Néptanítók lapja 69. évfolyam, 1936
1936-07-01 / 13. szám
540 NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ A MOSTELNORI BETELÉS ERKÖLCSI ALAPELVEI Írta : Dr. LIACHOVICHNÉ VASZKÓ ERZSÉBET A céltudatos munkához biztos erkölcsi alappal kell az embernek rendelkeznie. Vigyáznunk kell azonban az erkölcs helyes értelmezésére, mert a saját kényelmünkre felületesen, vagy jóhiszemű képmutatással értelmezett erkölcs, előbb-utóbb föltétlenül megbosszulja magát. A rosszul, tehát önösen felfogott erkölcs eltévesztett velünk a célt, meddővé teszi a munkánkat, megértés híján a legértékesebb meglátásainkat üres jelszavakká silányítja. Hány olyan emberrel találkozunk, aki ezeknek a meg nem értett jelszavaknak a világában él, a veleszületett jó hajlamokkal pedig nem tud mit kezdeni. Miért? Ez a kérdés az, ami állandóan foglalkoztatja a pszichiátereket és a pedagógusokat. Már régen rájöttek arra, hogy az önnevelés az, amivel igazi erkölcsi értéket adhatunk életünknek, cselekedetünknek. Ám az önnevelésre nem mindenki képes s így, az ezúton szerzett erkölcsi szabadság stílját sem ismerheti mindenki. Az önnevelésre képtelen ember úgy fogja föl az életet, hogy az érte van, neki szolgál, belső passzivitását kívülről jövő eseményeknek kell segítenie, támogatnia. Önmaga nem kezdeményez, nem segít, mert önző. Pedig az ember alaptermészete nem a tétlenség, annyira nem, hogy a természeti erők ezt a restséget, az önző szempontokat nemhogy nem segítik, hanem ellenkezőleg, támadják, pusztítják. A természettörvény az egyetemes célt szolgálja, ami ezzel ellenkező, az tehát rossz, egyoldalú s így önmaga által elpusztítandó valami. Az ilyen egyoldalú tulajdonságokkal felruházott embernek nincs sok köze az élethez. Kapcsolata nincsen azokhoz a benső erőkhöz, amikből megfelelő helyes megértéssel minden jó származik. Alkotó munkája természetesen képtelen. Magárahagyottságában szerencsétlen. Ez magától értetődő. Hiszen cselekvéseit nem önmagától adja, hanem érzéki világához köti őket. Amelyik ember élete súlypontját önmagán kívül helyezi, annak a boldogulása is csak esetleges, csupán pillanatnyi. Az ilyen emberre nem számíthatunk, támaszt sem várhatunk tőle, mert ő saját életét is vagy más emberre, vagy könnyen elsikló külső körülményekre bízza. Az ilyen ön személye által korlátolt ember, magasabb, általánosabb célt felfogni képtelen s ezáltal a társadalomnak semmiképen sem hasznos tagja, a hazának nem értékes polgára. A haza is csak úgy és csak annyira érdekli, amennyire az ő körülményeinek kedvez. Célunk tehát az volna, hogy megteremtsük a benső énünk és a külső világ között a helyes kapcsolatot. Hogy az emberi célt, a benső kiegyensúlyozottságot és az ezzel kapcsolatos boldogságot nevelés útján előmozdítsuk. Koroktól függetlenül meglátassuk azokat az értékeket, melyek az egyetemes emberi boldogságot előmozdítják, vagyis a jót kiemelik a rosszból. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor kontaktusba jutunk a természettel, az emberekkel megkülönböztetések, előítéletek nélkül. Így értjük meg egymást s így ismerjük meg mindennek a helyes mértékét. Bensőnknek a külvilággal való kapcsolásával látjuk meg a lényegét és illetékes helyét a dolgoknak. Ezen az úton találjuk meg alkotóképességünket, ami által kifogyhatatlan öröm és lelki derű a jutalmunk. A helyesen értelmezett erkölcs tehát a jónak nem csupán eszmei, hanem az életmegnyilvánulásokban való megtalálása, meglátása, értékelése és ezeken keresztül az erre való nevelés. Célja a pedagógusnak a gyermeknek az ehhez vezető utat megkönnyíteni s ha tévelyeg, '59. ÉVF. kor válik teljessé, ha a most vázolt alaki célja mellett, tárgyi célkitűzése a gyakorlati életet szolgálja. Ha a szülői háznak az iskolai kézimunka iránti érdeklődését nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a leányok munkáját többre értékeli, mint a fiúk kézimunkáját. Ez érthető, mert a leánynevelés egyik elengedhetetlen eszköze a kézimunkatanítás. Úgyszólván valamennyi leány élethivatásához hozzá fog járulni a kézimunka valamelyik neme. Az egyik varrni, foltozni, horgolni fog, a másik díszesebb kézimunka elkészítésével foglalkozik az életben. A fiúk kézimunkájáról nem mondhatjuk ugyanezt. Itt hiányzik a gyakorlati élettel való közvetlen kapcsolat. Szükséges tehát, hogy a fiúk kézimunkatanítását ugyanolyan irányba tereljük, mint a lányokét. A Tantervünkben megadott szabadság keretében, a helyi adottságokhoz alkalmazkodva, tanmenetünket úgy állítsuk össze, hogy fiútanítványaink olyan munkát is végezzenek, melyeknek az életben közvetlen hasznát veszik. Például házi szerszámokkal (kalapács, harapófogó, véső, csavarhúzó, fúró, fejsze, fűrész) bánni tudás. Elromlott eszközök, tárgyak javítása. Háziipari tárgyak készítése. Ezt kívánja egyébként a Vkm.-nek az elemi iskolák gyakorlati irányú működésének kimélyítése tárgyában kiadott rendelete. Úgy hiszem, a rajzolás és kézimunka nevelői értékét akkor fogjuk fel helyesen, ezek mint kifejező tárgyak akkor szolgálják jól a népiskola nevelői munkáját, ha megvalósítjuk, amit a Tanterv a kézimunkától megkíván: „a növendékek kezét és szemét megfelelő gyakorlás által erősítse és ügyesítse, hogy értelmét és akaratát fejlessze; hogy a növendéket a rendre, tisztaságra és takarékosságra szoktassa, benne a szép érzelmet és a munka szeretetét felébressze és fokozza s az élethivatása teljesítése közben szükséges munkanemekre őt megtanítsa."