Néptanítók lapja 46. évfolyam, 1913
1913-08-21 / 34. szám
234 Néptantók Lapja 31. szám. Péterfyt a nyomorúság vitte a tanítói pályára. A szegény földmíves szülők árvája ezen a pályán talált leghamarabb kenyeret. De amint nem dicsőség, ha valaki beleszületik egy nagy állásba, azonképpen nem szégyen egy pozíciót elfoglalni azért, hogy az kenyeret adjon. Hogy azután hogyan tölti be azt a pozíciót, az a fontos. Péterfy tizenhat éves korában okleveles tanító. Nagygeresden tanít 206 gyermeket, évi 35 frtért. Az évi 35 frt tanítói fizetés nem ideálunk. Hogy a tanító anyagi helyzetének olyannak kell lenni, mely a tanítói speciális hivatás nagyságának megfelel, nekünk nemcsak mint pedagógusoknak, de mint kultúrembereknek is meggyőződésünk volt mindig. De abban a tanítóban, aki évi 35 forint fizetés és 205 tanuló mellett nem az államnak és a társadalomnak ellensége, hanem a magyar állam és a magyar kultúra egyre lelkesültebb munkása lett, mi már nem egy kis iskolamestert látunk — Péterfy nagy ember volt már a nagygeresdi evangélikus iskola katedráján is. Az ifjú tanítónak szenvedélye volt a tanulás, a diploma megszerzése után a szó szoros értelmében könyvtárakat tanult végig. Akik vele megismerkedtek, tovább adták nagy készültségének hírét, így került a fővárosba már 24 éves korában, meghívás útján. Elméleti tudással már kellően felfegyverezve hozzálátott a gyakorlati munkához , amellett, hogy páratlan buzgalmú osztálytanító és igazgató volt, — nem volt Pesten tanügyi lap, melynek ne Péterfi lett volna a legszorgalmasabb munkatársa. A Néptanítók Lapjának is legelső táborkarához tartozott. Páratlan agitáló ereje létrehozta 1868-ban a Népnevelői Pesti Egyesületet. A mai nemzedék már nem is igen tudja, mi volt ez az egyesület. Ez egy régi divatú dolog volt: egy egyesület, melyben nemcsak választottak, hanem dolgoztak is, eszméket vetettek fel és vitattak meg, ideákat, amelyek innen indultak ki, hogy mint reformok bevonuljanak az iskolák falai közé és ott gyümölcsöket teremtenek a magyar kultúrának. Ha valaki nem restell a fáradságot és egy kissé forgatja a régi Népnevelők Lapját, tudni fogja, hogy kik és hogyan tették Budapestet magyarrá. Az egyetemes tanítógyűlések, melyeket Péterfi szervezett és vezetett, másként folytak le, mint most a legutolsó. A tanítók anyagi helyzetének javítása érdekében Péterfyék is küzdöttek, de ők még azt tartották, hogy a tanítóság nem csupán hivatal, ennélfogva az anyagiak mellett akkoriban még a szellemiek is szóba kerültek. És ha egy Péterfy Sándor ma állna elő azzal a fölötte korszerűtlen ideával, hogy a tanítóság maga teremtse meg az öüötvösalapot.• Úristen, mi lenne akkor?! 1875-ben azonban még más világ volt. Péterfy letett az asztalra 200 forintot, azzal a felszólítással, hogy tegyen ehhez az ország minden tanítója minden héten csak két laj cárt és meglesz a tanítók országos egyesülete, segítőalapja, árvaháza, számos szociális intézménye. A «két krajcárok» az első tíz esztendőben fölötte gyéren gyűltek, de minél ritkábban gyűltek, annál nagyobb volt Péterfynek a buzgalma. Ha egy hétig nem jött semmi — ment kérni a miniszterhez, s ha egy hónapig se jött — ment feljebb, egyenesen a királyhoz. (Történeti valóság !) Így gyűltek össze a téglák a tanítók házaihoz Budapesten és Kolozsvárott és így válhatott ezer meg ezer tanítógyerekből a magyar intelligenciának vezető embere. Mindezt csak úgy mellékesen végezte Péterfy, amint hogy csak úgy mellékesen fejtett ki igen nagy méretű és igen értékes, maradandó munkásságot az irodalom terén is, önálló kutatásokat végezve. Főfoglalkozása a tanítás volt, igazi műhelye az iskola. Tanítónőképezdei tanár, óvónőképezdei igazgató és rajztanárképző-intézeti előadó tanár volt , egyszerre három embernek a helyét betöltve. És emellett ha közérdekű dologról volt szó, soha nem hallotta tőle senki azt a kifejezést, hogy «sajnálom, de nem érek rá». Péterfy ráért mindig minden nemes és okos dologra. De a legnagyobb és legbölcsebb talán mégis akkor volt, amikor ereje teljében visszavonult a közpályától és a tanítói közügyektől. Aki látta az utolsó tíz-tizenöt