Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-09 / 34. szám

2024. február 9., péntek 9 VELEMENY NÉPSZAVA Zuhanás H­ogy vagy, Attila? Ezt kér­deztem volna elsőként a Nemzeti Színház vezér­igazgatójától, miután azt hallottam, hogy egy díj­át­adón baleset érte. De Vidnyánszky Attila nem vette fel a telefont, az üze­netemre sem válaszolt. Gondolom, ha az állapota megengedte, színházi teendőivel foglalkozott. Ezt főként azért írom, mert egészen megdöb­bentett, hogy a Nemzeti Színházban most már hónapokkal ezelőtt tör­tént baleset egyik sérültje azt nyi­latkozta, hogy nem beszélnek egy­mással a teátrum direktorával. Őt a sérülései, a vezérigazgatót pedig bi­zonyára a színházi ügyek kötik le. És az emberség hol marad? Kérdezem én reflexből. Vidnyánszky Attilát régóta isme­rem, újságíróként sokszor találkoz­tam vele különböző helyzetekben, az utóbbi években sok mindenben nem értünk egyet. Főként a közéle­ti kérdésekben vannak éles nézet­különbségek közöttünk, beleértve a színházi élet szétszakítottságának problematikáját, nem beszélve a Színház- és Filmművészeti Egyete­men történtekről, beleértve az ő fe­lelősségét. Ám ha például baleset éri, az első kérdésem: hogy van? És ezt megkérdezem akkor is, ha tehetem, amikor legközelebb találkozunk. Az azért mégiscsak nonszensz, hogy azzal a színésszel, akivel a ve­zérigazgató szoros munka- és em­beri kapcsolatot ápolt, a baleset óta nem beszél. Nem hívja fel, nem kér­dezi meg, miként alakul az állapo­ta, hogyan halad a gyógyulása. Hogy történhet ez meg? Hogyan lehet idáig eljutni? Ha ez így van, akkor ezt elképesztő figyelmeztető jelnek tartom. És abba a kézenfekvő felté­telezésbe nem is megyek bele, hogy Vidnyánszky Attilát most már kísér­ti ez a baleset-tematika, hiszen vele, saját magával is előfordult nemrég. Csak hogy maradjunk a realitásnál. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó hónapokkal ezelőtt esett le a Nem­zeti Színház színpadáról. Súlyosan megsérültek. Azóta nem tudnak ját­szani, Horváth Lajos Ottó elmondá­sa szerint ez még hónapokig, akár fél évnél is tovább így maradhat. A tör­téntek után Vidnyánszky Attila elő­ször lemondott, amit a miniszter nem fogadott el, aztán később a ve­zérigazgató visszavonta a lemondá­sát, amit már Csák János elfogadott. Ez önmagában abszurd, nem beszél­ve arról, hogy a színház belső vizsgá­lata, amelynek a részleteiről keveset tudunk, nem talált felelőst. Azt máig nem tudjuk, a színház vezetője eb­ben a belső vizsgálatban miként vett részt, milyen szerepet játszott. Fel­­vetődött-e egyáltalán az ő személyes felelőssége? Közben zajlik egy rend­őrségi vizsgálat is, amelyről szintén semmit sem tudunk, csak annyit, hogy még nem zárult le. A napokban láttam a Komáromi Jókai Színházban a Mefisztót, írtam is róla a lap kulturális oldalán. A dísz­let meghatározó eleme két hatalmas cipő. A főszereplő, Hendrik Höfgen színész - aki színházigazgató is lesz - meséli el, miként keveredett bele a politikába, a hatalomnak hogyan nem tudott nemet mondani, mi­ért nem szállt ki az egyre borzalma­sabb és vállalhatatlanabb történés­sorozatból. Az említett cipők pedig fenyegetően végig jelen voltak, hol közelebb, máskor távolabb, a végén pedig csaknem eltiporták a színészt. Ajánlom az előadást a Nemzeti Szín­ház vezérigazgatójának a figyelmé­be. Amíg nem lesz késő. BALOGH GYULA Farizeusok A kölni illetőségű kato­likus médium, a Dom­­radio mindennap arra keresi a választ, manap­ság hogyan tudnánk ér­telmezni az evangélium adott napra érvényes szövegrészletét. A napok­ban az az evangéliumi rész hangzott el a világ templomaiban, amikor a farizeusok azt kifogásolták, hogy Jé­zus tanítványai tisztátalan kézzel nyúlnak az ételhez. Ez nem egyfaj­ta higiéniai példázat, hanem azt az üzenetet közvetíti: nem a külsősé­gek az elsődlegesek, hanem a tett. Az álszentség pedig a hit megcsúfolása. Véletlen egybeesés: éppen azon a napon csendült fel ez az evangé­liumi rész a napi liturgiában, ami­kor Novák Katalin államfő hivata­lában fogadta az örmény elnököt, és szó szerint ezt mondta neki: „Ör­ményországnak és Magyarország­nak közös üzenete van Európa és a világ számára: közösen szeretnénk kimondani, hogy a keresztény ér­tékrendnek van létjogosultsága.” Ér­dekes felvetés, hogy a magyar és az örmény kormányzat kéz a kézben lépjen fel a kereszténységért, külö­nösen annak fényében, hogy minisz­terelnökünk úgy három hónappal ezelőtt gratulált az azeri elnöknek ahhoz, hogy hazája elfoglalta He­­gyi-Karabahot, s több mint 100 ezer örményt űzött el onnan. Orbán Vik­tor kijelentése ellenére államfőnk úgy látja - nem kitérve a baltás gyil­kos Azerbajdzsánnak való 2012-es kiadatásának ügyére -, hogy a „kö­zelmúltban” sikerült felülemelked­ni a két ország közötti vitákon. De ezt is sikerült tetézni: másnap Orbán Viktor szinte megismételte az ál­lamfő szavait, amikor ő is fogadta az örmény elnököt. Mit is mond tehát ma az említett evangéliumi részlet? Némi támpontot ad: a közös keresz­tény gyökereket emlegette Novák és Orbán, amikor Magyarország az ör­ményeket megalázó azeriek pártjá­ra állt, ráadásul egy olyan helyzetben mondják mindezt, amikor az elnök nem éppen keresztényi magatartá­sa miatt került egy Európát is bejárt botrány középpontjába. Farizeusok ma is vannak. Nem is kevesen. Míg keleten akkor is hi­­pertolerán­­sak vagyunk, ha anyagilag belerok­kanunk, nyugaton ok nélküli szuvereni­táscsatákat provoká­lunk, kerül, amibe kerül. Szuverenitás­csapda M­int tőlük maguktól tudjuk, nem arra kell figyelni, amit mon­danak, hanem arra, amit csinálnak. Ab­ból viszont, amit csinálnak (mármint Orbánék), egy egészen sajátos szuve­renitásvédelem rajzolódik ki. Rövi­den: ha kelet felől ütközik akadályba a szuverenitás, az - bármi is az oka, illetve a következménye - nem gond. Nem bánjuk az előnytelen gázszer­ződésen elbukott százmilliárdokat, bármennyire is a magyar gazdaság első számú kockázata az egyoldalú kitettség az orosz energiának, annyi­ra sosem vagyunk szuverének, hogy ebből visszavegyünk. Nem zavar a nyílt, lázító történelemhamisítás az orosz törikönyvben ’56 ügyében. Nem tesszük szóvá, ha Kína drágán, de szakszerűtlenül épít nekünk vas­utat­­ a mi pénzünkből, de a saját hasznára. És nem szólunk az ujgu­­rok (türkök) rabszolgasorsáért, meg a baskírok (kipcsakok), marik (finn­ugorok) kirívóan tömeges frontra küldéséért, hiába a rokonaink, a ke­leti elvtársak szuverenitását nagy tiszteletben tartjuk. Nyugat felé viszont nulla toleran­ciát mutatunk. Sőt: míg keleten ak­kor is hipertoleránsak vagyunk, ha anyagilag belerokkanunk, nyugaton ok nélküli szuverenitáscsatákat pro­vokálunk, kerül, amibe kerül. Márpedig rengetegbe kerül. An­nak, hogy olaj- meg gázügyben kötjük az ebet az orosz karóhoz - ami nyugati irányból nézve nem­hogy szuverenitásnak nem tűnik, de egyre inkább önként vállalt re­­szovjetizálásnak látszik -, összes­ségében ezermilliárdos a számlája extrém inflációban, meg a Putyin-fé­­le gátlástalan túlárazás költségében. Azért, hogy az EU ne szólhasson bele a magyar jogállam legyilkolásába - a dolog lényegét tekintve az uniós jog be nem tartásába -, hajlandóak va­gyunk további ezermilliárdos áldo­zatokat hozni, például a meg nem ka­pott uniós támogatások vagy a hűlt helyüket kipótló drága hitelek for­májában - és akkor a befagyott gaz­daságról meg annak a summájáról még említést sem tettünk. Ki érti ezt? Megérthető-e anél­kül, hogy átverést, vagy még inkább árulást gyanítanánk? És kimene­külhetünk-e még belőle, ha egyszer a többség is átlátja, hogy mire megy ki a játék? HARGITAI MIKLÓS Az állatok gyásza M­eghalt az egyik kecs­ke, írtam múltko­rában, s persze a „normális” gazdál­kodók mindjárt ki is igazítottak, hogy egy kecske nem hal meg, legfeljebb elhullik vagy el­pusztul. De egyik szó se jut eszembe, ha arra gondolok, milyen veszteség érte a hátsó udvart egy emblemati­­kus figura távozásával. A jelekre, hogy bizony az állatok is képesek egyfajta gyászra, vesz­teségfeldolgozásra, fokozatosan fi­gyeltünk fel. A tyúkok viszonylag könnyen léptek túl a szomorú ese­ményen, nekik kicsit nagyobb lett a tér az ólban, ahová napközben be-betotyognak a kánikulában hű­­sölni, a hidegben melegedni, vagy csak úgy szétkaparni az oda letett szalmát. Korábban még zártuk az ajtót, hadd maradjanak az elszáradt búzaszálak levegővel teli, hogy mi­nél nagyobb kényelmet biztosítsa­Évszaktól fü­ggetle­nül mindig összebújva találtuk őket, mint­ha a másik szuszogása nélkülözhe­tetlen lenné. nak patás társainknak, az elszán­tan kotorászó, karmaikkal a szálakat szétaprító tyúklábak ugyanis épp annak remek szigetelőképességét tették tönkre. Aztán feladtuk, in­kább több almot szórtunk le. A kacsák és a libák mutattak némi bizonytalanságot a tragédia után. Eddig ugyanis ahhoz szoktak, hogy a kérődzés idejére mindannyian lete­lepednek egy-egy nagyobb állat ár­nyékában, vagy épp melegében. Két birkán és két kecskén osztozott a há­rom liba, három kacsa, most viszont kevesebb helyet kell megszokniuk. A birkák, akik valóban a bolygó leg­türelmesebb állatai, jámborak, mint egy vattapaplan, békések, akár egy élő Buddha, s a hirtelen mozdula­toktól eltekintve semmi sem billen­ti ki őket az egyensúlyukból, meg­őrizték ezt a temperamentumot. Ha szomorkodnak is, csak belülről te­szik, vaskos nemezbundájuk mögé rejtve a szívfájdalmat. Az igazi gyász, a mérhetetlen bol­dogtalanság az egyedül maradt má­sik kecskéé. Míg együtt voltak, nem látszott különösebben a szeretet. A rokoni szálat tekintve az eltávo­zott „unokahúga” maradt ránk, de effajta vér szerinti kötelék, úgy tű­nik, nemigen befolyásolja a ragasz­kodást. A megszokás, a mindennapi rutin többet nyom a latban. Együtt aludtak esténként az ólban, aminek ajtaját nyáron nyitva hagytuk, télen viszont veretes posztóval takartuk el, legyen odabent minél melegebb. Évszaktól függetlenül mégis min­dig összebújva találtuk őket, mint­ha a másik szuszogása nélkülözhe­tetlen lenne az igazi pihenéshez, békés elalváshoz. Mióta ez a ka­pocs megszakadt, az árván maradt jószág az ól közelébe se megy. Akár esik, akár fúj, kint tölti az éjszakát egy fedett átjáróban, egyedül, senki melegét nem élvezve. Szénát is hiá­ba viszünk neki bentre, be se szagol, mintha messzire kerülné korábbi nyugalma és boldogsága helyszínét. Hogy újra vidámnak lássuk, most hirdetéseket böngészünk, ám, mint­ha még nálunk is tartana egyfajta komorabb idő, egyik kecskejelöltet sem látjuk alkalmasnak a sajátunk halála okozta űr gyors betöltésére. Talán várni kell még az igazi tavasz­ra, amikor egy nemrég született gi­­dában felsejlik majd egy nézés, egy gesztus, ami nekünk szól, s ha nem is ugyanő, de legalább újabb szere­tet, újabb barát lehet. TÜZES LÓ DOBOS JUDIT

Next