Népújság, 1990. április (42. évfolyam, 174-194. szám)

1990-09-01 / 174. szám

==::■ MAROS MEGYEI NAPILAP =-----------­XLII. évfolyam 174 (11920) sz. | 1990. szeptember 1. szombat | Ara­­­lej TÓTH ISTVÁN Tik­kes utolsó levele Ülök a Márvány-tenger partján,­­ időből kilépésünk, ülök a Semmi-tenger partján, mindenütt megszülető hiányunk egyetlen szóvá nyomorodva, köznapjait szép szerivel meghosszabbítsam... várok az Isten meszesedett térdén. Csak én írhatok k­édnek levelet, Önmagamtól rég elszakadva, csak én töltöm még be tisztemet lóbálom lábam a világok végén, tengernyi bajaimban. — A mozdulatlan jáspiskigyát ! Édes Nénémasszony, megnémult világ átok köti elvermelt kincshez. (akinek egyetlen sorát se vettem). De engem (hiszen múltamtól én is rég mint jó deákja ködnek, mindent feljegyeztem, elváltam) Hogy utakká szétfoszlódásunk, hogyan köthet még önmagához mindez? ládákká becsukódásunk. Ez a sok csillogó kacat: tengerré háborodásunk, díszcsizmák, amikből kiszálltak szobává lanyhulásunk, az örökké bujdosó lábak; szóvá vetkőzésünk, diszmenték, mikből kihulltak rokkant vállak; csenddé öltözésünk, diszbóbiták, diszsüvegek, szertartássá nyüstölődésünk, mikből kiestek a fejek; díszkardok, amikről­ lehulltak zárt körökké keményedésünk, a legmakacsabb férfiujjak; emlékké hamvadásunk, diszprémek, diszbojtok, diszdiszek, földdé dermedésünk miket a láb, a váll, a fej, a törzs, a két madártrefava rejtőzésünk, „ . ’ ’ élő mesévé halásunk, s a V€9SÖ nap is elhagyott, valóságról leválásunk. Hűségem száraz lomtára vagyok. A román mezőgazdaság talpraállításának egy valószínű és lehetséges programja (II.) A szabad falvakban a közbir­tokosság a földterületnek a hely­ség lakói közötti évről évre tör­ténő elosztását jelentette. Ilyen szempontból túlzás nélkül állít­hatjuk, hogy a szabadparaszt­­falu egy, a földközösségre és a munkában való kölcsönös segít­ségre alapozott szövetkezeti falu volt. Még a jobbágy falvakban is, i­­ratlan törvények alapján, a pa­rasztoknak használati joguk, volt a földesúr birtokában lévő terü­letek egyharmadára. Paradoxonnak látszik, de a föl­desurak csupán az. 1964-es agrár­reform után váltak tulajdonosok­­ká, amikor a marasztek által használt egyharmadnyi föld is az övék lett. Ez a mi múltunk, ezek a mi hagyományaink. Ilyenképpen a föld magántulaj­­donba való visszaadásának tézi­se, úgy tűnik, ellentétben áll nem csupán a múlttal, a hagyo­mánnyal, de a jövővel is térre a kérdésre még kitérünk­ lega­lább a következő alapvető o­­kokból kifolyólag: 1.) a magántulajdon vissza­adása elsősorban az 1915-ös ag­rárreform idején kisajátított ösz­­szes földesúri birtok visszaadá­sát jelentené, függetlenül attól, hogy azokat a parasztok között osztották-e szét, avagy átadták az állami mezőgazdasági vállalatok­nak. Ez azt jelentené, hogy visz­­szatérnénk a 45 évvel ezelőtti helyzethez (nem csak társadalmi­lag, de technikai szempontból is), mivelhogy a korszerű műszaki bázis hiányában az új tulajdo­nosok a régi dézsmarendszerhez térnének vissza. Vajon a román földműves ember elfogadhat egy EFFIrm­a Arrjma NÉZŐPONTOK 0000000000 ilyen függőséget, s a termelés technikai színvonala összehason­lítható lenne a világszínvonallal? Úgy hisszük, hogy a válasz mindkét esetben csak tagadó le­het: 2.) a magántulajdon visszaadá­sa másodsorban azt jelentené hogy az összes paraszt­ember — volt tulajdonos vagy annak le­származottja — térjen vissza a régi helyére és a maga földsáv­­jáho­z. Holott különösen az u­­tóbbi évtizedekben világszerte igen nyilvánvalóvá vált a kis­­parcellás mezőgazdálkodás rák­fenéje ahhoz, hogy valaki, jó­hiszemű ember egy ilyen elve­szett ügyet védjen. Éppen a mezőgazdaság korsze­rűsítésére irányuló világviszony­latban tapasztalt törekvésekre, valamint a saját évszázados vagy éppen évezredes hagyományokra való tekintettel, úgy véljük, hogy helyes lenne a földtulajdont Ro­mániában az új alkomány és az új földtörvény által szabályozni — a földnek az egész nép tulaj­donává és természetesen a nem­zeti vagyon részévé nyilvánítá­sával. Az államhatalom helyi szervei a birtokló nép képvise­lőiként adják közös vagy magán­tulajdonba a mezőgazdasági ter­melők által (kollektíven vagy egyénileg) igényelt területeket, akikre viszont az a feladat hárul, hogy szervezzék meg a földek használatát (haszonjogilag) és feleljenek azért. Dr. OPREA PAPALA *) Megjelent a Tribuna econo­­mica idei 33-as számában. Ismét fopad az útlevélosztály Véget ért a költözködés, s a tevékenység olyan célú átszerve­zése, hogy nyugodtabbá váljon a munkalégkör, csökkenjen a felek várakozási ideje és a zsúfoltság a hivatali ajtóknál, ablakoknál. Az új programnak megfelelően a marosvásárhelyi rendőrség Ko­­gălniceanu utcai épületében szombatot és vasárnapot kivéve naponta 8 és 15 óra között áll­nak a közönség rendelkezésére. A turista útlevél-kéréseket hét­főn és csütörtökön lehet benyúj­tani, a kész utazási okmányokat pedig kedden és pénteken adják ki. Ezen a négy napon természe­tesen sürgősségi, meg speciális esetekkel is foglalkoznak az osz­tály dolgozói, így a temetésre i­­gyekvők (távirat alapján!), a kül­földi orvosi kezelésre javasolt AJTAY LÁSZLÓ (Folytatás a 2. oldalon) mEmEfiTQ^--------------­ Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogala­nyiságát bárhol elismerjék. (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából) Egyház — erkölcs — politika ,m jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem... minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismertetik meg. (Luk 6:43—44) Tőkés László nagyváradi püspök 1990. augusztus 7-én Sárospatakon a Keresztény új­jáépítés 1990. címmel szerve­zett nemzetközi konferencián tartott előadásának második része: Nekünk az a hivatásunk, hogy áthassuk, amennyire Isten erőt ad ehhez, áthassuk a társadal­mat, megtermékenyítve a meddő, sivár politikai és társadalmi éle­tet hitünk által. Az idézett Ige második része szerint: ,,őrizd meg őket a gonosztól!“ Nem úgy, hogy távol maradjunk a politiká­tól, hanem a politikában őrizzük meg magunkat a gonosztól. Te­hát azt a gonoszt kell kiűzni be­lőle, amely megrontotta és elle­nük fordította a politikát. Láttuk mit jelentett az erkölcs nélküli, az erkölcstelen­­ politika a múlt­ban. Az erkölcsöt felváltotta az ideológia, mely az emberek és a környezet manipulációját és alá­vetését célozta az öncélú hata­lomnak — ha tetszik, az ember állította bálványoknak —, mind a testet, mind a lelket próbálták megölni és Krisztus Urunk azt mondja: azoktól féljetek, akik mind a testet, mind a lelket meg akarják ölni. Erőszak, gyűlölet, szenvedés követte az útját ennek a politikának, amelyről a közvé­lemény azt tartotta, hogy hazug­ság, csalás, fondorlat, erőszak, nem­ kérek­ belőle. Ezért voltak társadalmaink olyan apolitikusak. Ez az apolitikum azt jelentette, hogy odahagytuk a politikát, hagyva, hogy eluralkodjon benne a gonosz, ahelyett, hogy helyet kérnénk benne és mi űzzük el a gonoszt. Vulgárisan, nem jelentett töb­bet a politika ez ideig, mint „a cél szentesíti az eszközt“. Minden (Folytatás a 3. oldalon) A Kolozsvári Demokratikus Antitotalitárius Fórum felhívása A kárhozatos Bécsi Döntés év­fordulóján a Kolozsvári Demok­rata Antitotalitárius Fórum egy­értelműen állást foglal az erdélyi románok és magyarok, valamint a Románia és Magyarország kö­zötti viszony elmérgesítése ellen. A fasiszta indíttatású Bécsi Dön­tés súlyos szenvedést okozott népünknek. Románok és magya­rok arra hivatottak, hogy béké­ben és egyetértésben éljenek e­­gyütt. A huszadik század végén más civilizált és távlati megol­dás nincs. A hatalom megszállot­tai ezt az évfordulót jól ismert, megosztó törekvéseikkel felhasz­nálhatják arra, hogy elvonják a figyelmet az országot foglalkoz­tató gondokról és a kommuniz­mus-ellenes harcról. Az ő szá­mukra csak egy a fontos — a nacionalista és sovén propagan­da. A hatalom mai megszálot­­tai, akárcsak azok, akik a Bécsi Döntést meghozták, hamis ellen­téteket szítanak románok és ma­gyarok között, lejáratják az or­szágot a világ előtt és rossz szol­gálatot tesznek az erdélyi román ügynek. A Kolozsvári Demokrata Antito­talitárius Fórum tisztában van az etnikumközi uszítás veszélyével, s ebben a helyzetben felszólítja a megye lakosságát, hogy utasítson­­vissza mindenféle nacionalista­­soviniszta provokációt, bármelyik oldalról jöjjön is, és cselekvően szolgálja a románok és magyarok közötti megbékélést. Ez az egyet­len járható út a nemzeti kérdés megoldásában. Ez valósult meg a nyugat-európai nagy nemzetek között. Miért ne sikerülhetne ez nekünk is? Ne hagyjuk ki ezt a történe­lem kínálta esélyt. Románok és magyarok, mond­jatok NEM-et a gyűlöletre, mond­jatok IGEN-t a megbékélésre. A Kolozsvári Demokrata Antitotalitárius Fórum Vezetősége Diófa az unokának A szászcsávási művelődési ott­hon színpadén, a dalos találko­zón olyan magyarországi telepü­lés küldöttei vendégszerepelnek, mely zenetörténeti nevezetesség­nek számít. — Kodály-hagyományok őrző­je Dunapataj — magyarázza Go­­venda Jánosné, Füzesi Marica, a dalkör vezetője. — A nagy zene­szerző 1968-ban nálunk mondotta utolsó nyilvános beszédét. Hadd idézzünk belőle: .........Zene nél­kül nincsen teljes ember! Kívá­nom a patajiaknak, hogy az épü­let tartalma legyen méltó a kül­sejéhez! Ezt kívánom és várom — ha én már nem is fogom meg­élni.“ Szóval, az utánpótlás a ze­neiskoláiban szépen alakul. Ezt a hagyományőrző vegyeskórust én alapítottam 10 éve. 40 tagot számlál. Nagyon összeforrott a társaság. Citerakísérettel éneke­lünk. A csávási csoport a máso­dik fogadott testvérünk. És ez a találkozás nagyon mély tartal­mú. Nem csak az utazásról, a csodálatos Békás szorosról, sok­kal többről van szó. 80 pataji itt otthonra lelt. Emberek találtak egymásra egyetlen hívólevél a­­lapján! Műsorunkban erdélyi csokorral szeretnénk erdélyi test­véreinknek kedveskedni! Remél­jük, megfelelünk majd a stílusbeli kívánalmaknak! A tökéletesedés­ben segítenek majd további ta­lálkozásaink itt és nálunk. — Marida tanárnő az imént egy in­vók­velet emlegetett. Ké­rem Bíró József református lel­kipásztort, részletezze is a csá­­vásiak idei „startjának“ történe­tét! — Segélyszállítmány érkezett Dunapatajról, és a kísérőik egyi­két arra kérte meg a tanárnő, ér­deklődje meg, van-e Erdélyben magyar ajkú dalcsoport, dalárda, így került a patajiakhoz az én címem, és két hétre rá Csávásra érkezett a hívólevél. A tanárnő azt írta, ha sikerülne kapcsola­tot teremteni, ők lennének a leg­boldogabbak. .. Hát, nem tudom, ki a boldogabb közülünk. Nálunk mindig is az éneklés tartotta ösz­­sze az embereket. Templomban, művelődési otthonban. Ez ma az istentiszteleten is megfogalmazó­dott. Isten segített egymásra ta­lálnunk. Nem lehetünk meg egy­más nélkül. De nem úgy, hogy mi oda telepedünk át! Mindenki marad a lakóhelyén, mert a gyö­kereket nem szabad elvágni. A­­hogy a­z ige is szólt: ha a szőlő­tőkéről elválasztják a szárat, el­szárad. Azt elégetik, mert nem terem gyümölcsöt Én úgy gon­dolom, hogy lelkipásztornak, új­ságírónak, zenetanárnak, minden­kinek az a feladata, hogy ezt az eszmét éltesse, élessze, táp­lálja, adja tovább az em­bereknek. Ezt üzeni e két település testvérsége is: le­het így is! Látom az emberek szemében, lelkében, ez a barát­ság tartós lesz közötttünk. Meg­marad az utánunk jövők számára is. Olyan ez,, mint a nagyapa dol­ga: diófát ültetni az unokának... — Ilyen fát ültetett a 78 esz­tendős pataji Kiss István is, aki másodszor jár Erdélyben... — Hogy mekkora örömmel jöt­tem most?! Elvittek kirándulni. JÁRAY FEKETE KATALIN (Folytatás a 3. oldalon)

Next