Néptanítók lapja 68. évfolyam, 1935

1935-01-15 / 2. szám

61 NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ tartotta, mint alárendeltjeinek, tanítványainak. Együtt sétált, mulatott, pipázott, ivott velük; a tanári méltóság és öntudat nem tudta őt oly hirtelen átalakítani, mint ahogy szükséges lett volna, úgyhogy nem változtatott addigi diákoséletmódján sem. Képzelhető, de természetes is, hogy az iskolai életben általában, a kollégiumok internátusi életében azonban különösen szükséges fegyelem mindezekre szemet nem húnyhatott s lassan gyűlni kezdett a vádak anyaga, mely Csokonai tanári pályájának csakhamar véget vetett. Az akadémiai tanács föl-följegyezte magának, hogy Csokonai a katedrán is oly borzas fővel, álmosan jelenik meg, mint egykor az iskolai padokban; sokszor csak csöngetés után kel ki ágyából , úgy rohan a tanterembe, hogy azt sem tudja, mit fog tanítani; ezzel tanítványait is rendetlenségre szoktatja; esténkint összeül két-három kedvesebb, mulatni hajlamosabb tanítványával s együtt borozgat, pipál, danol velük — mondani is szörnyű — az osztályteremben. Mindmegannyi vétség akármelyik iskola életében is! Csokonai nagyszámú ellenségeinek sürgetésére, kik — mint ilyenkor történni szokott — irigyeiből, nagyrészt iskolatársaiból kerültek ki, az akadémiai tanács csakhamar hivatalos eljárást indított ellene az összegyűlt vádak alapján, melyeket a következőkben összegeztek: Csokonai engedetlen az iskolai törvények iránt, a vasárnapi isteni tiszteletet elhanyagolja, azonkívül a diákokkal cimborál, köztanító létére tanítványaival pipál, iszik, táncol és danol. Csokonai a vádak nyilvános tárgyalásával gyorsan végére ért Tanári pályája első fejezetének. Hasztalan törekedett magát a vádak ellen védelmezni. Az isteni tisztelet elmulasztását még csak igazolta valahogy azzal a különös betegséggel, hogy „vére tulajdonsága miatt templomba nem járhat, mert teste folytonos mozgást kíván, egész óráig, egész isteni tisztelet alatt egy helyben nem ülhet, se az erős éneklést nem szenvedheti, amilyen a templomokban szokott lenni", — de hogyan védekezett volna a vád második része, a diákokkal való cimborálás vádja ellen? Csokonai viselkedése e pörben leginkább bizonyítja temperamentumát, mely nélkül olyan lírikussá s olyan bohémmé, aminő ő volt, sohasem lehetett volna, de mellyel viszont mindenné inkább lehetett, mint tanítóvá és iskolai elöljáróvá. „Az alsóbb iskolák felvigyázója" („classium inspector"), az a szigorú tanár, ki annak idején „egy ebéd árán" vette meg Csokonait a „publicus praeceptor"ságra — így hívták a köztanítót latinul—,eleinte jóakaratúlag figyelmeztette költőnket a helyzet tarthatatlanságára; mikor azonban a hevesvérű ifjú a jóakaró intéseket dacosan visszautasította, kenyértörésre került a dolog. Csokonai az iskolai törvényszék elé került. Költőnk rövid per után szigorú intést kapott és megfenyegették azzal is, hogy elmozdítják a köztanítóságtól, ha meg nem változik. Csokonai erre, ahelyett hogy észretért volna, nagy keserűségében gúnyos és indulatos latin levelet írt egykori pártfogójának, Szilágyi Gábor igazgató-tanárnak s a levél — habár barátai tanácsára végül mégsem küldte el — valamiképen egész tartalmával tudomására jutott a professzornak. Mindezt még tetézte egy heves összekoccanás, melybe a debreceni Nagyerdőn a diákjai közt mulató s velük együtt pipázó Csokonai ugyanazzal a tanárjával jutott. Ezzel a pohár csordultig megtelt és Csokonai sorsának kockája eldőlt. A büntetés ezúttal nem maradhatott el. December 17-én s a rákövetkező két napon újra összeült Csokonai ügyében a „sedria", az iskolai törvényszék. A régi vádakat sok újabb és súlyosabb tetézte, leginkább az összekoccanás Szilágyi Gáborral. Csokonai most már természetesen hiába védekezett, hiába emelt óvást az ellen, hogy a vádló Szilágyi egyúttal bírája is legyen, egyéb külső panaszok fölmerültével a veszedelem felhői végképen összegyülekeztek költőnk feje fölött. Amivel fenyegették, az elkövetkezett: Csokonait elmozdították köztanítói állásától. Ezzel végetért, alig háromnegyedévi kísérlet után, ez a tanítói pálya, melyet fényesnek és áldásosnak nem mondhatunk, mint Arany Jánosét, de annál szomorúbban tanulságosnak. Ami ezután következett: Csokonai „legáció"-ja, vagyis kiküldetése prédikálni Halasra, könynyelmű eljárása a legációbeli kötelességek körül, hanyagsága a legációs pénzek elszámolásában, az iskolai törvénykönyvbe ütköző, engedély nélküli fölutazása Pestre, az iskolai szabályokat megvető, jelentkezés nélküli visszatérés a kollégiumba, a diákok előtti támadó beszéde az iskola ellen s a mindezek nyomában járó büntetés, a kitiltás 1795 május havában a kollégiumból, — már csak Csokonai hátralevő rövid iskolai életének de nem tanári pályájának részletei, melyeknek aprólékos elbeszélése nem tartozik tárgyunk körébe. Mindenesetre annak a bohém természetnek és elfogadhatatlan könnyelműségnek kifolyásai ezek a végső csínyek, melyek legjobban bizonyítják Csokonai hivatásának hiányát bármely komoly polgári pályára, de legkiváltkép a tanárira. S ezek értetik meg velünk azt is, hogy Csokonai katedrai pályájának ez az első fejezete a 68. ÉVF.