Népújság, 1990. november (42. évfolyam, 217-238. szám)
1990-11-01 / 217. szám
indszentek ünnepének előestéjén, amely Halottak napjának előestéje, virágdíszbe öltöznek a sírok s égő gyertyák tengerétől, fényárban úsznak, megszépülnek a temetők. Látványnak is igazán szép, amikor sötétbe borul minden, és a temetők messzire tündökölnek! Mitől szépülnek meg a sírhantok és mitől gyúlnak ki a gyertyafények? Kiknek és minek? Csak a porladó testnek és puszta emlékének?! Nagyon kevés és nagyon szomorú volna, ha így lenne! lelkektől szépülnek meg a temetők és lelkeknek lobognak a lángok! Lelkeknek, mert minden vallásos hit élőnek hiszi azokat, akik a földi létből távoztak. Erről vallanak a legősibb sírokban talált emlékek, melyek által, bár gyarló, testies elképzeléssel, de a síron túl is segítséget szeretnénk nyújtani az elhunytaknak. Mi nem hagyatkozunk a képzeletre, amely — legyen bármily színes és gazdag — még a keresztény hit fényénél is korlátolt. Erre figyelmeztet szt. Pál apostol: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív, fül fel nem fogta amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik“. (I. Korintusi levél, II.) Amit megsejthet az emberi szív, amire érveket kerestek a bölcselők, arról bizonyosságot szerzett nekünk Jézus Krisztus tanítása, halottakat is életre hívó, csodálatos élete és feltámadása. Élő valóságának tanúi az apostolok, akik vértanúságukkal hitelesítik hitük bizonyosságát. Ezért, a sírokat gondozó, temetőt járó, hívő lélek nem halottakat keres, hanem élőkre gondol, megboldogultakra, üdvözültekre, mondjuk ki, szentekre. Nem véletlen, hogy Mindszentekhez kapcsolódik a Halottak napja. Mindszentek ugyanis, azokra a A HALOTTAK IS ÉLNEK névtelen milliókra emlékeztet, akik ugyan nem műveltek feltűnő csodákat, mint a közismerten nagy szentek, de akikről — remélhetjük —, hogy üdvözöltek, boldogok. Boldogok, mert Isten szeretetében éltek, vagy legalább Isten szeretetében találta őket az utolsó óra. Nagyon fájdalmas lenne az emlékezés, ha nem sorolhatnánk ezek közé elhunyt szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket! Babits Halálfiai című regényével valljuk: a halál fiai is élnek. De nem mindegy, hogyan! Ezért, okkal figyelmeztet az említett regény Cecil nénije, aki öreg korában is áldozatos tevékenységgel küzd családjáért: „Amíg adósságunk van, nem halhatunk meg!“ Ki lehet — a nagy szentek kivételével — valóban olyan biztos abban, hogy — amint Ady írja: „nem tartozik senkinek“ — és Isten iránt is minden adósságát törlesztette...?! Ezért, a katolikus kegyelet, az Isten szeretetében távozók adósságát próbálja imádkozó szeretettel törleszteni. A sír sokmindent elföd, mindenektől elszakít, de az egymást segítő szeretetet meg nem szegheti. Nem mindenki előtt ismeretes, hogy Tamási Áron, akárcsak Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula is pl., az egyházat hivatta, amikor számolnia kellett közeli halálával. Amikor Tamási Áronnál az egyház képviselője elvégezte a szentkenet, a bűnbánót, a szentáldozás imáit a beteg felsóhajtott: Istenem, mennyit gúnyolódtam ezekkel, pedig milyen szépek! Szén lehet az élet befejezése is, ha a halál múló pillanatán túl, a hit látásában, a remény beteljesülésének bizonyosságában, az örök szeretet fénye eloszlatja a halál komor sötétségét. A katolikus hit ezért imádkoztat — és nem hiába — a halottakért. AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDJÉK NEKIK! LÉSTYÁN FERENC MAROS NAPILAP , XLII. évfolyam 217 (11963) sz. 1990. november 1. csütörtök | Ara: 1 lej Az olvasók figyelmébe! Szenátusi bizottság négy Hargita és Kovászna megyébe Szerk. megj.: Az alábbiakban a Rompres egy jellegzetesen tendenciózusan megfogalmazott hírét adjuk közre. A szerző figyleme méltónak mondja az UMDSZ-szenátorok beleegyezését, hozzátéve: „sőt hajlandóak segíteni a bizottságot!“ A sugallat, gondoljuk nyilvánvaló. S mindezt, az önmagát tárgyilagosnak mondó hírügynökség műveli... A Szenátus október 31-én, szerdán a plénum felúutásakor megvitatta egy szenátorcsoport javaslatait, miszerint hozzanak létre szenátori bizottságot, azon hargitai és kovásznai személyek kihallgatására, akik 1989. december 22 óta kénytelenek voltak elhagyni munka- és lakhelyüket. E kezdeményezés kapcsán több szenátor célszerűnek és szükségesnek vélte egy ilyen bizottság létrehozását az igazság megállapításáért. Figyelemre méltó, hogy az RMDSZ szenátorai teljes beleegyezésüket fejezték ki az említett kezdeményezés kapcsán, sőt hajlandóak a bizottságot segíteni. A szavazás után 7 szenátorból álló, a szenátusi alakulatok spektrumát tükröző bizottság létrehozásában állapodtak meg. Feléled a Kemény Zsigmond Társaság Úgy vélem, jogos a minduntalan felhangzó bírálat, hogy Marosvásárhely magyar közművelődési élete nem méltó a város rangjához, kulturális tradícióihoz, szellemi potenciáljához. Sokkal elevenebbnek, színesebbnek, rangosabbnak kellene lennie, mint az elmúlt években, hónapokban volt. Ezen az áldatlan helyzeten szeretne változtatni a most megalakult művelődési egyesület, amely a nagy elődök emléke előtt tisztelegve, ösztönző példájukat követve, a Kemény ZsigmondTársaság nevet vette fel. A névválasztás kötelez, hiszen a mai marosvásárhelyi értelmiségiek olyan kiváló közösség hagyományainak, önzetlen munkájának felélesztését, folytatását vállalták magukra, amely a két világháború között, sőt, még korábban messze földön ismertté tette a Maros-parti település irodalmi, művészeti, közművelődési életét. Persze, az új idők új szemléletei kivánnak, a Társaság tevékenységét ki kell bővíteni, szélesíteni, a tudományok népszerűsítésének is tág teret kell biztosítani, kulturális mozgalmunkba be kell építeni mindazt, amit a modern kor megkövetel. De a lényeg, amit az alakuló közgyűlésen elfogadott Alapszabály is rögzít, nem változott: a helyi sajátosságokat alapul véve, minél eredményesebben, vonzóbban terjeszteni a kultúrát, a tudományos ismereteket a romániai magyarság körében, s bármily elkoptatott, lejáratott a kifejezés, nevelni népünket, fogyó közösségünket. Erre a művelődési egyesület kilenc szakosztálya a legváltozatosabb formákat használja fel: az előadássorozatoktól a művészi műsorokig, az írói, szerzői estektől a tudományos ülésszakokig, szimpóziumokig, a helyi kiválóságok, szakemberek közreműködését éppúgy igényelve, mint a neves meghívottakét, ötletekben, érdekes kezdeményezésekben biztosan nem lesz hiány. A Kemény Zsigmond Társaság tagja lehet mindenki, aki elfogadja az egyesület alapszabályát. Lesznek pártoló és tiszteletbeli tagok is, de a részletekbe menő tudnivalókról még szólunk a későbbiekben. Az induló egyletnek sok sikert kívánva még annyit tegyünk hozzá a mostani tudósításhoz, hogy a közgyűlés megválasztotta a Társaság vezetőit. Elnök Oláh Tibor, alelnök Tónk Sándor, titkár Fülöp Géza, NAGY MIKLÓS KUND Szabadár Miniszterelnökünk péntek este a tévében (a nemzet előtt) nem tartotta fontosnak megemlíteni azt, amit Párizsban mondott, s amit a napokban oly kéjesen idézgettek a hírügynökségi jelentések. A román nép nem fog fagyoskodni a télen. Valamirevaló demokráciában egy ilyen mondat nyilván kuriózum. Magától értetődő dologról nem szoktak beszélni. Petre Roman urat valószínű kérdezték, s ő válaszolt. Persze, amit mondott, reklámnak se rossz. Jöhet akármilyen tél, csattoghat kinn, meleg lesz lakásainkban. Ezt mi már nem is tudjuk másként elképzelni. Ez az igazság. Más baj van. Ettől még a hangulatunk fagyos marad. Mert hamarosan olyan áron vásárolunk valamit magunknak, hogy eláll a lélegzetünk. Mire e sorok megjelennek, talán már elindulnak az árak. Csak győzzük majd utolérni. A miniszterelnök arról beszél, hogy mit is jelent valójában a szabad ár, és miért van szükség alkalmazására. Nincs más út. Ez, ami járható. Ha rátérünk az egészséges piacgazdálkodásra. Észérvekkel vitatkozni dőreség. Nem akarok én mindenáron értetlenkedni. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy jön ez össze. Tudom, a példa önmagáért beszél. A cipőgyár termel, de a boltokban a polcok üresek, s a termék felbukkan a feketepiacon négy-ötszörös áron. És a profitot más vágja zsebre. A gátlástalan üzletelők. Minősíthetetlenül, beteg állapot ez. S mihamarabb orvosolni kell. Egyetérthetünk. A gyártócég nem nézheti tétlenül, hogy termékeiből mások meggazdagszanak. Helyben vagyunk. Cipó nincs, mert (csak) feketézőknek nem érdemes termelni. Hetekkel ezelőtt a miniszterelnök arról beszélt, hogy elvérzik az ország gazdasága, mert számos terméket kivisznek határontúlra. Negyven pár lábbelit sí- FAKOT FÜLÖP (Folytatás a 3. oldalon) BODOLAI GYÖNGYI GYERTYALÁNGNYI EMLÉKEZET Virágborította temetőkben múlandósággá fagynak a sápadt krizantémok... Gyertyalángnyi emlékezet rebbenésénél melegedik a LÉLEK, az egyre magányosabb minden halállal meztelenebb ahogy fogy, lemállik róla egy-egy karéjnyi szeretet. Fényárban a temető, viaszgyöngyök hullnak a kőre. Ugye érzed, ahogy a gyökerek visszahúznak az időbe csak azért, hogy éltessenek, s hogy figyelj arra, aki voltál, vagy általuk, s akivé leszel... Hulló levelekkel babrál, neszel az ősz, a múlandóság... Ugye tudod, hogy vannak olyan temetők, ahol halottak napján mohos síroknál nem álldogál csak egyedül az ősz, s százados sírköveket rajzol milliméterpapírra a hat léleknek világító lelkipásztor, temetők, melyeket elhagyott a halál, és elhagyott az élet Ugye tudod, hogy vannak olyan templomok, amelyekből rég elzengett az énekes törött kápolnaablakok, melyeken bemuzsikál a szél, s magányos falak közé befagy a fagy... Amíg még itt vagy, vigyázz, nehogy egyszer csak arra ébredj, messziről jött színes fényképekről mosolyog a jövőd. S hiába dicsekedsz, tudom, fáj egyedül maradnod a múltra. Az emlékezés gyertyái égnek, azokért, akiktől anyaföld lábunk alatt és tudatunkban e táj is fáj, ahogy belefogyunk a nagyvilágba. Az örökségtől roggyan a láb és roppan a vállunk de állunk, míg az emlékezés szorongató perceiben kivirágzik bennünk is a lélek, ........sokasodnak a halottaink* fogy a jövőnk, . óvjuk hát, őrizzük ŐKET, nehogy egy óriási tél behavazza végleg a temetőket Regrescat in pace Ilyenkor, október végén ébrednek bennem a gyermekkor reminiszcenciái, a szürkületbe szomorodó napok, az égő fagygyúgyertyák, a sült gesztenye illata, az estvéli hazatérések utáni virslivacsorák zaftjának, a reszelt forma csinosségének szemléke ,a gyertyák imbolygó fénye, a lélek remegése, mindaz, ami a halottak napjához társul, és a gyermekek, a sárban cavlató, botladozó, gyertyagyújtogató, kipirult arcú gyermekek képe, akiknek valamiféle néptennevély a világítás, az elmúltakra való emlékezés, s akiknek a lelkébe észrevétlen, akaratlan belopódzik az eleik, eleink iránti megemlékezés tisztelete, s tudatuk alatt, valahol a lélek mélyén rögzült általuk vagyunk, általuk élünk: kezdet és vég fonódik egybe ezen a napon, amikor imbolygó, vöröses fény önti el a temetőket, amikor akaratlan számot vetünk önmagunkkal, amikor egy kicsit szebbek, jobbak, gazdagabbak leszünk az ősök, az elődök tiszteletében, amikor a krizantém illatú sírok mellett soha meg nem tartandó, mert olykor meg nem tartható fogadalmakat teszünk, amikor a lélek mélyéről előásott harangok kondulnak bennünk, szóval hát, mondom, kezdet és vég fonódik egybe, de valahol ott motoszkál, ott mocorog a tudatunkban, hogy az, a gyertyákkal most még játszadozó gyermek viszi tovább a mi életünket, mert az elmúlás is csak viszonylagos, a gyermekeinkben dörömbölő génekben élünk tovább, s az elmúltakban is őket szeretjük; s még felrémlik bennem annak az egy szál gyertyának a remegő fénye, melyet anyám gyújtott az első világégésben valahol olaszhonban elesett nagyapámért, nagyanyámért, akinek nem adatott meg, hogy unokájának sivalkodását hallja, másik nagyapámért, másik nagyanyámért, mindazokért, akiknek sírjához nem mehettünk el, de akikhez valamiféle lélek kapocs fűzött, s eszembe jut apám botcsinálta imája mindazokért, akiket nem ismerhettünk, csak tudtuk, hogy voltának, s miközben elnézem lányom csillogó szemű ügyetlenkedését a gyertyák körül, valami nagy-nagy nyugalom száll meg. (bakd)