Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-10 / 35. szám
8 2024. február 10., szombat Egyik kedvenc rajzfilmemem a WALL-E. Én g J is, Duska is el-elpityeÊregtük magunkat a magányos kisrobot történetén, aki a Földön dolgozik magára hagyottam kockákba préseli és gúlákba rendezi a mérhetetlen mennyiségű szemetet, miközben a bolygót majdhogynem tönkretevő emberek az űrben lébecolnak. Aranyos film, érzelmes, tele mulatságos és megható jelenettel. Viszont a szemét kérdésébe nem nagyon gondoltam bele, szigorúan szelektíve gyűjtjük, papírzacskókat használunk, így próbálva minimalizálni a műanyagot, és nem szégyelljük más után felvenni azt, amit eldobott, mert annak a kukában a helye. Egy szó mint száz: úgy éreztem, uraljuk a helyzetet, a WALL-E által mutatott valóság ijesztő és lehetséges utópia, de mégiscsak utópia. Aztán amikor az álomnyaralás során pár órára elvittek minket Lombok szigetének legpatinásabb ötcsillagos szállodájába, amelynek internetes képein felháborítóan smaragdzöld a tenger, hirtelen egy csomó lebegő szemét között próbáltam beszlalomozni a habokba. Nem vagyok egy finnyás természet, de nagyon kellett koncentrálnom, hogy a sok, évtizedek alatt lebomló műanyag mellé ne öntsek valami gyorsan lebomlót. Kérdeztem is a tüsténkedő és nagyon kedves szállodai alkalmazottaktól, hogy vajon miért ilyen szemetes a tenger, mire ők sajnálkozva magyarázták, hogy előző este esett, s bizony a folyókból bemossa a víz a szennyet. Hiába vigyáznak itt ők (a partra mosott szemetet szorgalmasan zsákokba gyűjtögették), ha máshol erre nem képesek. Később már volt alkalmunk látni a buszból a szinte kloákává züllött folyókat és patakokat, a szemétlerakókat. És amikor azt hittük, hogy mindez kirívó baleset csupán, a jelenség ott is szembejött, ahol a legkevésbé vártuk, az ajnározott Balin. Féjmesszánszecet, bizonygatta a taxisofőr, aki a megrendítően gyönyörű templomok látogatása után 1 SZÉP SZÓ Tárca - Televízió Féjmesszánszet PAPP SÁNDOR ZSIGMOND vitt ki a partra, hogy megmártózzunk. Nos, a naplemente valóban világbajnoki volt, de azt már nem tette hozzá, hogy fejmösz trés veszi el majd az érzékenyebb gyomrúak kedvét. A pár perc alatt, amíg a hullámok beterítettek, számos cigarettapapírt, műanyag kanalat és egy rojtossá tépett inget húztam ki a homokba, de azzal sem értem semmit, mert sehol nem láttam kukát. A móló zugaiban fel is gyűlt a kiábrándító szemét, kis szigetet képezve. Ugyanilyen, megyényi kiterjedésű szemétszigetek lebegnek az óceánban is, ami legalább akkora szégyene az emberiségnek, mint az értelmetlen háborúk. Az idegenvezetőnk mesélte, hogy már hosszú ideje küzdenek a szemeteléssel, és vannak olyan partszakaszai a szigetnek, a turistacsalogatók, ahol az áramlatok nem sodornak ki semmit, az igazságot viszont a naplementés beach rejti. Samarang például, amely Indonézia ötödik legnagyobb városa, jövőre indulna a legtisztább település címéért, a folyója partján dúsan hullámzik a fű, és az utcák is - ottani viszonylatban - szinte már Svájcot idézik. A helyzet tehát nem reménytelen, de a mentalitás lassan változik. Túl sokan vannak (több mint 275 millióan, a világ legnépesebb szigetcsoportja), és túl sokan gondolják úgy, hogy az eldobott PET-palack nem bűn. Csak kisebb vétség, amiért Isten még a szemöldökét sem vonja össze. Hogy a gyökeres változást is el lehet érni, azt a „szomszédos” Szingapúr bizonyítja, ahol előre felhívták a figyel A naplemente valóban világbajnoki, s a képen még a szeméttenger sem látszik minket, hogy szigorú pénzbüntetés jár a szemetelésért, főként, ha a kuka mellett landol a kidobnivaló. És tényleg: szinte ragyogott az egész város, mintha nap mint nap lesikálnák az utcákat. Persze Szingapúr minden négyzetcentiméterét olyan mennyiségű pénz uralja, amelynek csak a töredéke jut a jávaiakhoz. Persze mi sem vagyunk ártatlanok. Semmilyen felsőbbrendűségű tudat nem munkálkodik ezekben a sorokban. Láttam én már Bécsben is teleszemetelt virágszigetet, és Pesten sem kell nagyon messzire menni, hogy találjunk valakit, aki okosba megoldja a sitt vagy a háztartási szemét kérdését. Ilyenek vagyunk, úgy tekintünk a környezetünkre, mint egy egyszer használatos élet díszletére. És nem értjük, hogy a kijózanító szemét akkor is szembejöhet velünk, amikor épp nyaralnánk, amikor épp elmerülnénk a várva várt giccsben, a félmesszánszer áldásaiban, amelyről amúgy lájkmágnes és szomszédbosszantó fényképeket küldünk haza, hogy mindenkit rágjon szét az irigység. És hallgatunk a képen nem látható részletekről. Számomra a tenger szent. Talán mert az Alföld szélén nőttem fel, a Partiumban, ahol legfeljebb csak kisebb tavakhoz szokott a végtelent sóvárgó szem. Sajnos jó úton járunk afelé, hogy a saját lényünknél sokkal humánusabb robotokra kelljen bíznunk a rendrakást, amíg mi a csillagok közt nyaralunk. Pedig a sokszor romantikus, sokszor fellengzős bolygómentés azzal az egyszerű mozdulattal indul, hogy a szemét vagy újrahasznosítóba, vagy a megfelelő helyre kerül. Aki úszkált már műanyag tányérok és ruhacafatok között, annak ezt nem kell bizonygatni, de annak sem, aki a hegyekben, az „érintetlen” természetben találja meg az emberi természet hulladékait. Megérné, mert a távozó nap sugaraiban valahogy mindig élesebben rajzolódnak ki a vétkeink. lehetne keresni az ürügyet, miért ír az ember egy mozifilmről televíziós rovatban. Mondjuk azért, h J mert..., mert reméli, hogy a tévécsatornák majd sokszor műsorra tűzik. Vagy agyalhatna, hogy inkább kezelhető tévéfilmként, mert zárt térben játszódik, sok a dialóg, a közelkép... De hagyjuk ezt! Egyszerűen vannak művek, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ilker Çatak filmjéről, A tanári szobáról akkor is megpróbálnék írni, ha a sportrovatban dolgoznék. Németországi iskolába csöppenünk, amely egészében konszolidáltnak tűnik. Vegyes ugyan az osztályok nemzetiségi összetétele, igen, migráns származásúak is vannak szép számmal a gyerekek között, de velük se sokkal nehezebb bánni, igyekeznek beilleszkedni. A tanári szoba hangulata se jelez éles konfliktusokat némi odamondogatáson túl. A vezetés nyitott, körültekintően próbálja kezelni a felmerülő problémákat, bevonja a diákok képviselőit az őket érintő döntésekbe. A tanulók egymás jegyeit sem ismerhetik, hogy egyikük se kerüljön megszégyenítő helyzetbe. Demokratikus világ, tiszteletben tartják a deklarált jogokat. Mégis fojtogató feszültséget érzünk. Mert mindez nem szervesen működik, hanem előírt szabályok mentén, amelyeket mindenki igyekszik görcsösen betartani. Vissza kell fogni az indulatokat, a hatalmi, utasításos hangot s - ami a legnehezebb - az előítéleteket. Mindez még pokoli nehezen megy. Erőfeszítést igényel egyenrangúan kezelni a német és a különböző nemzetiségű gyerekeket és szüleiket, nem fenyíteni, egyeztetni a diákokkal. Világos, hogy egy komolyabb konfliktus azonnal kibillentheti ezt a felvilágosult egyensúlyt. Amely be is következik. Lopások történnek az iskolában. És hiába az igyekezet, hogy körültekintően vizsgálják ki a dolgot, működésbe lépnek az indulatok. Egy török származású Tanári film a demokráciáról FORGÁCS IVÁN kisfiút vádolnának. A korrektség, a józanság megőrzése kemény küzdelembe sodorja az iskola odaadó, érzékeny tanárnőjét, Carlát. Noha nem harcos típus, tekintete a világtól való rettegést tükröz, igazságérzete mégis kikényszeríti belőle, hogy következetesen képviseljen elveket. Helyzete akkor válik igazán drámaivá, mikor laptopjának kamerája rögzít egy lopást, amely az elkövető bevillanó ruhája alapján Carla legjobb tanítványának anyjára, az iskola egyik gondnokára tereli az egyértelmű gyanút. A tanárnő szeretné emberi módon tisztázni vele a helyzetet, de merev elutasításba ütközik, az esetből hivatalos ügy lesz. Számtalan jogi és erkölcsi útvesztővel, vádaskodásokkal, Carla megbélyegzésével, aki egy időre elveszti tanítványai bizalmát. Az iskolában játszódó történetek mindig kiváló lehetőséget kínálnak a társadalmi rendszerek, viszonyok modellálására. Ma is jó fogódzót nyújtanak a szociális szemléletű művészet számára. A kortárs filmművészet egyik francia gyöngyszeme Az osztály, de említhetjük a bolgár A leckét vagy az orosz Mártírokat is. A tanári szoba azért emelkedik tán pár centivel föléjük, mert történetével nem csupán súlyos jelenségekre reflektál, hanem bele tudja sűríteni a liberális demokratizmus alapvető emberi és közösségi dilemmáit. A lélekemésztő ütközési elvek, érzelmek, hagyományos beidegződések, a jogszerűség és az emberiesség, a polgári megbékéltség és értékképviselet között. Miközben rengeteg szabályt kell betartani az emberi jogok, a demokratikus egyeztetés, az egyenrangúság, mindenki méltóságának megőrzése érdekében. Ám mindez önmagában nem varázsol harmonikus viszonyokat az emberek kapcsolataiba, elfojtott feszültségek mardossák őket, közéleti magatartásukban, kiállásukban is ott a kényszeredettség. A tanárok és diákok között pedig hiába alakítanak ki demokratikus szabályokat, minden a tanári kar emberségén, korrektségén múlik, mert alapvetően továbbra is hatalmi helyzetben vannak. A rendszer borzasztó törékeny ideális formájában, a legkisebb sérüléstől is összeomolhat. Mindez szinte elviselhetetlen teherként jelenik meg a valóban hősnőnek tekinthető személyiségében, magatartásában. Meghúzná magát, de nem teheti, megértő hangja meg nem értésbe ütközik, ha előírásokat hív segítségül, ingerlő. De ha a rendszermodell szintjéig nem tudunk vagy nem akarunk eljutni, önmagában a lelkiismeretesen végzett tanári munkáról is megrázó képet nyújt a film. Emberpróbáló tevékenység egyben tartani naponta több, eltérő kultúrájú, képességű, társadalmi hátterű gyerekekből álló, képlékeny közösséget s közben tudást közvetíteni feléjük, képességeket fejleszteni. Megfizethetetlen erőfeszítés. Olyan alkotás született hát, amelyről nagyon sokat lehetne beszélni. Egyben sikerült azt is bizonyítania, hogy a szociális témákat nem kell teljesen átengedni a dokumentumfilmeknek, mert egy sikeres művészi ábrázolás rendszerszinten képes átláthatóvá és átélhetővé tenni súlyos problémákat. Pár évtizede egy ilyen filmről még cikkek, tanulmányok sora jelent volna meg, közírók, közgazdászok, szociológusok, politikusok meg persze pedagógusok értekeztek volna róla. Témája lett volna hétköznapi beszélgetéseknek, vitáknak. Egyszóval, igazi társadalmi visszhangot váltott volna ki. Ma a filmkultúra buborékjába zárva várhatja, kap-e Oscar-díjat. Ilker Catak német filmjében, A tanári szobában a korrektség, a józanság megőrzése kemény küzdelembe sodorja az odaadó, érzékeny tanárnőt, Carlát