Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-29 / 51. szám

NÉPSZAVA IQ 2024. február 29., csütörtök I X VELEMENY Egy főigazgatók I­tt az idő újra megváltoztatni a gránitszilárdságot, átírni a B­ cikk 2. pontját: Magyarország állam­formája - ékes magyar kifejezés­sel élve - holding. Úgyis az újabb milliárdokról van szó most is. Nem történt új a nap alatt, lassan tizenöt év is eltelt azóta, hogy Orbán Viktor kijelölte a centrális erőtér útját. Most Demeter Szilárd, az ed­dig sem kicsi kulturális birodalom feje az, aki újabb országrészt kap: létrejön a Széchényi Ferenc Köz­gyűjteményi Központ, holdingként működve, benne a Magyar Nemze­ti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múze­um, a Természettudományi Múze­um, az Iparművészeti Múzeum és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglá­tóipari Múzeum. Visszhangzott az ürességtől a Magyar Nemzeti Múzeum sokat lá­tott díszterme, ahol két ember ült egymással szemben: műsorvezető és miniszter. És mivel az egyper­ces mondanivaló és az M5 ötven­egy perces műsorideje közötti űrt ki kellett tölteni, beszéltek hát sok mindent. Beszélt a kultúra mellett innovációért is felelős miniszter a XX. század harmadik évtizedé­ben arról, hogy „fel kell költöznünk az internetre”, és hogy a mobilte­lefonok és az elektronikus eszkö­zök csábítása egzisztenciális fenye­getést jelent. Dalra is fakadt, bizo­nyítandó, hogyha nem fordítjuk le angolra, hogy „szép selymes lódin­­gom”, akkor azt bizony a mestersé­ges intelligencia nem fogja ismerni. Érzékeltetve a fontossági sorren­det, csak az éneklés után jelentet­te be Demeter Szilárdot, a kultu­rális forradalmárt, akinek kineve­zését egy másik birodalom feje, a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, a Li­get-projekt miniszteri biztosa java­solta neki. Az ernyőtartással megbízott kul­turális forradalmár szeret a figye­lem középpontjába kerülni, tesz is ennek érdekében rendszeresen elképesztő megszólalásaival. Ám elég okos ahhoz, hogy ismerje ké­pessége határait: az általa vezetett intézmény szakmai munkáját nem befolyásolják érdemben nagyívű gondolatai. Újabb kinevezése után is bízva abban, hogy ez nem válto­zik, vállat von a szakma. A múze­umi dolgozók megtanultak együtt élni a főnökük megnyilatkozásai miatt érzett szekunder szégyennel, és közben büszkének lenni szak­mai eredményeikre. Nyílhat kiál­lítás a szervilisnek igazán nem ne­vezhető Petri Györgynek szentelve, és nem hallottunk arról, hogy cen­zúráznák a Térey-ösztöndíjasok műveit. Nincs itt semmi látnivaló, Pres­serrel szólva: „Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy ki volt a miniszter éppen, mikor...”. A milli­­árdok útját eddig is alig lehetett kö­vetni, és kicsi az esélye, hogy a NER következő nemzedékét képző Mat­hias Corvinus Collegiumból kikerü­lő fiatalok írói hagyatékok, százéves fényképek fölött akarnának gör­nyedni vagy Gundel Károly fakana­lát szeretnék restaurálni cégháló­építés, kurzusfilm-producerkedés vagy jachtozás helyett. Igaza lehet a politológusnak, aki a megbízható káderek hiányára hívja fel a figyel­met. És az is adhat okot az optimiz­musra, hogy úgy tűnik, a NER-elit megfeledkezett A kis gömböc me­séjéről. Még csak ott tart, hogy a ló­­dingot holdingra váltsa. HOMPOLA KRISZTINA N­em most jutottunk el oda, hogy a fogalmak nem je­lentenek semmit, ha bi­zonyos emberek ejtik ki azokat vagy írják le. Túl sokan találhatóak ebben a körben, bár nem egyszerű körberajzolni azoknak az embereknek a halmazát, akik idetartoznak. Abban viszont biztos vagyok, hogy Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztő­je, a Hír TV Sajtóklubjának állandó vendége igen. Már régen nem kín­zom magam, hogy megnézzem eze­ket a gyűlölettől és utálattól átitatott műsorokat. Elég, ha botrányosabbra sikerült adásokról szóló cikket elol­vasom, ez legalább nem tart egy-két percnél tovább. Nem tudom, mennyi értelemmel bírnak Gyurcsány Ferenc évérté­kelői, de ezen most lendüljünk túl. A volt miniszterelnök szombati be­szédében kihagyhatatlan volt, hogy ne foglalkozzon a pedofilügy kap­csán kirobbant politikai botránnyal, és az ennek nyomán adott kegyelmi döntéssel. Bencsik a jelzett műsorban Gyurcsányra utalva így fogalmazott: „(...) tulajdonképpen újfent meghir­dette a szuperbaloldali összefogást, és annak érdekében használta fel ezt az egész pedofilbalhét, műbal­hét - mert ez egy műbalhé.” Álljunk meg egy szóra! Most akkor balhé vagy műbalhé? A kettő nagyon nem ugyanaz. Jelentésük olyan mérték­ben különbözik egymástól, hogy fel­vagy összecserélésük nem ment­hető az élőbeszéd esetlegességével. Olyannyira nem, hogy a két kifeje­zés egymás ellentéte, noha Bencsik ezeket jól érzékelhetően azonos jelentésű fogalmakként használ­ta. Öreg hiba, különösen egy olyan embertől, aki újságíróként a nyelv­vel, a szavakkal és azok jelentésével is foglalkozik. Legalábbis ennek így kellene lenni. Ahhoz képest - egy élő klas­­­szikust idézve -, hogy a pedofilügy csak „egy műbalhé”, elég sokan be­lebuktak. Egy köztársasági elnök, egy EP-listavezető, a korábbi igaz­ságügyi miniszter és egy református püspök, Bagatell. A nehezen követhető utakon járó Nagy Már­ton gazda­sági csúcs­­miniszter mellett akad a jegybank tevékeny­ségének egy soha nem lankadó ostorozója, Parragh László. NEMZETI DEAL Kamatcsata A látszat (vagy a felszín?) gyakran csal. Matolcsy György jegybankelnök és Varga Mihály pénz­ügyminiszter februári, közös, mosolygós kávézását köve­tően közleményt adtak ki: „...szóba került az infláció elmúlt időszakban látott csökkenése és a felek meg­egyeztek abban, hogy a két intéz­mény továbbra is együttműködik a fenntartható növekedés megte­remtése érdekében.” A minden va­riációban „előttem az utódom” ta­lálka nyomán élhetett az a remény, hogy a tapasztalt közgazdászok vég­re belátták: a kölcsönös acsarkodás helyett érdemesebb mindkettejük­nek csak a saját területükön villog­niuk. Ennek esélyei ugyan eleve csekélyek voltak, de mégis élt a re­mény. Mindhiába. A nehezen követhető utakon járó Nagy Márton gazdasági csúcs­miniszter mellett akad a jegybank tevékenységének egy soha nem lan­kadó ostorozója, Parragh László. Az MKIK elnöke a januári, 3,8 szá­zalékos, évesített infláció fényében azt üzente, hogy „a gazdaság elvárja az MNB-től a kamatok erőteljesebb csökkentését a gazdasági növeke­dés támogatása és a magyar gaz­daság versenyképességének fenn­tartása érdekében. 2-3 százalékos infláció melletti 7 százalékos alap­kamat lenne ideális a gazdaság fel­pezsdítésére.” Nyilvánvaló, hogy a kamarai elnök itt a vállalkozások - általa vélelmezett - finanszírozási nehézségeire utalt. Virág Barnabás, az MNB elnö­ke szerint viszont a rendelkezés­re álló adatok „homlokegyenest el­lentétesek ezzel”. Ma ugyanis nem azért visszafogottak a beruházá­sok, mert nehéz hitelhez jutni, ha­nem a vállalkozások óvatosak, csak lassan ocsúdnak fel a világjárvány, majd a hirtelen megemelkedett energiaárak okozta krízisből. A Mo­netáris Tanács legfrissebb dönté­se természetesen „átnézett” Par­ragh túlzott kívánalmain, amikor „csak” egy százalékponttal, 9 száza­lékra csökkentette az alapkamatot. Az MNB tart attól, hogy egyáltalán nem kizárt az inflációnak a koráb­binál kisebb mértékű ismételt nö­vekedése. A geopolitikai kockáza­tok változékonyságára felkészült a világ, s a jegybank óvatossága ennek is betudható. BONTA MIKLÓS Basszus NÉZELŐDŐ Lajosnak abszolút hal­lása volt. Ennek hasz­nát főként maga K. La­jos élvezte, mivel szinte­­ hibátlanul le tudta fü­lelni Paul McCartney basszusjáté­kát, ami, tekintve az állandó rádióza­varást, nem is volt annyira egyszerű. És akkor még ott voltak az egyéb szólamok, amelyeket szintén le kel­lett lesni a kőkorszaki módszerek­kel. Mindegy is: a közönség minden hangért hálás volt, és talán jobb is így, hogy az utókor emlékezete csak néhány fotót őrzött meg, magnófel­vételeket nem, így sem lehet semmi panasz a nyilvánvalóan szörnyű ko­rabeli valóságra, a zenekar játékára, amelyet mára kiszínez az emlékezet, és a szándék tisztasága: hogyan is kellett volna Beatlest játszani a hat­vanas évek közepén. Hogyan volt bá­torsága, persze - az Illést nem szá­mítva - bárkinek Beatlest játszani? De kicsit előre futottunk: mire a zenekar feloszlott, lett hangszer is. Csak a basszus lett szinte tor­Az álomvilág maga volt a valóság, amibe mene­külni lehe­tett, a zene valóságos volt, nyomuló probléma. K. Lajos azon­ban - mindamellett, hogy abszolút hallása volt - még ráadásul makacs is volt. Mert, ha már basszus, hát egy Höfnernél alább nem adhatta, ha már Paul McCartney azon ját­szott. Leírhatatlan az az aprólékos munka, amellyel K. Lajos zenész­társai idegeire ment, mire a bas­­­szus elkészült. Csenevész másolata volt ez egy igazinak, de kit érdekelt ez: az álomvilág maga volt a valóság, amibe menekülni lehetett, a zene valóságos volt. A hangszer pedig ak­kor is hangszer, ha csak silány má­solat. Arányait hosszasan mérics­kélte K. Lajos, amint színezését és lakkozását is a korabeli fényképek­ről leste el. Csak a bundozást bízta szakértő hangszerkészítőre. Évek teltek el, míg K. Lajos társa ráébredt saját tehetségtelenségére. Addig K. Lajos füléből élt, mert neki magának szorgalma volt ugyan, de füle hozzá nem. Hiába tornyosultak akkor már erősítők a cselédszobá­ban, hiába vett szülei pénzén, hitel­re drága hangszert, hosszas gyöt­rődés után eladta azt is, kellett egy farmer. Aztán, már a katonaságnál, meghallotta azt a cigánygyereket játszani. Egy Django Reinhardt­­ gondolta, és nem vett többé a kezé­be hangszert. K. Lajos ma a falra akasztva őrzi basszusát, ami akkor is szörnyű, ha amúgy megmaradt gitáros ember­nek, néha álmodik is vele. A Beatles forradalma pedig az emlékezetbe vész, azokkal az ál­mokkal együtt, amelyeket egy isko­lai zenekar oly hiábavalóan kerge­tett. Csak az a tisztaság maradt meg talán, amellyel egy nemzedék hiá­bavalóan a világba üvöltötte, hogy itt van, megérkezett. Ötvenegy év telt el, hogy Mc­Cartney visszakapta valamikor el­lopott basszusgitárját. Az ex-Beatle hangszerének megtalálására ta­valy Lost Bass Project néven szer­veztek mozgalmat, amely sikerre vezetett. A Höfnert egy furgonból lopták el 1972-ben, a hangszerre tavaly ősszel egy sussex-i ház pad­lásán akadtak rá. A basszusgitárt McCartney még a Beatles világhí­rűvé válása előtt, 1961-ben vásá­rolta 30 fontnak megfelelő német márkáért Hamburgban, ahol a cso­port hónapokon át éjszakai klubok­ban zenélt. A hangszer végigkísér­te pályafutását a Beatlesben, olyan daloknál használta, mint a Love Me Do vagy a She Loves You. A lopás 1972 októberében Nyugat-London­­ban történt, és a Höfner 500-asnak évtizedekig nyoma veszett. FRISS RÓBERT

Next