Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-23 / 19. szám

10 I ______________________________________________VÉLEMÉNY Az életről nem csak papolni kell A­z eutanázia már nagyon régóta létezik - kár a homokba dugni a fe­jünket de még sem az orvostudomány, sem a jog, sem semmilyen más szakterü­let nem tudott autentikus választ adni a vele kapcsolatos kérdésekre. Én sem fogok tudni. Meddig eutanázia az eutanázia? Nagyon fontos kérdés, hogy csak passzív eutanáziáról beszélünk-e, amikor a beteg megtagadja a ke­zelés elfogadását, vagy aktívról is. Meddig mehet el a beteg? Pusztán megtagadhatja a kezelést (ha egy­általán van mit megtagadnia), vagy elő is segítheti saját halálát? Hiszen ez már az aktív eutanázia területe, esetleg öngyilkosság Egy 1993-as indítvány, mely az eutanázia valamennyi formájának a liberalizálását célba vette, mosto­ha sorsra jutott. Az alkotmánybírák a formálisabb döntést sem vállalták fel;­tétlen hallgatásba burkolóztak, tudatosan kivárva a törvényhozó lépését. Erről 1997-ben nyíltan val­lott a testület akkori elnöke, Holló András: „Az előttünk lévő indítvány alapján nekünk teljes komplexitá­sában kellene választ adnunk az eu­tanázia kérdéseire. Szinte azt vár­ják tőlünk, hogy modelltörvényt adjunk, amit később a parlament - a döntésünkre hivatkozva - lelkiis­mereti aggályok nélkül meghozhat.” Az 1997-es egészségügyi törvény már nem az orvosi paternalizmust, hanem a betegek jogait helyezte előtérbe. A betegek jogai alanyi jog 2014 novem­berében el­hunyt egy 22 éves ceglédi hölgy név szerint Jávor Sarolta. A kormány és a két­harmados törvényho­zási többség megtehette volna, hogy módosítja az egészségügyi törvényt, s ezzel megmenti őt. De egy közember élete négy éven keresz­tül nem ért el nyi j.­gosultságokként nyertek megfogal­mazást, melynek velejárója, hogy az egészségügyi beavatkozásra vo­natkozó döntések fő szabály szerint már nem a betegek autonómiáját figyelmen kívül hagyó, kizárólagos orvosi judicium alapján születnek, hanem a betegek beleszólását is igénylő orvosi javallatot követve alakulnak ki. Ez a fordulat nagy hordere­jű szemléletváltást hozott, de nem eleget. Ebben a szellemiségben nyúlt a jogalkotó az eutanázia kér­déséhez is, és nyitott utat - ha csak szűk körben is - az eutanázia ön­kéntes, passzív formájának. Vi­szont továbbra is fenntartotta azt a koncepciót, miszerint a gyógyít­hatatlan, elviselhetetlen kínok közt szenvedő beteget is tilos aktívan halálba segíteni. Akkor is, ha az az ő akaratából, kérésére történne. Az Alkotmánybíróság az ezt kö­vető, a 22/2003. (IV. 28.) AB-hatá­­rozatában nem arról foglalt állást, hogy a betegnek joga van-e az eu­tanáziához, hanem azt mondta ki, hogy nem alkotmányellenes, hogy a törvény nem biztosítja az aktív eutanázia lehetőségét. Az akkori egészségügyi miniszter, Csehák Ju­dit örömmel nyugtázta a döntést, érvelése analóg volt az orvosi szak­máéval, a hippokratészi esküben a gyógyításra és nem a halálba segí­tésre tesznek fogadalmat. A következő, 24/2014. (VII. 22.) AB-határozat csak annyit enyhí­tett a korábbihoz képest, hogy ma már sem elmeorvosi szakvélemény beszerzésére, sem a nyilatkozata kétévenkénti megújítására nincs szüksége annak, aki - számolva a döntésképtelen állapot későb­bi bekövetkezésének eshetőségé­vel - ún. élő végrendelet útján előre rendelkezni kíván az életének meg­mentésére, fenntartására irányuló orvosi kezelések visszautasításáról. Meggyőződésem szerint az élet­hez való jog és az emberi méltó­ság elválaszthatatlan egymástól. Az eutanázia kapcsán viszont nem­csak szembekerül egymással ez a két alapjog, de úgy is értelmezhető, hogy az emberi méltóság erősebb joggá válik, mint az élethez való jog. És ez morális ellentmondást gene­rál: szembekerül a humánum és a jogi szakmaiság. Nagyon fontos kérdés az eutaná­ziában esetleg közreműködő sze­mély cselekedetének minősítése. Az eutanázia ugyanis csak a beteg oldaláról értelmezhető, a közremű­ködő személy vonatkozásában már más a jogi helyzet. Mi a közreműkö­dés definíciója? Ténylegesen bead egy halált okozó injekciót, vagy csak odakészít egy poharat, de a ha­lált okozó anyagot a beteg fogyaszt­ja el? Ki lehet a segítő, és meddig mehet el? A segítsége milyen szin­tig valósulhat meg? Hol és milyen szempontok alapján húzzuk meg a határokat? A segítő személy közre­működése a jogi tényállást tekintve hogyan ítélendő meg? Lehet ez em­berölés? Tisztázatlan, hogy a segítővel szemben - még ha csak formáli­san is - indulna-e bármilyen eljá­rás. Mert ennek a lehetősége adott esetben visszatarthatna bárkit, aki olyan helyzetben van, hogy a be­tegnek tudna segíteni. És amíg ezt nem válaszoljuk meg, arra sem tu­dunk választ adni, hogy ki lehet adott esetben a segítő. Ezek a vála­szok előbb-utóbb elkerülhetetle­nek lesznek, az orvosi és a jogi szak­ma oldaláról egyaránt. Emlékezetes, hogy mintegy har­minc évvel ezelőtt egy édesanya ak­tívan közreműködött halálos be­teg gyermekének a halálában, amit maga a szenvedő gyermek is kért. A Legfelsőbb Bíróság elítélte em­berölésért. Nemcsak azért, mert az eutanázia ismeretlen jogintéz­mény volt nálunk, hanem azért is, mert a bíróság szerint az eutaná­zia csak a beteg oldaláról értelmez­hető, a segítő személy felől viszont nem. Ebből is látszik, hogy nagyon keskeny a mezsgye az eutanáziában való közreműködés és egy esetleges emberölés között. Ráadásul ha eze­ket a határokat a jog nem megfele­lően húzza meg, akkor ad absur­dum lehetőséget biztosíthat akár egy gyilkosnak is a tette elleplezé­­sére. Ezért is az önrendelkezési jog tágabb értelmezése könnyen kont­­raproduktívá válhat. Amikor Magyarországon még volt halálbüntetés, az ítélet-végre­hajtóval szemben is minden eset­ben vádat emelt az ügyészség. Leg­alábbis formálisan. És a bíróság minden alkalommal felmentette, mert az ítélet-végrehajtó a bíró­ság által meghozott ítéletet hajtot­ta végre, tehát az emberölésre hatá­lyos törvény jogosította fel. A magyar kormány Karsai Dá­niel keresete kapcsán azt állította Strasbourgban, hogy elfogadhatat­lannak tartanak minden olyan dön­tést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé. Ennek igazságtar­talmát mi sem világítja meg jobban, mint hogy 2014 novemberében el­hunyt egy 22 éves ceglédi hölgy, név szerint Jávor Sarolta. Az életben maradásához vesetranszplantációt kellett volna elvégezni. A férje töké­letes donor lett volna, minden fel­tétel fennállt ehhez, egy kivételével. A férj fogvatartott volt, mert bűn­­cselekményt követett el, ezért az egészségügyi törvény alapján nem lehetett donor, hiába egyezett bele a műtétbe. A törvény szerint fogva­­tartottak esetében donor csak egye­nes ági hozzátartozó lehetett, a férj viszont nem minősült egyenes ági­nak. Törvényt kellett volna módosíta­ni ahhoz, hogy a férj donor lehessen: az egyenes ági rokon meghatáro­zást ki kellett volna egészíteni az­zal, hogy a házastárs is, de ezt négy év alatt sem voltak képesek meg­tenni, amíg élt Sarolta. Megjegy­zem, ezt a pontot azóta sem módo­sították, ez továbbra is így szerepel az egészségügyi törvényben. A család ügyvédje végigkilincselt minden létező szervet, hivatalt, de senki sem állt az ügy mellé. Sem az akkori Egészségügyi Minisztérium, sem a büntetés-végrehajtás, sem a kormány, sem az Országgyűlés, sem Áder János. Földi László, Cegléd akkori fideszes országgyűlési képvi­selője is csak a sajnálkozását fejezte ki utólag, de amíg élt Jávor Sarolta, a kisujj­át sem mozdította. A kor­mány és a kétharmados törvény­hozási többség megtehette volna, hogy módosítja a törvényt, hiszen nagyon sok konkrét példát fel lehet hozni, amikor készek voltak sze­mélyre szólóan törvényt alkotni, ha valamelyik famulusuk személyes érdeke úgy kívánta. Egy közember élete viszont nem ért ennyit. Pedig ahhoz, hogy Jávor Sarol­ta életben maradjon, kizárólag en­­­nyi kellett volna. És miközben elfo­gadhatatlannak tartanak minden olyan döntést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé, addig ők maguk oltották ki egy ember életét azzal, hogy nem tettek semmit, hol­ott minden lehetőségük megvolt rá. Csak az akarat hiányzott. FERENCZ JENŐ „paragrafus" '<OQ>'< :S­m Az oldalon megjelenő vélemények nem­ feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére. Kényszermunka a náci Németországban­ ­ N­yolcvan éve történt a huszadik század legször­nyűbb népirtása, amely­nek több százezer honfi­társunk is áldozatául esett. A náci megsemmisítő táborok­ban mintegy hatmillió zsidót gyil­koltak meg, minden tizedik közülük magyar volt. Az emlékezés napjai­ban mindenekelőtt a gigantikus ha­lálgyárakat emlegetik, Auschwitzot, Bergen-Belsent, Buchenwaldot, pe­dig sok más helyen is kínoztak, gyil­koltak meg magyar zsidókat. Németországban mintegy ezer úgynevezett külső tábor műkö­dött, ezekben a német hadiipar ér­dekében dolgoztatták a munkaké­pes deportáltakat. Ezek egyike volt a Frankfurt am Main melletti wall­­dorfi tábor. Az auschwitzi szelek­tálás után küldtek ide 1700 magyar zsidó nőt, fiatalokat és munkabíró­kat, a legfiatalabb 13 éves volt, a leg­idősebbek 40 körüliek. A Züblin cég végezte itt a frank­furti repülőtér katonai részének Az auschwitzi szelektálás után küldtek Walldorfba 1700 magyar zsidó nőt, a legfiatalabb 13 éves volt, a legidő­sebbek 40 körüliek. A frankfurti repülőtér bővítésén dolgoztak. bővítését. Az új sugárhajtású gé­peknek betonalapú leszállópályá­jára volt szükségük, ezen dolgoz­tak a magyar lányok és asszonyok. Kemény fizikai munkát jelentett ez, napi tíz órában, a hét minden napján. Feladataik közé tartozott a vagonkirakás, a fakitermelés és a pályaépítés is. Zord időjárásban is könnyű ruhában, facipőben kel­lett dolgozniuk, ellátásuk siralmas volt. A konyhán is foglyok látták el a feladatokat, köztük a pápai Böhm Elza. Amikor a tábort őrző SS-ka­tonák észrevették, hogy az élelmi­szerből juttatott éhező társainak, a konyha alatti pincében halálra ver­ték. A többiek közül is sokan áldo­zatául estek a körülményeknek, az 1700 fogolyból mindössze 300-an jutottak haza. A walldorfi tábor fabarakkjait a háború után ledózerolták, a terü­letet benőtték a bokrok, a fák. Fe­ledésbe merült, még a környékbe­liek sem tudtak a létezéséről. Az 1970-es évek elején frankfurti fiata­lok egy csoportja a buchenwaldi tá­borban járva megtalált egy térképet a németországi táborokról. Ekkor döbbentek rá, hogy a saját városuk mellett is dolgoztattak zsidó foglyo­kat. Hazatérve történészek, muzeo­lógusok segítségével nekiláttak a feltárásnak. Cornelia Rühlig, a he­lyi múzeum igazgatója nagy hozzá­értéssel és lelkesedéssel végezte a múltfeltárás munkáját. Munkatár­saival együtt megkeresték a fogyat­kozó számú túlélőket, rögzítették visszaemlékezéseiket, és kialakítot­tak egy emlékhelyet, amely a láto­gatók számára is feltárta a náci Né­metország bűneit. A látogatóközpont kialakításá­ban tevékenyen vettek részt német fiatalok, iskolások. Nemzetközi se­gítőkkel, köztük a hajdani foglyok unokáival együtt ásták ki a depor­táltak által kínzókamrának neve­zett pincét a hajdani konyhabarakk alatt. 2000-ben átadtak egy emlék­ösvényt, 2016-ra pedig elkészült egy fedett múzeumépület is. Az üvegfalakon fotók őrzik az egykori táborlakók arcát, a falakon olvasha­tó az összes fogvatartott neve. Pápáról, ahol az elmúlt kétszáz évben jelentős létszámú zsidó kö­zösség élt, a lakosság több mint ti­zenkét százalékát deportálták. Kö­zülük nem kevés lány és asszony töltött keserves hónapokat Wall­­dorfban, a frankfurti repülőtér épí­tésénél. Alig pár tucatnyian tértek vissza közülük. Pápai zsidó barátaimmal zoo­­mon beszélgettünk Cornelia Rüh­­liggel, a magyar foglyok emlékét őrző Horváth Margit Alapítvány vezetőjével. Kicsit zavartan mond­ta, hogy nekik, mint a „tettesek né­pének”, kötelességük a múlttal való szembenézés. Éva, aki túlélő édes­anyjával már járt az emlékhelyen, azt válaszolta, ő soha nem gondolt a németekre úgy, mint a tettesek né­pére. A bűn és a felelősség mindig egyéni, nem kollektív. De emlékez­nünk mindannyiunknak kell. Azt hiszem, ez a lényeg. HUSZÁR ÁGNES nyelvész

Next