Néptanítók lapja 50. évfolyam, 1917
1917-01-04 / 1. szám
4 Néptanítók Napja 1. szám. A magyar beszéd tanítása. írta: Dezsd Lipót Vas vármegye kir. tanfelügyelője. Nagyon sokat foglalkoztak már e kérdéssel. Különböző intézkedések is történtek már a magyar beszéd tanítása érdekében. Megállapodott rendszerrel, országszerte követendő egyöntetűséggel, megszabott direktívákkal azonban nem találkozunk. Márpedig e fontos kérdés végleges megoldása egyöntetűséget, előkészültséget, tervszerű haladást követel. Remélhetőleg, a világháború után megkezdődő békés munkálkodásunk e téren is végre más irányt fog követni s nem látszólag, de valóságban is alkalmat fog adni idegen ajkú honpolgárainknak, hogy a magyar nyelvet megtanulhassák. E feltétlenül megkívánt új irány előkészítő munkálata érdekében óhajtanék a nemzetiségi vidéken 15 év alatt több száz iskolában szerzett tapasztalataim alapján egyet-mást röviden elmondani. Az 1907. évi XXVII. t.-c. a magyar beszéd tanításában választó falat alkot. Előtte istanították ugyan amagyar nyelvet, ele nem oly intenzitással, mint 1907 után. Önként értetődik, kivételek voltak már régebben is s egyesek a jelzett törvény előtt is a legszebb eredménnyel tanították a magyar beszédet. Jelenleg, általában véve, buzgóság és szorgalom tapasztalható e téren. Az irány s am a cél azonban, hogy a gyermek csakugyan az élőnyelvet sajátítsa el — sajnos — általánosságban nem üti meg a mértéket. Sok tanító igen nehéz munkát végez, fárad, küzd, azt a célt azonban, hogy a gyermek magyarul is ki tudja fejezni gondolatait, nem képes elérni. Legfőbb baj, hogy egyesek a beszédtanítás módszerével nincsenek tisztában. Módszer nélkül pedig eredményt felmutatni nem lehet. Ha az anyanyelven való tanítást művészetnek mondjuk, akkor az idegenajkú iskolában működő tanító munkáját legfőbb művészetnek kell deklarálnunk. A magyarajkú iskola tanítója teljen új ismeretekre tanítja a gyermekeket, a nemzetiségi tanító azonban nemcsak ezekre, hanem még egy teljesen idegen nyelvre is kell tanítania a növendékeit. Nem csekélység eme feladatnak megfelelni. Előkészültség, kitartás, kiterjedt szaktudás s kiváló ügyesség kell e kötelesség teljesítéséhez. A tapasztalat szerint a magyar beszéd tanítása terén általánosságban a következő módszerek, illetve eljárások állapíthatók meg : a) a magyar iskolák részére írt beszéd-értelemgyakorlatok vezérkönyvében foglaltak magoltató, gépies betanítása ; b) az olvasókönyv egyes olvasmányainak, az egyes tantárgyak (történelem, földrajz, természetrajz, téjgazdaságtan, alkotmánytan) anyagának szó szerinti fordítása s egyes mondatok, szavak betanítása ; c) egyes mondatok szolgai emlézése anélkül, hogy a gyermek a tanultakat legkevésbé is értené; d) s végül (a legcsekélyebb százalékban) az élő beszéd tanítása, az értelemre, a megértésre, a nyelv elsajátítására irányuló helyes módszertani eljárás. Az első három eljárásnál a legkülönbözőbb kísérletezések, próbálgatások, tapogatódások tapasztalhatók. A növendékek csakis tanítójuknak tudnak felelni. A megtanult kérdéseken kívül másra felelni nem képesek. Az ekként elsajátított szókincs nem tulajdona, a megtanult szavakat alkalmazni nem tudja, magyarul gondolkodni egyáltalán nem képes. Jelzett eljárást követő tanítók mereven ragaszkodnak a tanterv holt betűjéhez. Fő törekvésük, hogy a gyermek az asztal, kutya, ló, tehén részeiről, a bútorokról, a templomról s részeiről, a gyümölcsfákról stbiről tudja a sablonos feleleteket. Az illető nagy munkát végez, eredményt azonban felmutatni nem képes. A laikus, ha ilyennek tantermébe lép s hallgatja a feleleteket, lelkesül az eredményen s nem is sejti, hogy ez csak grammofonszerű eljárás, szajkózás. Ezt a gépies, szajkóztató módszert azonnal felismerjük, mihelyt a tanító a legelső kérdéseket föladja. A kérdések egyes vidékeken csaknem mind egyformák. Hol vagyunk mi most? Sorold elő az iskola bútorait! Melyek az asztal, szék, pad stb. részei. Mintha bizony az idegenajkú gyermeket érdekelné az egyes tárgyak részei. A kérdések sokszor egy és ugyanazon sorrendben, a feleletek is a megtanult mondattal történnek. Ha ugyanazon kérdés szórendjét megváltoztatjuk, de ugyanazon szavakkal adjuk fel azt, a gyermek semmit sem ért az egészből. Avagy, ha azt mondjuk a gyermeknek, hogy a mondottakat anyanyelvén ismételje, a gyermek szótlanul áll. Nagyobbrészt ilyen helyeken halljuk, hogy a szülők nem szívesen veszik a magyar nyelv tanítását. Legutóbb több német szülőtől hallottam, hogy az ő idejükben, amikor csakis németül folyt a tanítás, tudtak számolni, olvasni, tudtak valamit a földrajzból s más egyéb tantárgyakból. Most azonban gyermekeik semmit sem tudnak. Ha kérdik tőlük, mit tanultak az iskolában, nem tudják megmondani. Bizonyos tekintetben érthető is a panasz. Több iskolában a gyermek lélekzetvétel nélkül fújja a mondókáját anélkül, hogy tudomása volna arról, mit mond. Önként értetődik, az ilyen nem számolhat be szüleinek arról, hogy az iskolában mit tanult. A tapasztalat alapján szerzett szerény véleményem az, hogy az előírt tanterv anyaga különösen az alsóbb osztályokban nem alkalmas a magyar beszédkészség elsajátítására. Általános a tapasztalat, hogy oly iskolában.