Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-29 / 51. szám
2024. február 29., csütörtök 15 INTERJÚ NÉPSZAVA •• Visszatért a nacionalizmus csúnya arca KOZ z JO Wim Wenders egy japán filmdrámával jutott újra az Oscar-díj közelébe, miután a Tökéletes napok bekerült a kategória végső öt jelöltje közé. A német rendező a Zürichi Nemzetközi Filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszavának. CSÁKVÁRI GÉZA Felemelő érzés lehet két nagyon különböző produkcióval, az Anselm Kiefer festőművészről szóló dokumentumfilmmel, valamint a Tökéletes napok című japán nyelvű mozival részt venni a cannes-i fesztiválon, majd az azt követő fesztivál- és díjszezonban. Szerencsésnek érzi magát? Zavarban vagyok, nem fogok tudni erre igennel válaszolni. Ahogy öregszem, néha már eljutok a palack aljáig, amely azt szimbolizálja, amire képes vagyok. Néha azt gondolom, hogy ez a helyzet átok. De aztán megint csak öröm. Kanadában, a torontói fesztiválon öröm volt, mert az egyik filmet a fesztivál elején vetítették, a másikat meg a végén, és a kapcsolódó események különbözőek voltak. Az első héten az agyam rá tudott állni az egyik filmre, a másodikra pedig a következő héten. Itt, Zürichben úgymond egymás után van a két film, az elmém most mindkettővel egyszerre van elfoglalva, és ez egy kicsit megterhelő. Egyáltalán hogyan született meg ez a két film szinte egy időben? Az Anselmen 2019-ben kezdtem el dolgozni. Csaknem három évig tartott a forgatás, szakaszokban, és ha jól emlékszem, hétszer ültünk össze. Mindenkinek azt mondtam: amíg ezt nem fejeztem be, addig nem fogok bele másba. Aztán 2022 karácsonyán jött egy megkeresés Tokióból, hogy elkészült tizenöt kis építészeti remekmű. Ez egy olyan projekt volt, ami még soha nem történt meg korábban a világon: neves építészek építettek vécéket. Ez egy nyílt meghívás volt. Azt mondták, az is rendben van, ha nem tetszik, semmi kötelezettséggel nem jár, ha nem kezdek vele semmit, de akkor legalább élveztem Tokiót. Mondtam, szó sem lehet róla, éppen filmet vágok. Aztán Maxine Goedicke vágó azt mondta: két éve nem volt szabadságon, utazzak el Tokióba tíz napra, addig ő elmegy biciklizni. Szóval, elmentem megnézni a toaletteket. Ez pedig felülírt mindent? Bizony. A vécék gyönyörűek voltak. Templomi illemhelyek, mindegyik más miatt csodálatos. A japán kultúra legszebb dolgainak a megtestesülése volt mind: a vendégszereteté, a részletek és az anyagok iránti érzéké, s hogy jól érezzük magunkat egy olyan helyen, amely igazán különleges és privát, ha az embernek történetesen a vécében van dolga. Szóval szerettem ezeket a vécéket, de rájöttem, erről a témáról sosem tudnék filmet készíteni. És nem is szeretnék időnként építészekről szóló kisfilmsorozatot csinálni, mert ez egyszerűen nem az én világom. Ez épp a Covid-lezárások feloldása után történt, és lenyűgöző volt látni, ahogy a japánok visszafoglalták a várost, de legfőképpen a parkokat, amelyekre tisztelettel vigyáznak. Németországban a kormány hagyott mindent lepusztulni. Ber WIM WENDERS Német filmrendező, író és fotográfus, a nyugatnémet új hullám második generációjának tagja. 1945. augusztus 14-én született, Düsseldorfban. Az idő sodrában (1976), Az amerikai barát (1977), a Párizs, Texas (1984) vagy a Berlin felett az ég (1985) című alkotásai a legnagyobb rendezők közé emelték. Háromszor kapott jelölést a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjra: a Buena Vista Social Club (1999), a Pina Bausch (2011) és A Föld sója (2014) című filmjéért. A Ferenc pápa - Egy hiteles ember (2018) című dokumentumfilm rendezőjeként is ismert. 1996 és 2020 között töltötte be az Európai Filmakadémia elnöki posztját. linben, a lakásomtól nem messze volt egy kis park. Megsemmisült, sivatag és holdbéli táj lett belőle, s ahelyett, hogy rendbe hoznák, egyszerűen csak elkerítették. Tehát azt mondtam a meghívóimnak: szeretném elmesélni azt a történetet, amely magában foglalja ezeket a parkokat és ezt a természetet Tokió városában, és megmutatni a szellemet, a közjó szellemét, amelyet az imént olyan gyönyörűen megéltem. A közjó sokat jelent számomra. Sajnálatos és fájdalmas, hogy az én hazámban a közjó a járvány áldozatává vált. Már senki sem törődik a közjóval, mindenki csak magáért van - és ez már az európai társadalom betegsége. Szóval mondtam, tudnék egy filmet csinálni, amelyben ezek a vécék a háttérben megjelennek, ha volna egy karakterem és egy történetem. A Tökéletes napok középpontjában végül egy vécépucoló, Hirajama áll. Az őt alakító Jakuso Kódzsi kapta a legjobb színész díját Cannes-ban. Rettentően örültem a sikerének. Amikor visszahívják egy film stábját, akkor már biztosan tudjuk, hogy kapunk valamilyen díjat. A japánok szuperizgatottak voltak. Mindenkinek mondtam, hogy egyetlen elismerést tudok elképzelni: Kódzsi lesz a legjobb színész, mert ő a film lelke, senki és semmi más nem jöhet szóba. És mivel ez volt az első díjak egyike, mindenki úgy nézett rám, mint valami prófétára. Ezután már nyugodtan tudtuk nézni a show-t. Aztán persze volt egy parti, ahol megünnepeltünk mindent. Ahol állítólag ön volt a DJ. Igen. Imádok lemezlovas lenni. Miket pörgetett? A 70-es és a 80-as évek legjobbjait. Vinilről? Dehogy. Modern fickó vagyok, a telefonomon van egy DJ-applikáció, melyben összeszedtem negyvenórányi zenét, így hosszabb bulikat is vállalok. Bármikor kereshet! Azon meglepődött, hogy Japán a Tökéletes napokat nevezte az Oscarért folyó versenybe a legjobb nemzetközi film kategóriában? Meglepődtem?! Ez enyhe kifejezés! Elképesztő volt a hír számomra, mert nem gondoltam, hogy ez valójában megtörténhet. Volt még egy nagyszerű japán film Cannesban a miénken kívül, és volt Velencében is. Ez egy erős év volt a japán mozgóképművészet számára. Az a tény, hogy egy német által rendezett filmet neveztek versenybe a japánok, életem egyik legmegdöbbentőbb eseménye. De amúgy tudom, hogy miért történt: Kódzsit nagyon szeretik Japánban. Őt választották az ország képviseletére, én pedig örülök, hogy rendezőként elkísérhetem. Az Anselm nem az első művészportréja. „Önarcképre” vállalkozna? Biztos, hogy nem. Tulajdonképpen jól megvagyok e nélkül. Amúgy meg készült már rólam egy dokumentumfilm 2020-ban, Wim Wenders: Desperado címmel. Nem is annyira rossz, főleg az Amerikában töltött éveimre koncentrál. Valójában nagyon átéreztem, hogy mit kell egy színésznek tennie, mert elvittek oda, ahol a Párizs, Texas című filmem kezdődik. Egy egész napba telt, mire megtaláltuk azt a helyet, ahol a kamera megtalálja a magányos férfit a sivatagban, mert nincs út, ami odavezetne. Az ördög játszóterének hívják. Az egész csapatot helikopterrel vitték oda, túl messze volt mindentől. És mindenkit helikopterrel vittek ki, kivéve engem. Felraktak egy autóra. Mindenkit helikopterrel vittek ki a sivatagba, kivéve engem. Felraktak egy autóra, és a semmi közepén kitettek, hogy majd megtalálnak. INFÓ Tökéletes napok. Forgalmazza: a Cirko Film és a semmi közepén kitettek, hogy majd megtalálnak a tájban. Mi annak idején helikopterrel vettük fel a jelenetet, most már vannak erre drónok. Szóval, ugyanabban a sivatagban kellett felsétálnom, mint Harry Dean Stentonnak. Ember nem volt körülöttem, a stábtagok a hegy mögött voltak, a walkie-talkie nem működött. Órákig ott voltam a sivatagban, remélve, hogy végül meghallok egy hangot, ahogy jön majd felém a kamera. Úgy éreztem magam, mint Harry Dean, és hirtelen arra gondoltam: hűha, Harry, micsoda hőstett volt ez annak idején a részedről! Rájöttem, hogy egy színésznek mennyire alázatosnak kell lennie, és mennyire sokat kell magából adnia az embernek. Aztán egyszer csak eltűnnek, nincsenek velünk tovább, csak a film. Nagyszerű élmény volt. Harry Dean nyomdokaiban jártam egy egész napon át. Aztán a világ legnagyobb vihara csapott le ránk, mindent elöntött a víz, az utak megszűntek, és az utolsó pillanatban jutottunk ki a sivatagból. Az ördög játszóterének egy egészen más oldalával találkoztam. Az Európai Filmakadémia teljes támogatásáról biztosította jelenlegi elnökét, Agnieszka Holland rendezőt, amikor jobboldali lengyel politikusok lenácizták, sőt életveszélyes fenyegetéseket is a kapott Zöldhatár című, migránsokról szóló filmje miatt. Ön mint korábbi elnök, mit gondol, miért éri egyre több atrocitás a művészeket? Nincs ebben semmi meglepő: a nacionalizmus visszatérésének vagyunk a tanúi. A nacionalizmus minden szinten Európa borzalmas múltja és öröksége. A nacionalizmus mindig is megosztott minket, és ez okozta az összes háborút Európában, melyekből aztán volt bőven. Nem tudom hirtelen, mennyi háború is volt Franciaország és Németország között? Körülbelül száz? Az ok mindig a nacionalizmus volt, hogy mi jobbak vagyunk a többieknél. „Nem akarjuk a másokat, ki velük, nem szeretjük őket, inkább öljük meg őket.” A nacionalizmus az emberi természet legrosszabb tulajdonságait hozza felszínre. A rasszizmus kiindulópontja, és ez az emberi természet legrosszabbika. Láttuk a múltunkat, és egy ideig azt hittük a XX. század második felében, hogy végre azt magunk mögött hagytuk. Erre most csak visszatér. Először Amerikában láttuk újjászületni, majd most Európában mutatja meg a csúnya arcát. És a nacionalizmus célja mindig is a művészet irányítása volt, illetve annak manipulálása. Megmondani az embereknek, hogy mi a művészet, mit kell tennie a művészetnek, az adott népet vagy fajt pedig dicsőítenie kell. A nacionalizmus tehát a művészet ellensége, alapvetően a mi ellenségünk. A nők ellensége is, a nacionalizmus mindig is a férfiak játéka volt. A nők önmagukban nem nacionalisták, ez egy hatalmas dolog. A jövő az ő kezükben van. Már senki sem törődik a közjóval, mindenki csak magáért van - és ez már az európai társadalom betegsége