Néptanítók lapja 69. évfolyam, 1936

1936-07-01 / 13. szám

540 NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ A MOSTELN­ORI BETELÉS ERKÖLCSI ALAPELVEI Írta : Dr. LIACHOVICHNÉ VASZKÓ ERZSÉBET A céltudatos munkához biztos erkölcsi alap­pal kell az embernek rendelkeznie. Vigyáz­nunk kell azonban az erkölcs helyes értelme­zésére, mert a saját kényelmünkre felületesen, vagy jóhiszemű képmutatással értelmezett er­kölcs, előbb-utóbb föltétlenül megbosszulja ma­gát. A rosszul, tehát önösen felfogott erkölcs el­tévesztett velünk a célt, meddővé teszi a mun­kánkat, megértés híján a legértékesebb meg­látásainkat üres jelszavakká silányítja. Hány olyan emberrel találkozunk, aki ezek­nek a meg nem értett jelszavaknak a világá­ban él, a veleszületett jó hajlamokkal pedig nem tud mit kezdeni. Miért? Ez a kérdés az, ami állandóan foglalkoztatja a pszichiátere­ket és a pedagógusokat. Már régen rájöttek arra, hogy az önnevelés az, amivel igazi er­kölcsi értéket adhatunk életünknek, cselekede­tünknek. Ám az önnevelésre nem mindenki ké­pes s így, az ezúton szerzett erkölcsi szabadság stílját sem ismerheti mindenki. Az önnevelésre képtelen ember úgy fogja föl az életet, hogy az érte van, neki szolgál, belső passzivitását kí­vülről jövő eseményeknek kell segítenie, tá­mogatnia. Önmaga nem kezdeményez, nem se­gít, mert önző. Pedig az ember alaptermészete nem a tétlenség, annyira nem, hogy a termé­szeti erők ezt a restséget, az önző szemponto­kat nemhogy nem segítik, hanem ellenkezőleg, támadják, pusztítják. A természettörvény az egyetemes célt szolgálja, ami ezzel ellenkező, az tehát rossz, egyoldalú s így önmaga által elpusztítandó valami. Az ilyen egyoldalú tulajdonságokkal fel­ruházott embernek nincs sok köze az élethez. Kapcsolata nincsen azokhoz a benső erőkhöz, amikből megfelelő helyes megértéssel minden jó származik. Alkotó munkája természetesen képtelen. Magárahagyottságában szerencsétlen. Ez magától értetődő. Hiszen cselekvéseit nem önmagától adja, hanem érzéki világához köti őket. Amelyik ember élete súlypontját önma­gán kívül helyezi, annak a boldogulása is csak esetleges, csupán pillanatnyi. Az ilyen emberre nem számíthatunk, támaszt sem várhatunk tőle, mert ő saját életét is vagy más emberre, vagy könnyen elsikló külső körülményekre bízza. Az ilyen ön személye által korlátolt em­ber, magasabb, általánosabb célt felfogni kép­telen s ezáltal a társadalomnak semmiképen sem hasznos tagja, a hazának nem értékes pol­gára. A haza is csak úgy és csak annyira ér­dekli, amennyire az ő körülményeinek kedvez. Célunk tehát az volna, hogy megteremtsük a benső énünk és a külső világ között a helyes kapcsolatot. Hogy az emberi célt, a benső ki­egyensúlyozottságot és az ezzel kapcsolatos boldogságot nevelés útján előmozdítsuk. Ko­roktól függetlenül meglátassuk azokat az érté­keket, melyek az egyetemes emberi boldogsá­got előmozdítják, vagyis a jót kiemelik a rossz­ból. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor kontak­tusba jutunk a természettel, az emberekkel megkülönböztetések, előítéletek nélkül. Így értjük meg egymást s így ismerjük meg mindennek a helyes mértékét. Bensőnknek a külvilággal való kapcsolásával látjuk meg a lényegét és illetékes helyét a dolgoknak. Ezen az úton találjuk meg alkotóképességünket, ami által kifogyhatatlan öröm és lelki derű a jutal­munk. A helyesen értelmezett erkölcs tehát a jónak nem csupán eszmei, hanem az életmeg­nyilvánulásokban való megtalálása, meglátása, értékelése és ezeken keresztül az erre való ne­velés. Célja a pedagógusnak a gyermeknek az ehhez vezető utat megkönnyíteni s ha tévelyeg, '59. ÉVF. kor válik teljessé, ha a most vázolt alaki célja mellett, tárgyi célkitűzése a gyakorlati életet szolgálja. Ha a szülői háznak az iskolai kézi­munka iránti érdeklődését nézzük, azt tapasz­taljuk, hogy a leányok munkáját többre érté­keli, mint a fiúk kézimunkáját. Ez érthető, mert a leánynevelés egyik elengedhetetlen esz­köze a kézimunkatanítás. Úgyszólván vala­mennyi leány élethivatásához hozzá fog já­rulni a kézimunka valamelyik neme. Az egyik varrni, foltozni, horgolni fog, a másik dísze­sebb kézimunka elkészítésével foglalkozik az életben. A fiúk kézimunkájáról nem mondhat­juk ugyanezt. Itt hiányzik a gyakorlati élettel való közvetlen kapcsolat. Szükséges tehát, hogy a fiúk kézimunkatanítását ugyanolyan irányba tereljük, mint a lányokét. A Tantervünkben megadott szabadság kere­tében, a helyi adottságokhoz alkalmazkodva, tanmenetünket úgy állítsuk össze, hogy fiú­tanítványaink olyan munkát is végezzenek, melyeknek az életben közvetlen hasznát veszik. Például házi szerszámokkal (kalapács, harapó­fogó, véső, csavarhúzó, fúró, fejsze, fűrész) bánni tudás. Elromlott eszközök, tárgyak javí­tása. Háziipari tárgyak készítése. Ezt kívánja egyébként a Vkm.-nek az elemi iskolák gya­korlati irányú működésének kimélyítése tár­gyában kiadott rendelete. Úgy hiszem, a rajzolás és kézimunka nevelői értékét akkor fogjuk fel helyesen, ezek mint kifejező tárgyak akkor szolgálják jól a nép­iskola nevelői munkáját, ha megvalósítjuk, amit a Tanterv a kézimunkától megkíván: „a növendékek kezét és szemét megfelelő gya­korlás által erősítse és ügyesítse, hogy értel­mét és akaratát fejlessze; hogy a növendéket a rendre, tisztaságra és takarékosságra szok­tassa, benne a szép érzelmet és a munka sze­retetét felébressze és fokozza s az élethivatása teljesítése közben szükséges munkanemekre őt megtanítsa."

Next