Néptanítók lapja 63. évfolyam, 1930
1930-05-03 / 17-18. szám
NÉPTANÍTÓK LAPJA szemben tette meg kötelességét, hanem elévülhetetlen érdemeket szerzett a tanítósággal szemben is, mely annyira hozzánőtt szívéhez. Nem rajta múlott, hogy az annak idején általa tervezett javaslatok, melyek az Országos Tanítói Nyugdíjalap anyagi megszilárdítását s a tanítóság jobb segítését lettek volna hivatva előmozdítani, nem léptek életbe. Klauzál Gábor született Budapesten, 1857. évi március hó 11-én. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével 1877. évben Esztergomban tett érettségi vizsgálatot. 1880-ban a budapesti tudományegyetemen tett államtudományi vizsgát. Tanulmányainak befejezése után mint fogalmazó gyakornok lépett a kultuszminisztérium szolgálatába, hol az első hivatalos esküt 1881. évben, karácsonykor tette le. Midőn a kultuszminisztérium 40 évvel ezelőtt Budáról Pestre helyeztetett át, Klauzál Gábor a nagynevű Klamarik János miniszteri tanácsos kiváló vezetése alatt álló középiskolai ügyosztály tagja volt, mint elsőosztályú fogalmazó. Az elsőosztályú fogalmazói állást abban az időben úgy, mint a mai segédtitkári állást, a fogalmazói állás előzte meg. A minisztériumnak Pestre történt áthelyezése alkalmával felmerült s általam a Néptanítók Lapja 7—8. számában ismertetett teendőknél — az eredeti levéltári iratok tanúsága szerint Klauzál Gábort a későbbi nagynevű egyetemi tanár, dr. Fináczy Ernővel együttes szolgálatra osztotta be gróf Csáky Albin. Az iratokban azonban Klauzál neve egy felületesnek látszó tollvonással töröltetett. Klauzál Gábor akkori kortársaitól — kik ma is a legnagyobb szeretettel emlékeznek meg róla — nyert értesülés szerint szintén ki volt jelölve e szolgálatnál, de akkori betegeskedése miatt — mely azon időben nem igért oly hosszú életet, mint amellyel a Mindenható e finomlelkű urat megajándékozta — e szolgálata alól gróf Csáky Albin utóbb feloldotta. Az 1892. február havától az 1897. év Szentgyörgy haváig mint miniszteri titkár szolgálta becsülettel a magyar kultúrát. Közel hatesztendei valóságos osztálytanácsosi működés után 1905. év nyarán miniszteri tanácsosi címet kapott I. Ferenc Józseftől. Több mint hat esztendeig volt tényleges miniszteri tanácsos, mikor 35 évet meghaladó, közbecsülésben álló munka után eltávozott a kultuszminisztériumból, ahol azonban mély tiszteletet ébreszt — a ma is nyugalomban élő s egykor a tanítóságért igaz, jó szívvel küzdő, áldott jóságú ember — nevének említése is. Hofbauer Aladár, vall. és közokt. miniszteri számv. főtanácsos. Klauzál Gábor miniszteri tanácsos. (1930 . 17—18. SZÁM.) 33 HÍREK A kultuszminiszter kultúrpolitikájáról. Egy igen elterjedt fővárosi napilap a fenti cím alatt nagyszabású vezércikket közölt. Ebben többek között a következőket olvashatjuk: Az a kultúrpolitika, amelyet a kultúrfölény politikájának mondanak, annak köszönheti a maga sikereit, hogy túl tudta magát tenni minden pártpolitikán, hogy akár a pártpolitikákkal szemben is érvényesíteni tudta magát, hogy számegysége nem a párt volt, hanem a nemzet, időmértéke nem az adott évszám, hanem a jövő, láthatára nem a pártklub, hanem a világ s az eredményt nem tapsokkal kell mérni, hanem örök magyar kultúrvalőrökkel.Volt idő, hogy ezt a kultúrpolitikát félreértették; volt idő, hogy bizalmatlanságot keltett, de gróf Klebelsberg érdeme az, hogy hitt önmagában és politikájában, hogy ki tudta várni az időt, hogy egy nagy optimizmus hevítette az emberek és dolgok iránt. Ez a kultúrpolitika azonban végül is sorra hódította meg magának ellenfeleit. Előbb a világnézleti ellentétek tűntek el körülötte. Azután a pártpolitikai ellentétek. A pénzügyi tárca kultuszvitája már mintegy triumfusa volt ennek a kultúrpolitikának; ez volt hosszú idők óta talán az első eset, hogy keveseltek kultúrköltségeket, ahelyett, hogy sokaltak volna, hosszú idő óta talán az első eset, hogy a miniszter számára (mint ezú attal több miniszter számára is) nem ostromállapot volt a bizottsági vita, nem számonkérés, hanem elismerés. Hosszú idők óta az első eset, amelyben az érdem elismerésének ritka tüneményét láthattuk. Ma már közvélemény lett ez a kultúrpolitika, ma már köztudat, hogy szükség van rá, hogy ez a kultúrpolitika terén s a mostani harmincas években azt a szerepet tölti be, mint a Széchenyi István reformmunkája a múlt század harmincas éveiben a közgazdaság terén. Sikerét éppúgy elismerte most már pártkülönbség nélkül a kritika, mint azt a nagy kultúreredményét, hogy díszesebbé tette a mai szegényes magyar életet, hogy emeltebb idővel jár benne a magyar kultúra minden hordozója, a tanár, a tanító, a művész, az író, hogy, ha még vannak is körülötte utóvédharcok ilyen fővárosi vitákon, vagy népgyűléseken, azoknak zaja is elnémul. Ha csak egy miniszter sikere volna az, nem törődnénk vele, az egyik miniszter jön, a másik megy. De a ma-