Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-15 / 39. szám
NÉPSZAVA 2024. február 15., csütörtök 101 VELEMENY A hallgatás első szava Kortársaim, felhívlak Benneteket, hogy idén március 15-én délben menjetek ki a településetek tereire. Csend kell, cselekvési és gondolati egység, amely üzen. Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. em csupán a hitelesség, de a hosszú évek óta változatlan nyilvánvalóság bizonyítékaként és mai érveim nyomatékaként is ideidézem a Facebook-oldalamon 2016. február 10-én megjelent bejegyzésemet. Ezt akkor március idusát várva tettem nyilvánossá. „1968 óta csak háromszor nem voltam ott. Éljen a Nemzeti Berzenkedés Napja, amikor eszményeinket évente szembesíteni kényszerülünk a valósággal. Vállaljuk ezt a szembesítést! Ha engem kérdeztek, akkor halkan, lassan és méltósággal! Kérlelhetetlenül, pontosan, és előre megfontoltan! Térjünk talán a nemzeti minimumra! Mondjuk azt, hogy nem csinálunk műsort, nincsenek szónokok. Csak jelenlét van! Pontosítani ráérünk majd 2017. március idusán! Most hívjunk oda mindenkit egy közös és csendes félórára, aki elégedetlen a kormánnyal, és kiáll azért a célért, hogy a Múzeum körút a jövőben ezen a napon nem lehet az államé. Most csak a Mást akarunk, nem ezt! közössége létezik. Legyen ennyi elég! De azt mutassuk fel! És dolgozzunk azon, hogy egy év múlva már többet tudjunk mondani. Képzeljetek el egy légi felvételt, amelyen százezrek állnak együtt, fegyelmezetten, test a test mellett, némán. Százezrek, akik ezzel tiltakoznak, ezzel követelik a hétköznapi nyilvánosság, a normális életviszonyok és a természetes társadalmi autonómiák visszaadását! Hívjuk 11.45 és 12.15 között a Nemzeti Múzeum körüli utcákra azokat, akik egy európai jogállamban, a Magyar Köztársaságban akarnak élni! Álljunk ott csendben egy félórát, mutassuk meg bátran az arcunk, maradjunk csendben, s ha valaki megriad a déli harangszó erejétől, azok ne mi legyünk.” Nyolc éve írtam ezt, s mára egy jottányit sem vagyunk előrébb. Sőt! Ez az ötlet akkor majdnem teljesen elveszett, de szerencsére Mária, a Fekete Nővér valamit átmentett belőle azon az esős március 15-én, a Kossuth téren. Állt ott a tömeg, kockás ingekben, félig ernyők alatt, reményvesztetten, anyátlan, elázottan és szétesetten, kettő percig tényleg néma csendben. Ez 2010 óta talán a legerősebb pillanat volt. A másik, amikor az Opera előtt az Alaptörvényt ellenezve Majtényi László majdnem programot adott a tömegnek, ám bölcsen megriadt, pontosan látva az ellenzéki pártok állapotát... Ahogy nézem, most március 15- én sem lesz még az ellenzéknek közös listája, sem Magyarországon, sem Budapesten. Lesz néhány nagyváros, kisebb járásközpont, ahol testet ölt az összefogás, vicsorogva, s tőrrel a hát mögött, ám ott lesz 2500 falu, ahol senki nem mer mozdulni, amíg a centrumban nem történik valami. Program, nemzeti célképzet, új államiság és alkotmánytervezet máig sehol. Amit javaslok, az ennél sokkal kevesebb. Próbáljuk megszervezni a nép istenem, ha tudnám, ez a szó kinek mit jelent!) bátrabb tagjainak hallgatását! Ez a déli harangszó egyébként is a mienk, magyaroké is. A szabadságáért, a hitéért megküzdött sokféle náció nándorfehérvári diadalának a glóbuszt tényleg körbefutó visszhangja ez. Indítsuk újra újra! Kortársaim, felhívlak Benneteket, hogy idén március 15-én délben menjetek ki a településetek tereire. Csak semmi rendetlenség! Maradjatok a járdán, csak a helyenként előre egyeztetett, kijelölt pontnál menjetek egyszerre - test a test mellett - le az úttestre. Álljatok össze! De nem kell sietni. Elég, ha a nekünk, hangsúlyozom, a nekünk felcsendülő harangszó teljesen együtt talál titeket. Ahol lehet, legyenek drónok az égen. Próbáljuk magunkat összeadni! És nézze a világ, ahogy egy szabadságát kereső nemzet bátor lányai és fiai feltekintenek az égre. Nem kellenek táblák. Ebben a pár percben nem kellenek jelszavak és szónokok. Persze a nemzeti lobogó és a Kossuth-címer nem kizárt. De erre elég egy kitűzővel feltett kokárda, a szív felett. Csend kell, cselekvési és gondolati egység, amely üzen, de nem ám a hatalomnak, hanem a még felelősöknek és a még cselekvőképeseknek. Egyébként a hatalom és a mindenféle pártok csináljanak, ott és úgy, amit akarnak, de ezt a félórát háromnegyedtől negyedig tessék szabadon hagyni! Mindebben nincs semmi fenyegető. Már évek óta így kellene lennie, és minden március 15-én ezt kell tennünk, amíg saját erőnkre végre rá nem ébredünk. Találkozunk a harangszó alatt! Csendet kérünk! Hallgatásra fel! Aztán, ha 2025 tavaszán sem lesz semmi, legalább ez a hallgatás megmarad. ENYEDI NAGY MIHÁLY közíró Tegyünk a gyűlölet ellen DR. TATÁR GYÖRGY nyugalmazott diplomata Mutassunk utat a politikusainknak. Ők azok, akik kiemelt felelősséget viselnek az emberek közötti kapcsolatokért és az ország légköréért. A nyelv összetart. Igaz! A nyelv tart össze? Ez is igaz. Csak a nyelv tart össze? Bennünket, magyarokat mindenképpen. Nemzetünk ugyanis jelenlegi állapotában egyébként darabjaira hullana szét. Sok szemben álló csoport jött létre, attól függően, hogy épp mi a témája a közbeszédnek. Sokan vesznek össze és kezdik gyűlölni a másikat. Lassan oda jutunk, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenki gyűlöl valakit. Mára elértük, hogy mindenki jó esetben „másiknak”, rosszabb esetben ellenfélnek, még rosszabb esetben ellenségnek tekinti a honfitársát. Közösségi jellemvonás lett a gyűlölet és a gyűlölködés. Csupán annak szintje, esetleg nyelvezete tesz különbséget közöttünk. Ezt akartuk? Ebben a légkörben szeretnénk élni mi, magyarok? Én bizonyosan nem. Érdemes újra és újra végiggondolni, hogy ki az vagy kik azok, akik rendszerszerűen az ellenkezésre, ellenségképzésre és gyűlöletgerjesztésre alapozzák vezérszerepüket. Érdemes újra és újra tudatosítani, hogy a gyűlölködést célzatosan, hatalmi és/vagy megélhetési megfontolásból szítják. Egyre növekvő mértékben, és már nem csupán Magyarországon, hanem szerte a világban. Amennyiben a tendencia folytatódik, ez a politikusi magatartás fogja eluralni a nemzetközi politikai légkört, s mérgezi meg lopva a népek közötti és nemzeteken belüli kapcsolatokat. Ez pedig békétlenséghez, erőszakhoz és végső soron háborúkhoz vezet. Ezt akarjuk? Én bizonyosan nem. Az én akaratom persze kevés a világ vagy bármely másik nemzet belső viszonyainak befolyásolásához. De magyarként azt azért szeretném, ha legalább Magyarországra lenne valami hatása az óhajtásomnak. Itthon, a saját bőrömön tapasztalva a negatív hatásokat, fokozottan szeretnék békességet és gyűlölködéstől mentes hangulatot, emberi kapcsolatokat látni. Azt szeretném, hogy a magyar képes legyen előítélet nélkül meghallgatni a „másikat”, képes legyen meghallani, hogy a „másik” mit akar mondani; mi az az igazságmag, amelyet a „másik” szavai, gondolatai tartalmaznak. Mert nem csak egy igazság létezik. Az pedig már a siker netovábbja lenne, ha a gondolatait mindenki képes lenne „normálisan”, értsd: gorombaságtól, sértegetésektől, címkézéstől mentesen kifejezni. Ezúton is bátorítom mindazon magyarokat, akik a békétlenség, a gyűlölködés erősödését érzékelik, miközben a békesség szellemiségét támogatják, legyenek nők vagy férfiak, apák vagy anyák, öregek vagy fiatalok, hívők vagy nem hívők, balosok vagy jobbosok, bármiféle párton kívüliek, mutassunk utat a politikusainknak. Ők azok, akik kiemelt felelősséget viselnek az emberek közötti kapcsolatokért és az ország légköréért, az ellenségeskedés megállításáért és a káros folyamatok visszafordításáért. Mutassuk meg, hogy mi egy békés, gyűlölködéstől mentes, együttműködésre épülő Magyarországon, egy modern, XX. századi nemzet részeként szeretnénk élni. Érjük el, hogy valamennyi politikus, közszereplő, közíró, influenszer, aki másként cselekszik, álljon végre félre. Csak remélni tudom, hogy van erő és akarat ahhoz, hogy változtassunk, aztán pedig egy másmilyen Magyarországon, más magyarként, más magyar nyelvet beszélve, békében és egységben, az összetartozás szellemében éljünk. Mi pedig, egyszerű, sokak által leírt, lenézett civilek, akik nem vagyunk és nem is akarunk sem elszenvedői, sem díszlete lenni a gyűlölködés rendszerének, gyűjtsük egybe, fogjuk össze a hasonlóan gondolkodókat és tenni akarókat. Mutassuk meg, hogy létezünk! Talán többségben is vagyunk? A magyar kormányfő immáron sokadik vétófenyegetése ráébreszthetné a brüsszeli illetékeseket bizonyos változások szükségességére az EU döntéshozatali folyamatát illetően. Elhúzódó visszaélés Orbán Viktor nemrég váratlanul meghátrált, és nem akadályozta meg az Európai Tanácsban a létéért küzdő Ukrajnának szánt uniós támogatás folyósítását; más kérdés, hogy idehaza megpróbálta győzelemként eladni a súlyos arcvesztést. Mégis, a magyar kormányfő immáron sokadik vétófenyegetése ráébreszthetné a brüsszeli illetékeseket bizonyos változások szükségességére az EU döntéshozatali folyamatát illetően. Lebegjen szemünk előtt a lengyel-litván unió, vagy ahogyan egyes történészek emlegetik: a lengyel „nemesi köztársaság” példája. Ennek az államalakulatnak a törvényhozásában, a korabeli szejmben a XVII. század közepétől vált korlátlanná az úgynevezett szabad vétó (liberum veto) intézménye. Ennek lényege az volt, hogy a döntéseket közfelkiáltással kellett meghozni, vagyis akár egyetlen képviselő ellenszavazata határozatképtelenné tehette a törvényhozást, amint az számos alkalommal meg is történt. A külső hatalmak persze hamarosan felismerték a lehetőséget, mely a szejmnek ebben a fogyatékosságában rejlett. Többek között képviselőket fizettek le, hogy azok a vétójukkal megakadályozzanak egy-egy intézkedést. A döntéshozatali folyamat rendszeressé vált megakasztásának következtében anarchikus állapotok kezdtek kialakulni az országban, végül aztán a végzetesen meggyengült államhatalom összeomlása vezetett el Lengyelország felosztásához nagy étvágyú porosz, orosz és osztrák szomszédjai között. Ezután több mint egy évszázadot kellett várni az önálló lengyel államiság feltámadására. Jelenleg az Európai Tanácsban is ellenszavazat nélkül szükséges meghozni bizonyos döntéseket, ami lehetőséget ad az EU potenciális és valós ellenfeleinek arra, hogy bizonyos ügyekben döntésképtelenné tegyék e demokratikus értékközösség jelenleg talán legfontosabbnak számító hatalmi szervét. Ez a körülmény pedig túlmutat Ukrajna támogatásának problémáján is. Az öreg kontinens autokratikus zárványai, mindenekelőtt a Moszkvával szívélyes viszonyt ápoló orbáni Magyarország, az EU meggyengítésében érdekelt Putyin szája íze szerint akadályozhatják az uniós döntéshozatalt kardinális kérdésekben. Anarchiáról még nem lehet beszélni, de a magyar vétófenyegetés folytán Damoklész kardjaként lebeg az uniós vezetők feje fölött. A közfelkiáltás követelménye az egykorvolt lengyel „nemesi köztársaság” után az Európai Uniót is a sírba viheti. Miért ne lehetne például az alapszerződés módosítását követően Kijev megsegítését minősített tanácsi többséghez kötni? A strukturális reformok mellett persze fontos lenne a személyi konzekvenciák levonása is. Ursula von der Leyen Angela Merkel kabinetjeiben vezetett több tárcát. És úgy tűnik, bizottsági elnökként is az egykori kancellár asszony kudarcos megbékéltetési politikájának híve maradt Orbán Viktort illetően. Engedékeny, erélytelen magatartása további vétófenyegetésekre bátorítja ezt az elszigetelődött renitenst. Európa demokratái az EB következő elnökének a megválasztásakor tartják majd szem előtt: a mostani időkben Chamberlain helyett Churchill szellemére van szükség. Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevel@nepszava.hu BECK TAMÁS publicista