Néptanítók lapja 71. évfolyam, 1938
1938-10-15 / 20. szám
megfigyelése és — a nevelés előhaladtával — az élettani és a lelki jelenségek elemzése, a normális gyermekekre is alkalmazni kell, ami végeredményben az egész emberiség újjászületésére vezetne. Akkoriban úgy tűnt fel nekem, hogy Séguin a pusztába kiáltó előhírnöknek a hangja s elmémben forrón üdvözöltem azt a művet, mely alkalmas az iskola és a nevelés megreformálására." Egy olasz mérnök, Ed. Talamo, alkalmat nyújtott Montessori Máriának, hogy kísérleteket végezhessen elemi iskolás növendékeken. Ennek a Talamo-nak az volt az eszméje, hogy mindazokat a 3—7 éves gyermekeket, akik egyegy nagy városi bérházban laknak, össze kell csődíteni egy terembe s az ugyanitt lakó tanítónőnek a felügyelete alá helyezni. S ez a különleges iskola csakhamar meg is nyílt, „Casa dei Bambini" (Gyermekek Háza) bájos elnevezése alatt. Megnyitása 1907. január 6-án történt. Még ugyanabban az évben, április 7-én egy másik „Gyermekek Háza" is működésbe lépett, szintén ugyanabban a jobbatlan szegények lakta Szent Laurentius (Lőrinc) római városrészben. A „Casa dei Bambini" szabályzata tiszta képet nyújt erről a furcsa iskolafajról. Lássuk néhány jellegzetes pontját: „A Casa dei Bambini legfőbb célja, hogy ingyenesen gondját viselje az oly szülők gyermekeinek, akik foglalkozásuk miatt otthonukon kívül kénytelenek tartózkodni. „Az iskolát csakis 3—7 éves gyermekek látogathatják. „A szülőknek, akik a Casa dei Bambinit igénybe óhajtják venni, ezért mit sem kell fizetniök, de ezzel szemben a következő kötelezettségeket vállalniuk: a) a kijelölt órákra tiszta testtel és ruházatban a tanterembe kell gyermekeiket küldeniök; b) tiszteletet és engedelmességet tanusítaniuk a vezető tanítónő, valamint a Casa dei Bambini többi elöljárói irányában, ezenkívül támogatniuk munkájában a tanítónőt. „A Casa dei Bambiniból eltávolítják mindazokat a gyermekeket, a) akik tisztátlanul vagy rongyosan jelennek meg ott, b) akik fegyelmetlenül viselkednek, e) vagy akiknek szülei vetnek a Casa elöljáróit megillető tisztelet ellen s ezáltal veszélyeztethetik odahaza azt a nevelőmunkát, amely az iskolának voltaképen a célja." Montessori Mária hosszú éveken át élt így együtt vagy ötven gyermekkel, a lehetőség határáig meghagyva annak cselekvési szabadságát s közben türelemmel és tisztelettel figyelve a gyermeki természet önkénytelen megnyilatkozásait. Az ember meglepődhetik rajta, hogy Montessori asszony már 2—3 éves gyermekeknél is megkezdte a nevelés munkáját. Nem túl korai-e ez? De vájjon nem éppen a legelső esztendők a legfontosabbak-e az ember életében, nem ezek hagyják-e a legmaradandóbb benyomásokat s járulnak a legszilárdabb elemekkel a jellemképződéshez, nem ezek világosítanak-e fel leginkább a jövendő felnőttek benső természetéről, s végül nem éppen ezekben az években van-e a gyermeknek legnagyobb szüksége a nyugalomra, békére, amikor pedig — hol a felnőttek gyöngédségéből, hol meg önös túlbuzgóságából — legkevésbbé van benne része? Mekkora tévedés e legelső éveknek elhanyagolása, mintha azok mit sem számítanának, holott a kisdeddel szemben elkövetett minden hiba kiütközik a holnap felnőttjén! Montessori asszony didaktikai anyaga ugyanazokból az eszközökből áll, amelyek széltében használatosak a rendellenes gyermekek érzékszerveinek gyakorlására; különbség csak a használat módjában van: míg a rendellenesek csak a tanítónő felügyelete alatt s megállapított rendben használhatják, addig a normális gyermekek szabadon élhetnek velük. Ez utóbbiaknál ugyanis nem arról van szó, hogy alig létező képességeket élesszünk föl, hanem hogy gyakoroltassuk tényleg meglévő s a mindennapi életben állandóan igénybe is vett képességeiket, melyeket mindegyre pontosabb ellenőrzésnek is vetünk alá. Az erre szolgáló gyakorlatok úgy vannak kiválogatva, hogy foglalkoztassák a gyermeknek megkülönböztető és összehasonlító tehetségét. Azok a készülékek, amelyek rászoktatják a gyermeket, hogy valamely kívánatos cél érdekében bizonyos cselekedetet hajtson végre, csaknem mindenik érzékszervét működtetik. Így például, ha meg akarják tanítani a kisdedeket arra, hogy maguk tudjanak öltözködni, ezt olyan farámákkal gyakoroltatják, amelyeken elől nyitott ruhadarabok csüngenek s ezeknek szegélye gombokkal, csatokkal vagy szalagokkal összefűzhető. A növendékek tetszésük szerinti sorrendben és időben használhatják ezeket az eszközöket, akkor és addig dolgozhatnak egy-egy készülékkel, amíg jól esik nekik. Montessori asszony nagy súlyt helyez arra, hogy a gyermekek maguk válasszák meg gyakorlataikat, amelyek ekként aztán igazán hozzájuk illőek. Vizsgáljuk most részletesebben, mi mindenből is áll ez az oktatási anyag. Látunk egyre finomabb csiszoló- (smirgli) papírral és különböző posztódarabkákkal bevont kis deszkákat. A gyermek behúnyt szemmel végighúzza rajtuk az ujjait és ekként különbözteti meg azokat. Ezen a módon nevelődik tapintóérzéke. Hogy fogalmat szerezzen az alakról és a méretekről, átlyuggatott fadarabkákkal és a lyukakba illő hengerekkel játszik a gyermek, beledugja ujjacskáit a lyukakba, megtapogatja a hengereket s végül ez utóbbiak mindegyikét a megfelelő lyukba helyezi. Itt a tapintás segíti a látást. Egy rakás üres doboz van a terem egyik sarkában szétszórva, mindenik más és más nagyságú, úgyhogy a sok skatulya voltaképen egymásba illik. A gyermek feladata, hogy e dobozokat, nagyságuk szerint, a terem másik sarkában gúlába rakja. Foglalkozása közben tehát emlékezetében kell tartania a soron következő skatulyának a méreteit. A hosszúság különbségét azonos vastagságú tíz fapálcika érzékelteti, melynek hossza fokozatosan csökken, annyira, hogy az utolsó már csak tizedrésze az elsőnek. Ezekből a fapálcikákból állítja össze a gyermek „a hosszúság