Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-03 / 29. szám
2024. február 3., szombat z előző századfordulón boldog-boldogtalan énekelte a kuplét Schneider Fániról. De tudunk-e a hölgyről valami bizonyosat, azon kívül, hogy nem kellett neki piros szoknya, legfeljebb csak egy gigerli? Meg persze azt, hogy aki elment vele a vásárba, az mégis vett neki egy piros szoknyát három fodorral. (Mielőtt tovább boncolgatnám a rejtélyt, el kell mondanom, hogy én az ő példáján szoktam felhívni a nyelvünket slamposan használókat a -ba és a -ban ragok közötti különbségre. Már tudniillik egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a vásárba, vagy a vásárban ment el Fánival.) Egyesek szerint Schneider Fáni kitalált személy, regényalak, Lux Terka írónő azonos című regényének hősnője. Lux Terka volt Dancsházy Oláh Ida (1873-1938) írói álneve. Félő azonban, hogy ez az állítás nem állja meg a helyét, mert a Debreceni Színház 1873- ban mutatta be a Schneider Fáni című népszínművet, vagyis történetesen abban az évben, amikor Lux Terka született. Maradnunk kell tehát annyiban, hogy Schneider Fáni nem volt, nem élt, csupán a fantázia szülötte. Akárcsak például Kuczug Balázs, aki a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás kezdetű kuruc tábori dalban szerepel. Megjegyzem, Tyukodi pajtás sem dokumentált figura, de róla legalább azért annyit tudunk, hogy nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs. A semminél ez is több, igaz? Kuczugról viszont még ennyit sem tudunk. A kuruc dalokkal amúgy sem árt óvatosnak lennünk. Csínom Palkóról és Csínom Jankóról például a minap olvastam, hogy ők sem holmi jeles kurucok voltak (még csak árulók sem, mint Ocskay László, a nagy vitéz, akinek, mint tudjuk, kár, kár, kár, kár vala), hanem lovak. Jeles kuruc vitézek lovai. Nem sikerült felderítenem, hogy ki volt Deákné, akinek a vásznánál nem vagyunk jobbak, mint ahogyan továbbra is homály fedi, hogy létezett-e a valóságban az a Bodóné, aki másról beszél, amikor a bor árát kérik. Ami Marcit illeti, aki remekül élt Hevesen, nos, róla azt állítják, hogy Zöld Márton volt a neve, s betyár/zsivány a foglalkozása. Én azonban erősen kételkedem abban, hogy ő az a bizonyos Marci, aki Hevesen az élet császára volt. Rövidre sike ri volt Herkó páter? rült felnőtt élete nem csekély részét ugyanis tömlöcben töltötte, mígnem huszonöt éves korában 1816. december 6-án Fegyverneken felakasztották. Ezzel szemben Gacsaj Pesta, aki miatt Mátészalka gyászban van, valószínűleg történelmi, pontosan belőhető személy. A róla szóló és megzenésített balladából csak annyit sejthetünk, hogy nevezett egy közönséges, illetve éppenséggel egy nem közönséges krakéler volt Mátészalkán, aki édesanyja minden kérése ellenére sem akart hazamenni mindaddig, amíg vérben nem gázol, de ráfázott: hazafelé mentében rézfokos a fejében, dupla kés a szívében. Dr. Cservenyák László, a Szatmári Múzeum igazgatója viszont tudományos alapossággal utánajárt annak, mi is történt valójában. Kiderítette, hogy Gacsal István tényleg ott élt Mátészalkán, jóképű, jó kiállású fickó volt, akiért rajongtak a lányok és az asszonyok, köztük a bíró felesége is. A bíró ezt nem nézte jó szemmel és felbérelte a helyi legényeket, hogy vágják haza Gacsajt. Azok aztán meglesték őt, amint piásan kitántorgott a Kereszt csárdából és előbb fejbe vágták egy rézfokossal, majd für alle fälle, egy kétélű késsel szíven is szúrták. A mátészalkai lányok (és asszonyok) azóta is siratják. Sokkal kevesebbet tudnak manapság a helyi lakosok a városuk nevét felvett, annak közelében, Matolcson Frankl Béla néven napvilágot látott későbbi íróról, Zalka Mátéról. Ő a fasiszta Franco-rendszer ellen küzdő önkéntes nemzetközi brigádok Lukács Pál tábornok néven tisztelt parancsnokaként halt hősi halált a spanyol polgárháborúban 1937-ben. És ha már, akkor ne feledkezzünk meg egy nem balladai, de annál gyakrabban emlegetett ismeretlen nagyságról: Herkó páterről sem. Ő - a Magyar etimológiai szótár szerint - nyomatékosító elemként tagadó mondatban szerepel a „senki” szerepében. (Például „a herkópáternek sem hajlandó előjönni”.) Ugyanezen forrás szerint a névadó „valószínűleg Hirkó János 17. századi katolikus pap, aki a protestánsok üldözésében tanúsított buzgalma révén vált hírhedtté”. Igen ám, de csak valószínűleg. Ezzel szemben bizonyíthatóan is létezett egy Herkó Péter, de ő nem a kicsoda, hanem a micsoda kategóriába tartozott. Ez ugyanis egy szatirikus folyóirat - mint akkoriban nevezték: élclap - volt a XX. század elején. Méghozzá nem titkoltan antiszemita irányzatú. Ami még nem is ment volna csodaszámba, ha nem egy másik, de valódi páter, Markos Gyula szerkesztette volna - egy katolikus pap, akinek két, utóbb adoptált gyermeke is született élettársától, egy zsidó asszonytól. Az utóbbiak egykor volt létezése pedig annyira tény, hogy magam is tanúsítani tudom. Markos György közgazdásszal (1902-1976), aki kommunista lett (mi más is lehetett volna egy katolikus pap törvénytelen fia?), valamikor 1948 táján egy ízben magam is készítettem interjút. A páter lányával, Markos Erzsébettel/ Böskével, az Asszonyok című hetilap képszerkesztőjével pedig 1947 és 1949 között volt szerencsém egy szerkesztőségben dolgozni. KULCSÁR ISTVÁN Markos Gyula katolikus pap az általa szerkesztett antiszemita irányzatú Herkó Péter élclappal Farsangoló diákok „Ha diák vagy, ne tanulj, vígan élj és ne búsulj!” arsangkor fogadták csak meg igazán a diákok a nóta ajánlatát. Miért is maradt volna ki a tanuló ifjúság a téltemető, tavaszserkentő ősi természetünnepből? Farsangolt a földművelő, az iparos, a kalmár, a katona, az úr és a szolga. Elvetették a régit, nekiveselkedtek az újnak. Európában a diákok a céhekhez hasonló szervezetekbe tömörültek, a bursába, amit Debrecenben coetusnak neveztek. A rendszabályokat mindig és mindenkor be kellett tartani. Farsangkor is kellett volna, csakhogy a fiatalok erre a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták. Az iskola vezetősége rettegett a törvények megszegésétől. Érthető. Akik szétfeszítik a helyi rend kereteit, azok a város, az egyház, az állam rendjének felborítására is képesek. A protestáns egyházak, főként a puritánok, még a katolikusoknál is szigorúbban tiltották a mulatozást. A debreceni kollégium magisztrátusa a XVII. században írásba is foglalta, hogy mit szabad a diáknak és mit nem. Az utóbbi tevékenységek listája jócskán meghaladta az előbbiekét. A mai helyesírás szerint idézem a tiltásokat. „Az diáknak tisztességtelenül társalogni, bizony istent, adta teremtettét mondani tiltatik. Tiltatik továbbá a kollégiumban vendéget fogadni, lacikonyhába, csapszékbe, bálinak nevezett kerthelyiségbe járni, a városban estve kilenc óra után csavargani, kártyázni, dohányozni, orcába csüngő vagy léhák módjára fül köré csavart hajtincset viselni avagy idegen módi üstököt nevelni. Úgyszintén tiltatik hegedülni, mert az ok és cél nélkül való muzsika, és bizonyosan a kollégium ablakainak behajigálása követné. Ha hegedű találtatnék, kétfelé vágatván fűzfákra kell függeszteni, a táncot vonó hegedűsöket pedig lábuknál fogva felakasztani melléje. A táncot az ördög tojta, ülte s költötte ki. Ezért aki táncol, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-anyját.” Hegedű nélkül csak-csak elképzelhető a farsang. Na de táncolás nélkül? A büntetéseket a sedes scholastica, az iskolai törvényszék szabta ki. Ezt az önkormányzati szervet a cívisvárosban már a XVI. században ismerték, és eleinte olyan nagy volt a hatalma, hogy rektorok felett is ítélkezhetett. A „farsangot” vérbő humorral megéneklő Csokonainak is meggyűlt a baja a vaskalapos felsőbbséggel. A nagy költő kapcsán meg kell említenem, hogy az „oskolák” urai a tiltás és a büntetés mellett igyekeztek szelídebb eszközökkel is korlátozni az ösztönök fűtötte tombolást. Megengedték a színjátszást, és ezzel jót tettek a hazai drámairodalom fejlődésének. A diák mint GYÁRFÁS szereplő és mint néző ugrándozhatott, tapsolhatott, füttyöghetett, látván özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak perlekedését vagy igazházi kalandjait. Rendezzetek mulatságot, fiúk, mondták a rend őrei, de csupán az iskola keretei között. Ne randalírozzatok utcahosszat a gyülevész népséggel együtt! Még a boros pincékben is ejtőzhettek. Időnként, főként ünnepélyes alkalmakkor, rendezhettek szalamandert, úgynevezett testvéri ivást. Ősi alkimista hagyomány szerint a szalamandrán, ezen a farkos kétéltűn nem fog a tűz. A tűz tisztelete, imádata végül is a lázadás szellemét idézte fel, de a szalamanderező békésen iddogált és üldögélt az asztal mellett, aztán egy idő után elhevert az asztal alatt. (Akit alaposabban érdekel a szalamander szertartása, megtalálhatja az 1977-ben és 2007-ben is kiadott, Avatástól ballagásig című könyvemben.) A konszolidálást a XIX. század közepétől az iskolai bálok szolgálták. A bál szigorú ellenőrzése - fiúiskolákról lévén szó - azt a célt szolgálta, hogy a diáklegények a helybéli szép lányokkal szórakozzanak, és ne a bordélyok széplányaival. A farsangi bálok később már „szakosodtak”. Volt - és van - orvosbál, jogászbál (ahol, mint a nótából tudjuk, egyszer vertek jogászt agyon, azt is jogász verte agyon), mérnökbál, közgazdászbál és biztosan van már brókerbál is. A diákok, akik manapság tanáraik s a maguk érdekében vonulnak és tüntetnek, nem a farsang résztvevői. De őket, akárcsak elődeiket, a szabadság, az igazságosság, a közjó szelleme tüzeli. Vajon forralnak-e ellenük is valamit a Hatalom konyháiban? Csokonainak is meggyűlt a baja a felsőbbséggel (a Dorottya 1813-as kiadásának címlapja) ENDRE