Néptanítók lapja 17. évfolyam, 1884
1884-11-29 / 87. szám
-o©1 785' K3— szik az azoknak gondolkozásán, kik e korban szivták magukba a német kultúra szellemét. Tekintsük csak az országgyűlés férfiait : alig találkozik néhány az ujabb nemzedékből, kik kidőlt nagy embereink helyét méltóképpen képesek volnának betölteni. Azt a magyar nemes idealizmust, mely nélkül nagy dolgok létre sohasem jönnek, jobbára csak azok tartják még fent, kiket a negyvennyolc előtti idők szültek. A mi nemzeti kultúránk még nem tud eléggé dominálni, pedig enélkül egy tömör, önálló nemzetet sohasem fogunk képezni. Nem mondom én, hogy a mi jót, nagyot más nemzet létesít, vagy a tudomány teremt, hogy azokat el ne fogadjuk, hanem előbb kell, hogy abba nemzeti szellemet leheljünk. Egy hasonlatot hozok fel : a magyar és német ugyanazon káposztából vesz, mindegyik elkészíti a maga módja szerint és egészségére válik; de ha az ekkér elkészített eledelt felcseréljük és a magyar a német főzelékből, ez pedig a magyar töltött káposztából lakik jól, mindkettő vagy bele hal vagy belebetegszik. Ilyen formán vagyunk a szellemi táplálékkal is. Magyart csak magyar képes magyar polgárrá nevelni, minden más kivetkőzteti nemzeti típusából. Az nem elég, hogy valaki magyarul tudjon, hanem kell, hogy magyarul érezzen. Becsülöm én azt az idegent, ki a magyar nyelvet megtanulja; de már a nevelést csak akkor bíznám reá, ha a magyar nemzet testébe mintegy beleolvadt. Idegen kultúra a fiuknál még nem jár oly veszélylyel; mert a társadalmi élet letörli azt; de már a leányoknál csakugyan nagy veszélyt rejt magában; mert mint leendő anya a család szellemévé teszi azt. Én megfordultam több tanintézetben és bepillantottam a tankönyvekbe, megvallom, egy jó része engem nem elégített ki. Nem éreztem azt, mit egy Deák, Kossuth, Eötvös beszédei, vagy egy Arany, Petőfi, Vörösmarty és Jókai művei keltenek. Úgy hiszem hiányzik belőlük a nemzeti íz, a nemzeti szellem. Az imént említett férfiak műveinek olvasásán úgy érezzük magunkat, mintha annak minden betűje saját szivünk forrásából fakadna. Érezzük, hogy az, ki hozzánk szól, ugyanabból a húsból, ugyanabból a vérből való, szavaik megtalálják az utat, mert eszméik a szivén át szűrődve jutnak el hozzánk. Nem minden növényt lehet erőltetni, hogy a mi égaljunk alatt és a mi földünk talajában növekedjék; a józan ész azt parancsolja, hogy csak olyan növényeket honosítsunk meg, melyek a mi klímánkat kiállják. A növény csak akkor díszlik, ha annak gyökszálai a föld talajában megtalálják azon tápanyagot, mely annak életfeltétele; a kultúra is akkor leend üdvös, ha annak szálai a nemzet vérében felleli az éltető erőt. A nyugati civilisatiónak nagyszerű vívmányait nem tagadom, de az is való, hogy ezen civilisatiónak vannak veszélyes kinövései is, melyek ha hozzánk importáltatnak, könnyen megmételyezik a magyar társadalmat. Azt mondják : más idők, más emberek. Igaz, hogy az idők és emberek változnak, de a magyar nemzet életében az ősi erényekhez való ragaszkodásnak és a magyar nemzeti érzületnek változni nem szabad. (Folyt, következik.) SAMU JÓZSEF: Az árvaház és a tanítóegyletek. Kellemesen tapasztaltam tanítóegyletünk közelebbi közgyűlésén *), hogy alig van eszme, mely a tanítóság lelkéhez közelebb férkőzött volna, mint a „magyarországi tanitók árvaháza" eszméje. Közel kétezer éve hangzott el a nemes szó : „aki e kicsinyek közül egynek a gondját felveszi, az én gondomat veszi fel" — s ha az emberiség legnagyobb tanítójának halhatatlansága ez egyetlen eszmétől függene, úgy is biztosítva láthatnék azt az idők végéig, mert az emberiség bizonyos kérdésekben örökké humánus érzelmű. Hogy a tanítóság mily humán érzelmeket táplál legnagyobb előszeretettel, azt az ő életviszonyai szabják meg leginkább. Hogy az ők legnagyobb humanistájok ma Trefort ő nagyméltósága s legjobb barátjaiknak a kezdeményezőket és gyüjtésvezetőket ismerik el, e tény önzésnek épen nem nevezhető. Mert, mikor a hála mellett a kötelességérzete is megszóllal, amidőn a nagyok és magasan állók példája magával ragadja a kisebbeket is, akkor az önszeretet felolvad az emberszeretetbe s ugy érezzük mindnyájan, mintha nem magunkért, hanem másokért áldoznánk. A lelkesedés, a hála és kötelességérzete fölemelő ereje ragadta magával az udvarhely megyei tanítótestületet is, midőn elhatározó, hogy az árvaház számára a maga körében egy olyan alapítványt létesít, amelynek kamataiból egy, a tanítótestület kebeléből kijelölendő árva tanítófia legyen ottan ellátható. E czélra saját kebli pénztárából 100 forintot utalt ki s az azonnali önkénytes adakozások is behoztak 200 forinton felül. Ugy hogy a fiókkörökben tovább folytatni határozott gyűjtés, egyéb segédforrások felhasználása mellett, biztos reményt nyújt arra, hogy tanitótestületi árvaház-alapitványunk ki fogja nőni magát a kitűzött czél megvalósithatására s ez által ez évi közgyűlésünk egy maradandó emléket emel azon emelkedett közszellemnek, amely ma fölülről lefelé szétáramlik az ország tanítóságán. A tanítóságnál felkelthető meleg érdeklődés a legszebb tényekben nyilvánult, midőn egyes tanitók 10 évre, mások egész élethossziglanra jelentettek be évi önmegadóztatást, —s e lelkesedésből azon remény kifejezésére vélem felbátorítva magamat, hogy hasonló eljárás mellett *) Udvarhely megyei általános tanítótestület. Közgyűlését tartotta e hó 19-én.