Népújság, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-07-20 / 29. szám

• HORIZONT A déli harangszó története A déli harangszó hallatán 1456. július 22- ére emlékezünk, amikor Hunyadi Já­nos vezetésével Nándorfehérvár­­ma Belg­rád) alatt a magyar sereg döntő vereséget mért a világuralomra törő II. Mohamed szultán hadaira. A fenti valóság ismerete ellenére felmerül bennünk a kérdés: való­ban a nándorfehérvári diadalra emlékez­tet a déli harangszó? Ugyanis azt, hogy a harangokat délidőben megkongatják, már hetekkel az ostrom kezdete előtt, 1456. jú­nius 29-én elrendelte III. Calixtus pápa. Ezzel buzdította a híveket, hogy ha nem is mennek harcolni a félelmetes törökkel, leg­alább mondjanak imát az egek urához a ke­resztény fegyverek győzelméért. Csakhogy akkor nagyon lassan terjedtek a hírek: a Rómához közeli Bolognában például csak augusztus 22-én hirdették ki a pápai bul­lát, viszont már nyolcadikén tudtak Hu­nyadi győzelméről, s harangszóval köszön­tötték a diadalt. A pápa augusztus első napjaiban értesült a nándorfehérvári csa­ta végkifejletéről, hatodikén újabb bullát bocsátott ki, s ekkor valóban a győzelem ünneplésére rendelte el a harangszót. Te­hát végül is a nándorfehérvári győzelemre emlékeztet az egész világon a déli harang­szó, még akkor is, ha azt csak mi, magya­rok tartjuk számon. Nándorfehérvár ostro­ma előtt Európa rettegett II. Mohamed szultántól, akit hívei a „hódító” jelzővel il­lettek. 1453. május 29-én a szultán hadai rohammal bevették Konstantinápolyt, Eu­rópa egyik legjobban megerősített városát. S mikor 1455-ben híre érkezett, hogy a kö­vetkező évben Mohamed Nándorfehérvár ellen indul, mindenki számolt a vár elvesz­tésével. V. Miklós pápa már 1455 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a török el­len, s utóda, III. Calixtus azt megerősítet­te és felajánlotta az egyházi tizedet a had­járat pénzügyi alapjainak megteremtésé­re. Ugyanakkor két tapasztalt diplomatá­ját: Juan Carvajal bíborost és Kapisztrán János szerzetest, a kiváló szónokot Magyar­országra küldte. Az ország élén az alig ti­zenhat esztendős V. László király állott, helyette a bárók kis csoportja intézte az ország ügyeit, akik még Nándorfehérvárt is szívesen feladták volna, csak hogy Hunyaditól megszabaduljanak. Hunyadi, az ország főkapitánya azonban világosan felmérte a „Magyarország kapu’-jának ne­vezett Belgrád fontosságát, látta, ha az erősség elvész, a török portyázók, majd a szultán hódító seregei akadálytalanul tör­hetnek az ország szívéig. Nándorfehérvár parancsnokává sógorát, Szilágyi Mihályt tette, s mintegy 7000 katonát rendelt ide. Maga is összegyűjtötte hadi népét, mely a hozzá csatlakozó néhány bárói bandérium­mal együtt mintegy 8-10 ezer főnyi hadse­reget jelentett. Közben Kapisztrán fárad­hatatlanul járta az országot, toborozta a ke­reszteseket. Külföldről is érkeztek, de ta­pasztalt katona alig akadt közöttük. Össze­gyűlt mintegy 25-30 ezer ember, akik já­ratlanok voltak ugyan a hadi mesterség­ben, fegyverük is alig akadt, de lobogó lel­kesedéssel hallgattak vezetőik szavára. Július első napjaiban ért a 60-65 ezer fő­nyi török sereg és csaknem ugyanannyi kísérő és szolga Nándorfehérvár alá, és azonnal törelni kezdte a várat. Nándor­fehérvár félelmetes erősség volt. Két oldal­ról a Duna és a Száva védte, a háromszög­letű erősség harmadik oldalát csak mere­dek sziklafalon lehetett megközelíteni. A szultán úgy vélte: erős flottillája meg tud­ja akadályozni, hogy Hunyadi csapatai se­gítséget vigyenek az ostromlottaknak. Té­vedett, Hunyadi kis hajói a várbeli naszá­dok segítségével július 14-én oldalról meg­támadták és szétszórták a dunai török ha­jóhadat, így megnyílt az út a várba. A na­pokig tartó ágyúzást követően július 21-én mozgásba lendült a hatalmas oszmán ha­digépezet. Háromszori roham után az osz­mánok elözönlötték a külső várat, és két ízben heves harc folyt a külső várba vezető hídon is. A török nyomás erősödött, most már a szigeten állomásozó keresztesek egy részét is a várba rendelték. Az utolsó ro­hamnál vitte véghez Dugovics Titusz, Hunyadi régi katonája önfeláldozó hőstet­tét: magával rántotta a mélybe a török zász­lótartót. Végül sikerült a törököket az egész várból kiszorítani. Az oszmánok nagy vesz­teséget szenvedtek. De még nem dőlt el sem­mi. Mindkét vezér pihentetni akarta más­nap a seregét, hogy majd újult erővel foly­tassák a küzdelmet. A keresztesek azonban másképpen gondolták: nem törődve Hunyadi és Kapisztrán parancsaival, rajta­ütöttek a törökön. A kitörés csakhamar ál­talános ütközetté fejlődött. A szultán szemé­lyesen vezette az anatóliai hadtestet. Hunyadi azonnal felismerte a kínálkozó le­hetőséget: lovasságával kitört a várból, el­foglalta az ágyúkat és megtámadta a keresz­teseket szorongató szultáni hadat. A törö­kök két tűz közé szorultak, veszteségük egy­re nőtt, hitüket is elvesztették, maga a szul­tán is megsebesült, s kénytelen volt elren­delni a visszavonulást. Egész tábora, féltve őrzött ágyúparkja a győztesek zsákmánya lett. Hunyadi nem tudta kihasználni élete legnagyobb sikerét. Alig néhány héttel győ­zelme után, augusztus 12-én maga is a pusz­tító járvány áldozata lett. Feladatát azon­ban így is példásan teljesítette: megőrizte a haza számára a legfontosabb déli végvárat, Nándorfehérvárt. A déli harangszó a ma­gyar diadal emlékére szólalt meg, és azóta minden délben, minden templomban a nándorfehérvári győzelmet és a magyar hő­söket hirdeti. Emlékezzünk rá, valahány­szor csak meghalljuk zengő kondulását! A Maros megyei Népújság cikke alapján (folytatjuk) T­átrai Ágnes 61 mwsterd. 6 ' Hogy a császár a nála letétben levő koro­náért kitört háborúnak véget vessen, adja vissza azt a pannon királynak, akié, hogy igazságtalannak ne tartsák őt, ki a király­ságokat igazgatja. A jogosan kialkudott pénzt kapja meg. Mátyást mindig fiának te­kintse, a királyságra való minden jogról mondjon le javára. Ezzel szemben Mátyás, hogy e jótéteményt hasonló hálával viszonoz­za, tekintse a császárt teljességgel atyjának, s ha törvényes gyermekek nélkül halna meg, a pannóniai királyság joga nyomban a csá­szárt illesse; sőt Bécsújhely környékén levő néhány város és falu, melyek a magyar ha­táron belül vannak, szintén legyen a császá­ré. Német és magyar között a két fejedelem különbséget ne tegyen, aki pedig a régi jog­talanságokat felemlegeti, s az egyenetlensé­geket felszítja, főbenjáró bűnösnek tekintes­sék, aki ezt a szabályosan és szentül megkö­tött szövetséget megsérti, s a legnagyobb fel­hatalmazással ellátott követek által létesí­tett szerződés ellen vét, mint az általános, közös nyugalomnak és békének megháborí­­tója s a mennybéliek megsértője, rút disznó­ként tűzzel-vassal pusztíttassék el.” Elvitték hát Sopronba a koronát, mely huszonnégy évig volt a császár birtokában. Pá­ratlan pompával, ujjongva és ünnepelve ko­csin szállították; mintha az égből szállt volna alá. A követek közhírré teszik s szerte kihirde­tik, hogy mindazoknak, akik a most vissza­szerzett Szent Korona iránt áhítattal és tiszte­lettel viseltetnek, Sopronban három napon át nyílt alkalom adatik arra, hogy lássák és fel­ismerjék. A szomszédos városokból és falvak­ból megszámlálhatatlan sokaság hömpölygött áhítatos szeretettel; megnézte, felismerte és mélységes tisztelettel hódolt előtte. Azután Budára vitték, s a városban helyezték el. Az öröm óriási volt, jellemzésül ide ik­tatjuk a követeknek egy Sopronban 1463. július 25-én kelt levelét az ország túlsó végé­re, az erdélyi szászokhoz. „Bölcs és körültekintő kedvelt barátaink! Megírhatjuk azt az örömhírt, hogy az iste­ni kegyelem segítségével a most elmúlt Szt. Jakab apostol előestéjén, vasárnap (július 24.), a napnak körülbelül hatodik órájában vissza­adták Magyarország Szent Koronáját, amelyet régen elidegenítettek ettől az országtól, nemes urunknak, királyunknak és országunknak, s most kezünk között van. (folytatjuk) Benda Kálmán - Fügedi Erik ? amatrmk­orona útvényt NÉPÚJSÁG 2006. július 20. 12

Next