Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-23 / 19. szám
10 I ______________________________________________VÉLEMÉNY Az életről nem csak papolni kell Az eutanázia már nagyon régóta létezik - kár a homokba dugni a fejünket de még sem az orvostudomány, sem a jog, sem semmilyen más szakterület nem tudott autentikus választ adni a vele kapcsolatos kérdésekre. Én sem fogok tudni. Meddig eutanázia az eutanázia? Nagyon fontos kérdés, hogy csak passzív eutanáziáról beszélünk-e, amikor a beteg megtagadja a kezelés elfogadását, vagy aktívról is. Meddig mehet el a beteg? Pusztán megtagadhatja a kezelést (ha egyáltalán van mit megtagadnia), vagy elő is segítheti saját halálát? Hiszen ez már az aktív eutanázia területe, esetleg öngyilkosság Egy 1993-as indítvány, mely az eutanázia valamennyi formájának a liberalizálását célba vette, mostoha sorsra jutott. Az alkotmánybírák a formálisabb döntést sem vállalták fel;tétlen hallgatásba burkolóztak, tudatosan kivárva a törvényhozó lépését. Erről 1997-ben nyíltan vallott a testület akkori elnöke, Holló András: „Az előttünk lévő indítvány alapján nekünk teljes komplexitásában kellene választ adnunk az eutanázia kérdéseire. Szinte azt várják tőlünk, hogy modelltörvényt adjunk, amit később a parlament - a döntésünkre hivatkozva - lelkiismereti aggályok nélkül meghozhat.” Az 1997-es egészségügyi törvény már nem az orvosi paternalizmust, hanem a betegek jogait helyezte előtérbe. A betegek jogai alanyi jog 2014 novemberében elhunyt egy 22 éves ceglédi hölgy név szerint Jávor Sarolta. A kormány és a kétharmados törvényhozási többség megtehette volna, hogy módosítja az egészségügyi törvényt, s ezzel megmenti őt. De egy közember élete négy éven keresztül nem ért el nyi j.gosultságokként nyertek megfogalmazást, melynek velejárója, hogy az egészségügyi beavatkozásra vonatkozó döntések fő szabály szerint már nem a betegek autonómiáját figyelmen kívül hagyó, kizárólagos orvosi judicium alapján születnek, hanem a betegek beleszólását is igénylő orvosi javallatot követve alakulnak ki. Ez a fordulat nagy horderejű szemléletváltást hozott, de nem eleget. Ebben a szellemiségben nyúlt a jogalkotó az eutanázia kérdéséhez is, és nyitott utat - ha csak szűk körben is - az eutanázia önkéntes, passzív formájának. Viszont továbbra is fenntartotta azt a koncepciót, miszerint a gyógyíthatatlan, elviselhetetlen kínok közt szenvedő beteget is tilos aktívan halálba segíteni. Akkor is, ha az az ő akaratából, kérésére történne. Az Alkotmánybíróság az ezt követő, a 22/2003. (IV. 28.) AB-határozatában nem arról foglalt állást, hogy a betegnek joga van-e az eutanáziához, hanem azt mondta ki, hogy nem alkotmányellenes, hogy a törvény nem biztosítja az aktív eutanázia lehetőségét. Az akkori egészségügyi miniszter, Csehák Judit örömmel nyugtázta a döntést, érvelése analóg volt az orvosi szakmáéval, a hippokratészi esküben a gyógyításra és nem a halálba segítésre tesznek fogadalmat. A következő, 24/2014. (VII. 22.) AB-határozat csak annyit enyhített a korábbihoz képest, hogy ma már sem elmeorvosi szakvélemény beszerzésére, sem a nyilatkozata kétévenkénti megújítására nincs szüksége annak, aki - számolva a döntésképtelen állapot későbbi bekövetkezésének eshetőségével - ún. élő végrendelet útján előre rendelkezni kíván az életének megmentésére, fenntartására irányuló orvosi kezelések visszautasításáról. Meggyőződésem szerint az élethez való jog és az emberi méltóság elválaszthatatlan egymástól. Az eutanázia kapcsán viszont nemcsak szembekerül egymással ez a két alapjog, de úgy is értelmezhető, hogy az emberi méltóság erősebb joggá válik, mint az élethez való jog. És ez morális ellentmondást generál: szembekerül a humánum és a jogi szakmaiság. Nagyon fontos kérdés az eutanáziában esetleg közreműködő személy cselekedetének minősítése. Az eutanázia ugyanis csak a beteg oldaláról értelmezhető, a közreműködő személy vonatkozásában már más a jogi helyzet. Mi a közreműködés definíciója? Ténylegesen bead egy halált okozó injekciót, vagy csak odakészít egy poharat, de a halált okozó anyagot a beteg fogyasztja el? Ki lehet a segítő, és meddig mehet el? A segítsége milyen szintig valósulhat meg? Hol és milyen szempontok alapján húzzuk meg a határokat? A segítő személy közreműködése a jogi tényállást tekintve hogyan ítélendő meg? Lehet ez emberölés? Tisztázatlan, hogy a segítővel szemben - még ha csak formálisan is - indulna-e bármilyen eljárás. Mert ennek a lehetősége adott esetben visszatarthatna bárkit, aki olyan helyzetben van, hogy a betegnek tudna segíteni. És amíg ezt nem válaszoljuk meg, arra sem tudunk választ adni, hogy ki lehet adott esetben a segítő. Ezek a válaszok előbb-utóbb elkerülhetetlenek lesznek, az orvosi és a jogi szakma oldaláról egyaránt. Emlékezetes, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt egy édesanya aktívan közreműködött halálos beteg gyermekének a halálában, amit maga a szenvedő gyermek is kért. A Legfelsőbb Bíróság elítélte emberölésért. Nemcsak azért, mert az eutanázia ismeretlen jogintézmény volt nálunk, hanem azért is, mert a bíróság szerint az eutanázia csak a beteg oldaláról értelmezhető, a segítő személy felől viszont nem. Ebből is látszik, hogy nagyon keskeny a mezsgye az eutanáziában való közreműködés és egy esetleges emberölés között. Ráadásul ha ezeket a határokat a jog nem megfelelően húzza meg, akkor ad absurdum lehetőséget biztosíthat akár egy gyilkosnak is a tette elleplezésére. Ezért is az önrendelkezési jog tágabb értelmezése könnyen kontraproduktívá válhat. Amikor Magyarországon még volt halálbüntetés, az ítélet-végrehajtóval szemben is minden esetben vádat emelt az ügyészség. Legalábbis formálisan. És a bíróság minden alkalommal felmentette, mert az ítélet-végrehajtó a bíróság által meghozott ítéletet hajtotta végre, tehát az emberölésre hatályos törvény jogosította fel. A magyar kormány Karsai Dániel keresete kapcsán azt állította Strasbourgban, hogy elfogadhatatlannak tartanak minden olyan döntést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé. Ennek igazságtartalmát mi sem világítja meg jobban, mint hogy 2014 novemberében elhunyt egy 22 éves ceglédi hölgy, név szerint Jávor Sarolta. Az életben maradásához vesetranszplantációt kellett volna elvégezni. A férje tökéletes donor lett volna, minden feltétel fennállt ehhez, egy kivételével. A férj fogvatartott volt, mert bűncselekményt követett el, ezért az egészségügyi törvény alapján nem lehetett donor, hiába egyezett bele a műtétbe. A törvény szerint fogvatartottak esetében donor csak egyenes ági hozzátartozó lehetett, a férj viszont nem minősült egyenes áginak. Törvényt kellett volna módosítani ahhoz, hogy a férj donor lehessen: az egyenes ági rokon meghatározást ki kellett volna egészíteni azzal, hogy a házastárs is, de ezt négy év alatt sem voltak képesek megtenni, amíg élt Sarolta. Megjegyzem, ezt a pontot azóta sem módosították, ez továbbra is így szerepel az egészségügyi törvényben. A család ügyvédje végigkilincselt minden létező szervet, hivatalt, de senki sem állt az ügy mellé. Sem az akkori Egészségügyi Minisztérium, sem a büntetés-végrehajtás, sem a kormány, sem az Országgyűlés, sem Áder János. Földi László, Cegléd akkori fideszes országgyűlési képviselője is csak a sajnálkozását fejezte ki utólag, de amíg élt Jávor Sarolta, a kisujját sem mozdította. A kormány és a kétharmados törvényhozási többség megtehette volna, hogy módosítja a törvényt, hiszen nagyon sok konkrét példát fel lehet hozni, amikor készek voltak személyre szólóan törvényt alkotni, ha valamelyik famulusuk személyes érdeke úgy kívánta. Egy közember élete viszont nem ért ennyit. Pedig ahhoz, hogy Jávor Sarolta életben maradjon, kizárólag ennyi kellett volna. És miközben elfogadhatatlannak tartanak minden olyan döntést, amely emberi élet kioltását teszi lehetővé, addig ők maguk oltották ki egy ember életét azzal, hogy nem tettek semmit, holott minden lehetőségük megvolt rá. Csak az akarat hiányzott. FERENCZ JENŐ „paragrafus" '<OQ>'< :Sm Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére. Kényszermunka a náci Németországban Nyolcvan éve történt a huszadik század legszörnyűbb népirtása, amelynek több százezer honfitársunk is áldozatául esett. A náci megsemmisítő táborokban mintegy hatmillió zsidót gyilkoltak meg, minden tizedik közülük magyar volt. Az emlékezés napjaiban mindenekelőtt a gigantikus halálgyárakat emlegetik, Auschwitzot, Bergen-Belsent, Buchenwaldot, pedig sok más helyen is kínoztak, gyilkoltak meg magyar zsidókat. Németországban mintegy ezer úgynevezett külső tábor működött, ezekben a német hadiipar érdekében dolgoztatták a munkaképes deportáltakat. Ezek egyike volt a Frankfurt am Main melletti walldorfi tábor. Az auschwitzi szelektálás után küldtek ide 1700 magyar zsidó nőt, fiatalokat és munkabírókat, a legfiatalabb 13 éves volt, a legidősebbek 40 körüliek. A Züblin cég végezte itt a frankfurti repülőtér katonai részének Az auschwitzi szelektálás után küldtek Walldorfba 1700 magyar zsidó nőt, a legfiatalabb 13 éves volt, a legidősebbek 40 körüliek. A frankfurti repülőtér bővítésén dolgoztak. bővítését. Az új sugárhajtású gépeknek betonalapú leszállópályájára volt szükségük, ezen dolgoztak a magyar lányok és asszonyok. Kemény fizikai munkát jelentett ez, napi tíz órában, a hét minden napján. Feladataik közé tartozott a vagonkirakás, a fakitermelés és a pályaépítés is. Zord időjárásban is könnyű ruhában, facipőben kellett dolgozniuk, ellátásuk siralmas volt. A konyhán is foglyok látták el a feladatokat, köztük a pápai Böhm Elza. Amikor a tábort őrző SS-katonák észrevették, hogy az élelmiszerből juttatott éhező társainak, a konyha alatti pincében halálra verték. A többiek közül is sokan áldozatául estek a körülményeknek, az 1700 fogolyból mindössze 300-an jutottak haza. A walldorfi tábor fabarakkjait a háború után ledózerolták, a területet benőtték a bokrok, a fák. Feledésbe merült, még a környékbeliek sem tudtak a létezéséről. Az 1970-es évek elején frankfurti fiatalok egy csoportja a buchenwaldi táborban járva megtalált egy térképet a németországi táborokról. Ekkor döbbentek rá, hogy a saját városuk mellett is dolgoztattak zsidó foglyokat. Hazatérve történészek, muzeológusok segítségével nekiláttak a feltárásnak. Cornelia Rühlig, a helyi múzeum igazgatója nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezte a múltfeltárás munkáját. Munkatársaival együtt megkeresték a fogyatkozó számú túlélőket, rögzítették visszaemlékezéseiket, és kialakítottak egy emlékhelyet, amely a látogatók számára is feltárta a náci Németország bűneit. A látogatóközpont kialakításában tevékenyen vettek részt német fiatalok, iskolások. Nemzetközi segítőkkel, köztük a hajdani foglyok unokáival együtt ásták ki a deportáltak által kínzókamrának nevezett pincét a hajdani konyhabarakk alatt. 2000-ben átadtak egy emlékösvényt, 2016-ra pedig elkészült egy fedett múzeumépület is. Az üvegfalakon fotók őrzik az egykori táborlakók arcát, a falakon olvasható az összes fogvatartott neve. Pápáról, ahol az elmúlt kétszáz évben jelentős létszámú zsidó közösség élt, a lakosság több mint tizenkét százalékát deportálták. Közülük nem kevés lány és asszony töltött keserves hónapokat Walldorfban, a frankfurti repülőtér építésénél. Alig pár tucatnyian tértek vissza közülük. Pápai zsidó barátaimmal zoomon beszélgettünk Cornelia Rühliggel, a magyar foglyok emlékét őrző Horváth Margit Alapítvány vezetőjével. Kicsit zavartan mondta, hogy nekik, mint a „tettesek népének”, kötelességük a múlttal való szembenézés. Éva, aki túlélő édesanyjával már járt az emlékhelyen, azt válaszolta, ő soha nem gondolt a németekre úgy, mint a tettesek népére. A bűn és a felelősség mindig egyéni, nem kollektív. De emlékeznünk mindannyiunknak kell. Azt hiszem, ez a lényeg. HUSZÁR ÁGNES nyelvész