, „szemben az Európai Unióval, amely a kibontakozó globális támogatási versenyre rossz választ adhat azzal, hogy a maastrichti kritériumokhoz való visszatérést szorgalmazza, ami erősen rontja a fellendülő növekedést, miközben versenyhátrányt okoz az uniós tagállamoknak”. A miniszternek (kormányának) az fáj, hogy a világjárvány sokkját csillapítandó Brüsszel egykor lazábbra vette a költségvetési fegyelemhez való ragaszkodást, aminek most véget kíván vetni. Korábban éppen a magyar miniszter mondta ki, hogy a „vészkormányzásnak” vége. „Ha van növekedés, akkor automatikusan csökkennie kell a hiánynak, a vita csak arról zajlik, hogy ez milyen gyorsan térjen vissza a 3 százalékos szintre.” Emlékeztetőül: a magyar adat tavaly ennek közel a kétszerese volt. A tárcavezető arra biztatná az Unió országait, hogy a versenyképességet az eladósodás útján növelje, ami hosszú távon fából vaskarika, hiszen éppen ellenkező hatással jár. Nagy Márton ars poeticája: „Az a célom, hogy ami a nemzetgazdasági miniszter fejében van, azt mindenki értse. Ezért kommunikálok, hogy mindenki értse, merrefelé megyünk.” Ez nem sikerült! BONTA MIKLÓS A magyar úrhatnám BEUGRÓ # A cenzúra mindig a hatalom tükre. Lehet nagyvonalú vagy kicsinyes, nevetséges vagy szigorú, indokolt vagy teljesen önkényes. És lehet öngerjesztő vagy akár önkorlátozó is. Ráadásul a cenzúra mikéntje az átlagember számára is érthetőbben és pontosabban rajzolja meg a hatalom természetét, mint a történészi elemzések vagy politológiai meghatározások és körülírások. Arról még fognak vitatkozni, hogy a jelenlegi hibrid rendszert hogyan nevezzék el, milyen arányban keveredik benne a diktatúra és a demokrácia, Tarnóczi Jakab esete viszont a napnál is világosabban mutat rá a hazai viszonyokra. Még 2021-ben rendezte meg az Opera felkérésére a patinás intézményben Moliére klasszikusát, Az úrhatnám polgárt. Már az is különös, hogy az úrhatnámkodás országában hogyan is kaphatott zöld utat egy ilyen ötlet, de tudjuk ezt be Arról még fognak vitatkozni, hogy a jelenlegi hibrid rendszert hogyan nevezzék el, milyen arányban keveredik benne a diktatúra és a demokrácia, az Opera autonómiájának és szigorú szakmai szempontjainak. Csakhogy nem sokkal a bemutató előtt, a főpróbán pár dolog mégis szemet szúrt az éberen figyelőknek. Például az, hogy a francia szerző képes volt egy olyan jelenetet írni, amelyben az úrhatnám polgár gyémántgyűrűt ad a grófnőnek, épp akkor, amikor az ország első számú úrhatnámja, Mészáros Lőrinc hasonló módon kérte meg Várkonyi Andrea kezét. A párhuzam felháborító és leleplező. Végül ki is kellett húzni. Ahogy a tarló szót is, nehogy valaki Tarlósra gondoljon. Abban teljesen igaza van Ókovács Szilveszternek, hogy az előadásra a próbafolyamat során rárakódnak olyan aktuálpolitikai részletek, amelyek nem mindig kívánatosak a színházban. (Bár nem az a dolga a színháznak, hogy a közállapotainkkal szembesítsen minket?) És abban is, hogy számos más klasszikus esetében is bevett szokás a húzás. Mint mondta, Tarnócziék változata egyetlen magyar milliárdosra készült el, ám ezzel a választási kampány eszközévé silányították volna az előadást, illetve „hülyének nézte a megrendelőt”. Ő a maga részéről a nokiás dobozt és a szemkilövetést is kihúzatta volna, ha úgy alakul, mint ahogy egy Bajnai nevű szereplőt sem engedett volna át. De vajon miért nem? Miért lenne tabu mindez? Ki sértődne meg, ha erről „mondana” véleményt a színház, hiszen ezek a közelmúltunk megkerülhetetlen eseményei. Nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk róluk. Nem olyan országban élünk, amelyben a legszimplább szakmai kérdések is átpolitizáltak, s ezáltal a választási kampányok eszközei? Az a jó, ha a tiszta művészet ettől távol tartja magát? És az a rossz, ha a hatalom fenntartói a szívükhöz kapnak, ha magukat látják viszont a művészet „templomaiban”, ahová amúgy sem járnak? Abszurd, ahogy az is az, amikor arról értesülünk, hogy humoristákat (bohócokat, ahogy Hadházi László nevezi magukat előszeretettel) nem engednek fellépni a NER-es települések művházaiban, a közös tereinkben. Mert választások előtt valaki még ráébred, hogy min is nevet valójában. Vajon miért nem tartják be az első számú úrhatnám bölcs tanácsát, miszerint legyünk bátorak? Hiszen ez a siker alapköve, tudtuk meg. Talán Ókovács a tiszta művészet képviselőjeként megveti a zajos sikert? PAPP SÁNDOR ZSIGMOND