Népújság, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-07-20 / 29. szám
• HORIZONT A déli harangszó története A déli harangszó hallatán 1456. július 22- ére emlékezünk, amikor Hunyadi János vezetésével Nándorfehérvárma Belgrád) alatt a magyar sereg döntő vereséget mért a világuralomra törő II. Mohamed szultán hadaira. A fenti valóság ismerete ellenére felmerül bennünk a kérdés: valóban a nándorfehérvári diadalra emlékeztet a déli harangszó? Ugyanis azt, hogy a harangokat délidőben megkongatják, már hetekkel az ostrom kezdete előtt, 1456. június 29-én elrendelte III. Calixtus pápa. Ezzel buzdította a híveket, hogy ha nem is mennek harcolni a félelmetes törökkel, legalább mondjanak imát az egek urához a keresztény fegyverek győzelméért. Csakhogy akkor nagyon lassan terjedtek a hírek: a Rómához közeli Bolognában például csak augusztus 22-én hirdették ki a pápai bullát, viszont már nyolcadikén tudtak Hunyadi győzelméről, s harangszóval köszöntötték a diadalt. A pápa augusztus első napjaiban értesült a nándorfehérvári csata végkifejletéről, hatodikén újabb bullát bocsátott ki, s ekkor valóban a győzelem ünneplésére rendelte el a harangszót. Tehát végül is a nándorfehérvári győzelemre emlékeztet az egész világon a déli harangszó, még akkor is, ha azt csak mi, magyarok tartjuk számon. Nándorfehérvár ostroma előtt Európa rettegett II. Mohamed szultántól, akit hívei a „hódító” jelzővel illettek. 1453. május 29-én a szultán hadai rohammal bevették Konstantinápolyt, Európa egyik legjobban megerősített városát. S mikor 1455-ben híre érkezett, hogy a következő évben Mohamed Nándorfehérvár ellen indul, mindenki számolt a vár elvesztésével. V. Miklós pápa már 1455 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen, s utóda, III. Calixtus azt megerősítette és felajánlotta az egyházi tizedet a hadjárat pénzügyi alapjainak megteremtésére. Ugyanakkor két tapasztalt diplomatáját: Juan Carvajal bíborost és Kapisztrán János szerzetest, a kiváló szónokot Magyarországra küldte. Az ország élén az alig tizenhat esztendős V. László király állott, helyette a bárók kis csoportja intézte az ország ügyeit, akik még Nándorfehérvárt is szívesen feladták volna, csak hogy Hunyaditól megszabaduljanak. Hunyadi, az ország főkapitánya azonban világosan felmérte a „Magyarország kapu’-jának nevezett Belgrád fontosságát, látta, ha az erősség elvész, a török portyázók, majd a szultán hódító seregei akadálytalanul törhetnek az ország szívéig. Nándorfehérvár parancsnokává sógorát, Szilágyi Mihályt tette, s mintegy 7000 katonát rendelt ide. Maga is összegyűjtötte hadi népét, mely a hozzá csatlakozó néhány bárói bandériummal együtt mintegy 8-10 ezer főnyi hadsereget jelentett. Közben Kapisztrán fáradhatatlanul járta az országot, toborozta a kereszteseket. Külföldről is érkeztek, de tapasztalt katona alig akadt közöttük. Összegyűlt mintegy 25-30 ezer ember, akik járatlanok voltak ugyan a hadi mesterségben, fegyverük is alig akadt, de lobogó lelkesedéssel hallgattak vezetőik szavára. Július első napjaiban ért a 60-65 ezer főnyi török sereg és csaknem ugyanannyi kísérő és szolga Nándorfehérvár alá, és azonnal törelni kezdte a várat. Nándorfehérvár félelmetes erősség volt. Két oldalról a Duna és a Száva védte, a háromszögletű erősség harmadik oldalát csak meredek sziklafalon lehetett megközelíteni. A szultán úgy vélte: erős flottillája meg tudja akadályozni, hogy Hunyadi csapatai segítséget vigyenek az ostromlottaknak. Tévedett, Hunyadi kis hajói a várbeli naszádok segítségével július 14-én oldalról megtámadták és szétszórták a dunai török hajóhadat, így megnyílt az út a várba. A napokig tartó ágyúzást követően július 21-én mozgásba lendült a hatalmas oszmán hadigépezet. Háromszori roham után az oszmánok elözönlötték a külső várat, és két ízben heves harc folyt a külső várba vezető hídon is. A török nyomás erősödött, most már a szigeten állomásozó keresztesek egy részét is a várba rendelték. Az utolsó rohamnál vitte véghez Dugovics Titusz, Hunyadi régi katonája önfeláldozó hőstettét: magával rántotta a mélybe a török zászlótartót. Végül sikerült a törököket az egész várból kiszorítani. Az oszmánok nagy veszteséget szenvedtek. De még nem dőlt el semmi. Mindkét vezér pihentetni akarta másnap a seregét, hogy majd újult erővel folytassák a küzdelmet. A keresztesek azonban másképpen gondolták: nem törődve Hunyadi és Kapisztrán parancsaival, rajtaütöttek a törökön. A kitörés csakhamar általános ütközetté fejlődött. A szultán személyesen vezette az anatóliai hadtestet. Hunyadi azonnal felismerte a kínálkozó lehetőséget: lovasságával kitört a várból, elfoglalta az ágyúkat és megtámadta a kereszteseket szorongató szultáni hadat. A törökök két tűz közé szorultak, veszteségük egyre nőtt, hitüket is elvesztették, maga a szultán is megsebesült, s kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Egész tábora, féltve őrzött ágyúparkja a győztesek zsákmánya lett. Hunyadi nem tudta kihasználni élete legnagyobb sikerét. Alig néhány héttel győzelme után, augusztus 12-én maga is a pusztító járvány áldozata lett. Feladatát azonban így is példásan teljesítette: megőrizte a haza számára a legfontosabb déli végvárat, Nándorfehérvárt. A déli harangszó a magyar diadal emlékére szólalt meg, és azóta minden délben, minden templomban a nándorfehérvári győzelmet és a magyar hősöket hirdeti. Emlékezzünk rá, valahányszor csak meghalljuk zengő kondulását! A Maros megyei Népújság cikke alapján (folytatjuk) Tátrai Ágnes 61 mwsterd. 6 ' Hogy a császár a nála letétben levő koronáért kitört háborúnak véget vessen, adja vissza azt a pannon királynak, akié, hogy igazságtalannak ne tartsák őt, ki a királyságokat igazgatja. A jogosan kialkudott pénzt kapja meg. Mátyást mindig fiának tekintse, a királyságra való minden jogról mondjon le javára. Ezzel szemben Mátyás, hogy e jótéteményt hasonló hálával viszonozza, tekintse a császárt teljességgel atyjának, s ha törvényes gyermekek nélkül halna meg, a pannóniai királyság joga nyomban a császárt illesse; sőt Bécsújhely környékén levő néhány város és falu, melyek a magyar határon belül vannak, szintén legyen a császáré. Német és magyar között a két fejedelem különbséget ne tegyen, aki pedig a régi jogtalanságokat felemlegeti, s az egyenetlenségeket felszítja, főbenjáró bűnösnek tekintessék, aki ezt a szabályosan és szentül megkötött szövetséget megsérti, s a legnagyobb felhatalmazással ellátott követek által létesített szerződés ellen vét, mint az általános, közös nyugalomnak és békének megháborítója s a mennybéliek megsértője, rút disznóként tűzzel-vassal pusztíttassék el.” Elvitték hát Sopronba a koronát, mely huszonnégy évig volt a császár birtokában. Páratlan pompával, ujjongva és ünnepelve kocsin szállították; mintha az égből szállt volna alá. A követek közhírré teszik s szerte kihirdetik, hogy mindazoknak, akik a most visszaszerzett Szent Korona iránt áhítattal és tisztelettel viseltetnek, Sopronban három napon át nyílt alkalom adatik arra, hogy lássák és felismerjék. A szomszédos városokból és falvakból megszámlálhatatlan sokaság hömpölygött áhítatos szeretettel; megnézte, felismerte és mélységes tisztelettel hódolt előtte. Azután Budára vitték, s a városban helyezték el. Az öröm óriási volt, jellemzésül ide iktatjuk a követeknek egy Sopronban 1463. július 25-én kelt levelét az ország túlsó végére, az erdélyi szászokhoz. „Bölcs és körültekintő kedvelt barátaink! Megírhatjuk azt az örömhírt, hogy az isteni kegyelem segítségével a most elmúlt Szt. Jakab apostol előestéjén, vasárnap (július 24.), a napnak körülbelül hatodik órájában visszaadták Magyarország Szent Koronáját, amelyet régen elidegenítettek ettől az országtól, nemes urunknak, királyunknak és országunknak, s most kezünk között van. (folytatjuk) Benda Kálmán - Fügedi Erik ? amatrmkorona útvényt NÉPÚJSÁG 2006. július 20. 12