Népújság, 1973 (17. évfolyam, 1-48. szám)

1973-02-09 / 5. szám

Palkó István Az élő Petőfi PETŐFI neve népünk közgondolkodásában a költő fogalmával vált eggyé. Petőfi egészen rövid élete s igen jelentős életműve a magyar történelem egyik legszívmelegítőbb időszakához kapcsolódik, az 1848/49-es szabadságharcunkhoz, így Petőfi neve nemcsak a költőt jelenti népünk számára, hanem egyben a szabadságharc hősi példaképét is. A költő és szabadsághős fogalmának az összefonódása nevében magyarázza ismertségét, sőt népszerűségét is. Nem az irodalmárok, az irodalomtudomány szempontjából elsősorban, ha­nem a nép körében. Palkó István Petőfi mai szemmel A nép viszonylag kevés köl­tőt írót ismer igazában, s még kevesebbet fogad szívébe. Pető­fi e ritka kivételek egyike. Ne­ve a legegyszerűbb ember szá­mára is, akinek az irodalom fogalma egyébként ismeretlen világ, a költészet jelképe egy­ben, így Petőfi ünneplése még a fojtatudatlan emberek szá­mára is szívben öröm­, amely­nek hiteles élménytartalma van. Nagy forradalmár költőnk­nek most jelentős évfordulóját ünnepeltj­ük, mi, magyarok, de ünnepli jóformán az egész mű­veit vitáig. Születésének 150. évfordulója méltó alkalom er­re. A Petőfi-év így nemcsak a szűkebb szakmabelieknek, az irodalomtudomány munkásai­nak, a ’szakfolyóiratoknak, a könyvkiadásnak a mozgósító éve, hanem egész népünké, e­­gész társadalmiunké is egyben. Miben rejlik hát Petőfi nagy­ságénak, hatásának, elevensé­gének, időszerűségének a tit­ka, magyarázata? A kérdésre nem könnyű a választ megad­ni. Más választ vár az ilyesfé­le kérdésekre az irodalmár, az értelmiségi, de még inkább ma­ga a dolgozó nép. Az irodalom­tudomány sok egyéb közt ép­pen azt keresi, hogy hol van Petőfinek a helye a mai ma­gyar szellemi életben, mi élet­művének az időszerűsége, ho­gyan él Petőfi mai ifjúságunk tudatában, hogyan hatott az írók szellemi arculatának ki­alakításában­, a magyar líra fejlődésére, stb. stb. Mindezek érdekes feladatot jelenthetnek a mai Petőfi ku­tatás szempontjából, mert min­den kor önigazolását keresi, és szereti megtalálni a nagynevű elődök életében, illetve mun­kásságában. Bennünket azon­ban e kimagasló 150 éves évfor­duló alkalmából mégsem ezek a kérdések érdekelnek elsősor­ban, hanem az, hogyan él Pe­tőfi ösisztársadalmiunk tudatá­ban, nevének hallatára meg­dobban-e szívünk, támad-e gondolatiunk, érezzük-e nevé­nek, költészetének élményn­yo­­mjait, mennyire él lelkünkben Petőfi . E kérdések megválaszolásán­­ánál nem statisztikai adatok támaszára gondolunk, hanem szubjektív, de annál hitelesebb tapasztalataink bizonyságára. A szociológiai viszgálódások ná­lünk azt m­ vitatják, hogy ifjú­ságunk egy része idegenkedik Petőfi költészetétől, mint álta­lában a »régebbi« költészettől, va­gy akár a maitól is. Az a­­zon­ban magától értetődő is, ma az irodalomnak száz ve­­télytársa van az emberformá­lás szerepkörében a többi mű­vészetekben, tudományokban, gyakorlati tevékenységekben, hobbykban, stb. A mai prózai életstílus még kiegyenlítő, e­­gyensúlyozó szerepkörben sem a költészet világához folyamo­dik, hanem ennél sokkalta erő­sebb ingerhatású pótlékokhoz. Petőfi a mai fiatalok nagy részének már nem élményfor­rás, legfeljebb »tantárgy«, is­meretforrás. Neve nem lobogó­ja a szabadságharc eszméjé­nek, a 48-as ifjúságnak, nem lobogója a nép felfedezésének, a forradalmiságnak, a világsza­badság gondoláiénak sem. Nem feladatunk ennek itt magya­rázatát keresni, de a hiba alig­ha Petőfiben van, de még ta­lán az ifjúságban sincs. Petőfi rövid 26 éves életé­ben hallatlanul nagyot alko­tott. Új epikai és lírai világot teremtett korának szépség-ide­álja ellenében. A működl­tészet világába emelte a népet, mint költői tárgyat, s a nép nyel­vét, mint költői eszközt. Szive indulatát a nép történelmi sé­relmének a megszüntetése szí­totta, érzelemvilágát a tiszta emberi hevület­­töltötte el kö­zéletben és magánéletében egyaránt azonos emberi nor­mák vezérelték cselekedeteit, szabályozták életvezetését, de Petőfi nem a »makulátlan« em­berideál, a követhetetlen pél­dakép, hanem a mindannyiunk gyarlóságaival is megvert hús­­vér ember, a teljes emberies­ség, mindannyiunk része és tel­j­essége egyben. Petőfi nemcsak az Alföldet, a népet, a szabadság-szerelmet fedezte föl számunkra, hanem önmagunkat­­is, önmagunk vég­telén gazdag rezdületű ,belső világot, a szív örvényléseit a megtartó emberi konvenciók megb­ecsülésével, tisztel­etb­en tartásával. Ezért énekelhetjük népdallá vált dalait ma is (sze­mélyes dalainként, akár bizo­nyos élethelyzetünkben, életál­lapotunkban, akár általában jó kedvünkben. A rózsabokor a dombodalon,h a Befordultam a konyhára, a Fa leszek, ha fá­nak vagy virága, stb. ott van mindig mindannyiunk ének­­tarsolyában türzsökös népda­laink mellett. Az önmagunkat felfedező Pe­tőfi mindig új, mindig idősze­rű, mindig élő, mert új, idő­szerű és élő az önmagát kere­ső ember, akinek számára a költő nem elvont élet-ideál, hanem jóban-rosszban elérhe­tő embertárs. A mi generá­ciónk­­számára Petőfi nemcsak tantárgy, volt bár sokan ezt vallják - hanem élményforrás is eszmék, emberség világszem­lélet formálásához. Ezt nem­­a magam professzionista meggyő­ződésem alapján mondhatom, hanem az irodalmi élettől csil­lagtávolságban élő ismerősöm példája nyomán. A bizonyító példámat is hadd vegyem nem is az otthoni, hanem itt Jugosz­lávijában szerzett tapasztala­tomból. Nem­régiben egyik Mura-vi­déki faluban, voltam hivatalos. Lakodalomra hívtak meg. Már javában állt a mulatozás, da­lolás, tánc, amikor egyik ró­­zsáskedvű, a humoráról is nép­szerű Sándor bácsi csittet in­tett a zenészeknek, s a szoba közepére perdülve önálló mű­sort produkált: nagy drámai hevülettel szavalni kezdte Pe­tőfi. Egy gondolat bánt enge­­met c. hires versét, majd az Akasszátok föl a királyokat s még más forradalmi zugásu verseket. Ő nem tudott Petőfi évfordulóról, nem tudott ün­neplés sorozatokról, de a lel­kében felgyűlt érzés-töltetet spontánul, merő passzióból le­vezette hangulata csúcsán, mert úgy­mond, Petőfit nem­csak énekelni lehet, ugyanis ko­rábban Petőfi dalok éneklése folyt, hanem szavalni, monda­ni is. A szövegmondás itt-ott sánta­tott már, de ez nem csoda, mert a vers több, mint félév­század iskolai reminiszcenciái alapján éledt föl ez alkalom­mal, de ahol éppen az emlé­ Petőfi Sándor A kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél ikerfia, Eső és hó szakad. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyeztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj. No de s ebcsont beforr. A harag múltán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! Pest, 1847 január Petőfi Sándor A farkasok dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél ikerfia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk; Nincs egy bokor sem, hol Meghúzhatnánk magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kínoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek, A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor ... De szabadok vagyunk! Pest, 1847 január kezet kihagyott, a népköltészet mintájára könnyedén kitoldot­­ta Petőfi helyett, de a Petőfi szellemétől fűtött népfi, a het­ven felé járó paraszt bácsi, bizonyítva azt, hogy az ő szá­mára Petőfi nem tananyag volt csupán annak idején, ha­nem ma is élő, emberi és köl­tői valóság. E példa világosa­n beszél, de nemcsak a Sándor bácsi nevé­ben, hanem egész népünk ne­vében. Kihullhatnak az emlé­kezetből a gyerekkorban beem­­lézett sorok, elfelejtődhet min­den megtanult költemény egé­sze is, de Petőfi nevének halla­tára mégis kigyúlnak a­ szívek, mert benne a népe igazáért har­coló költő és népe szabadságá­ért életét áldozó hős eszmény­képe örökre egyesült. Népünk ezt az eszményeképet hordoz­za szívében, ez az­ ő élő Pető­fije. Petőfi Sándort, a nagy ma­gyar forradalmár költőt nem­csak Magyarországon ünnepel­­iük születésének 150. évfor­dulója alkalmából­, hanem a ba­ráti szocialista országokban (Bolgár Népköztársaság, Ju­goszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, Lengyel Népköz­­társaság, Német Demokrati­kus Köztársaság Román Szo­cialista Köztársaság, stb.­­csak úgy, mint másutt is világszer­te. Ez a reprezentáns jubileum épp úgy foglalkoztatja az iroda­lomtudományi kutatást, mint a legszélesebb körű társadalmi nyilvánosságot is. Se szeri, se száma a Petőfi ünnepségek­nek, megemlékezésnek, a Pető­fi kutatás eredményeit­­publi­káló tanulmányoknak, írások­nak, könyveknek, folyóiratok­nak. Most ez alkalommal e pub­likációs tömkelegből kizárólag eggyel kívánunk röviden fog­lalkozni, mégpedig az Iroda­lomtörténet c. folyóirat 1973. 1. számával, amelyet különszám­­ként Petőfi születésének 150. évfordulójára adtak le ezzel is bekapcsolódva az országos méretű közös munkába. Azért választottuk éppen ezt a mun­kát ismertetésre a sok közül, mert ez egész anyagával Pető­fi Sándor helyét keresi a mai szellemi életünkben, de nem­csak úgy általában, hanem egy év óta gyűjtöt­tt konkrét kör­kérdésekre kapott válaszok bír­tokában. A folyóirat szerkesztősége 1972 elején 125 hazai és 45 kül­földi íróhoz, tudóshoz, fordító­hoz intézett körkérdést. A haz­zai öt kérdés­csoport a követ­kező volt: 1. Mit jelent Petőfi az Ön szel­lemi arculata kialakulásá­ban? 2. Miben látja Petőfi aktuali­tását? 3. Van-e, s ha igen, miért van az ifjúságban idegenkedés Petőfi költészetével szem­ben? 4. Mi Petőfi jelentősége a ma­gyar éra fejlődésében? 5. A Petőfi által életében és művében megteremtett köl­tőideál az Ön véleménye szerint kizár-e más költői típusokat, vagy azokat is szervesen magába öleli? A külföldiek kérdései pedig ezek voltak: 1. Milyen élményt jelentett az Ön számára Petőfi költésze­tének ismerete? 2. Mi az Ön véleménye Petőfi Sándor világirodalmi jelen­tőségét illetően? Az Irodalomtörténet jubileu­mi száma néhány ugyancsak a Petőfi kutatáshoz tartozó ta­nulmány és dokumentum mel­lett a feltett kérdésekre kapott válaszok­at közli a szerzők be­tűrendjében. Voltak, akik min­den kérdésre kitérve válaszol­tak, voltak, akik közülük vala­melyikre. A válaszok nagy többsége teljesen pozitív mér­­legű. Persze akadnak komfor­­mista, proto­kol-jelügy, »jó­diák« látszatát keltő válaszok i® a nagyon közvetlen emberi, őszinte megnyilatkozások tö­megében. Az eredeti válaszo­kat mindig eredeti nagy egyé­niségek adják bírálva a divat­tá tett vagy divatból kiment Petőfi portrékat s keresve a mai Petőfi arcot. A mai magyar fiatalságnak Petőfihez való viszonyát pozitív negativ mérleggel vázolják a válaszok. A negatív viszony miatt többnyire az iskolai iro­dalmi nevelést hibáztatják ré­gebbre és mára vonatkoztatva is. Egyébként minden életmű­nek és alkotónak ez a sorsa, ha tantárggyá degradálják. Az irodalomnak az alsó és közép­fokú oktatásban nem tantárgy­nak, nem irodalomtudományi anyaghalmaznak hanem eleven ható manipulációk nélküli él­ményforrásnak kell lennie, csak így nem válik elidegení­tővé. A válaszok közül meghök­kentően eszméltető Weöres Sándoré, aki a magyar lírát napjainkban képviseli európai fokon, Petőfi rangon. Weöres arra az első kérdés­re: Mit jelentett Petőfi az Ön szellemi arculata kialakításá­ban? — ezt feleli lakonikus rövidséggel: »Sajnos, semmi jót. Erről nem Petőfi tehet, talán én sem, hanem az 1920- as évek iskolai tanítási rend­szere.« ... »A kis­iskola úgy megölte bennem Petőfit, hogy csak 30—35 éves fejjel ébred­tem rá a nagy verseire.« Nem hízelgőbb a válasz Pe­tőfi aktualitását tudakoló kér­désre sem »Miben látja Pe­tőfi aktualitását?« »Ma, sajnos, semmiben. Mert, mint gyer­mekkoromban bár más előjel­lel­­ ma megint vitamindus táp­szert főznek belőle . ..« »Pető­fit saját szobra takarja el; azelőtt a pathetikusan szónok­­ló, esküre emelt kezű, ma a vé­konypénzű forradalmár.« S ez az oka Weöres szerint az ifjúság idegenkedésének Pe­tőfiitől. Ha nem is ennyire éles fogalmazásban, de érdekes mó­don költőink köz­ül ítélik meg többen negative viszonyukat nem éppen Petőfihez, hanem a különböző időszakok Petőfi ké­péhez. Ez persze lélektanilag érthető is, hisz a költőik alko­tói autonómiája a köznapi gon­dolkodástól sokszor messze e­­sik. Ez a szubjektivitás a vá­laszokban is kézenfekvő, ha maguk a kérdések is ilyen ter­mészetűek. A véleményt nyilvánítók so­rában Jugoszláviát Zoran Kon­stantinovic képviseli, mint az összehasonlító irodalomtudo­­­­mány szakembere. Ő válaszá­ban Petőfit a romantika világ­­irodalmi összképébe állítja be­le azt bizonyítva munkásságá­val, hogy a délkelet-európai ro­mantiika nemcsak valamiféle utórezgése, epigonsága az euró­pai nagy romantikának, ha­nem annak szerves része, s Pe­tőfit tartja éppen ennek leg­főbb bizonyítékának. vizsgáló-Há'CP? Irntatácai alm­vián Petőfi Sándor szülőháza 4 NÉPÚJSÁG

Next