Népújság, 1990. december (42. évfolyam, 239-258. szám)
1990-12-01 / 239. szám
*ATORI - WP.pn.ISAI* Gyulafehérvár —1918 december 1 (Folytatás az 1. oldalról) Sagokat, a nemzet tanácsokat. Ezek az önrendelkezési jog elve alapján a monarchia helyén megalakulandó önálló nemzeti államok létrejöttéért szálltak síkra Nálunk a politikai élet fő célkitűzése a románlakta területek hovatartozásának eldöntése lett. Első lépésként az erdélyi román politikusok a birodalmon belüli önállóságot követeltek maguknak. Az erdélyi román nemzeti párt már a nemzeti tanácsokat megelőzően október 12-én elvi határozatot hozott, amelyben leszögezte, hogy „a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni elvek alapján“. Az erdélyi magyar politikusok többsége a régi államegység fenntartásához ragaszkodott, s csak nyelvi és közigazgatási engedményekre hajlott. „Hogy vármegyét engedjünk át, arról persze szó sem lehet, de nem lehet Magyarországnak önkormányzati területekre való átalakításáról sem" — volt az álláspont. Az őszirózsás forradalom szétzúzta az osztrák-magyar birodalmat. Az osztrák, magyar és más forradalmi szervezetek mellett október 31-én megalakult a magyarországi románok új politikai szerve, a Román Nemzeti Tanács is. A forradalom és a tömegmozgalmak megtörték a régi rendet, jórészt semlegesítették vagy elűzték azokat, akik évtizedeken át elzárták a hatalomhoz vezető utat a most megalakult tanács magvát képező román nemzeti párt előtt. November 9-én, a közben Budapestről Aradra költözött Román Nemzeti Tanács „ultimátumot" küldött a magyar kormánynak, amelyben a nemzeti önrendelkezési jogra hivatkozva, a vagyon- és közbiztonság fenntartásának biztosítása ürügye alatt felszólította azt, hogy adja át Kelet-Magyarország feletti szuverenitást. A kérést a Károlyi kormány elutasította. Ezt követte az aradi találkozó november 13—15-én a Jászi Oszkár vezette magyar kormányküldöttség és a Román Nemzeti Tanács vezetősége között. Jászi nemzetiségügyi miniszter a svájci típus ún. kantonális konföderáció megteremtésével kívánta megoldani az erdélyi kérdést. Fölajánlotta az önrendelkezési jogot és a teljes kormányhatalmat mindarra a területekre nézve, ahol a románok kompakt tömegben élnek, vagy ahol övék az abszolút többség. A román felet azonban ez a megoldás már nem elégítette ki. A tárgyalások végén Jászi kérdésére: végtére is mit akarnak a románok? Maniu röviden válaszolt: Teljes elszakadást. Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot küldött Párizsba, melyben a belgrádi fegyverszüneti konvenciótól eltérően a román hadseregnek a Marostól északra történő előnyomulása engedélyezését kérte. Ugyanakkor a román hadsereg beavatkozásáért Ferdinád királyhoz fordult. A november 20-án „a világ népeihez" intézett kiáltványban a Román Nemzeti Tanács hitet tett a külön államiság mellett. Másnap újabb kiáltványban egy nemzeti gyűlés megtartására szóló felhívást tett közzé, amely gyűlés hivatva volt dönteni Erdély jövőjéről, a románoké mellett a magyarokéról és a többi kisebbségekéről, azok előzetes hozzájárulása nélkül. Emellett közölték a román királyi vezérkari főnök proklamációját, csapatainak Erdélybe lépése alkalmából. November 30-án egy szőkebb bizottság megvitatta a Vasile Goldis megfogalmazta határozattervezetet. A nemzeti gyűlés határozattervezete, anélkül, hogy említette volna jövendő államformaként a királyság intézményét, rögzített egy sor demokratikus alapelvet, mint az általános és titkos választójog, a sajtó-, a gyülekezési és a gondolatszabadság teljes elismerése, az agrárreform és a munkásság politikai jogainak kiterjesztése. A nemzeti kisebbségekről a III. pont rendelkezett. Ez kimondta, hogy „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által". A nemzeti gyűlést megelőzően sor került egy a nem román ajkúak felé irányított megnyugtató akcióra. Ebben a kisebbségeknek nyújtandó széleskörű demokratikus jogok biztosítását helyezték kilátásba az új államkereteken belül. A Román Nemzeti Tanács november 18-i kiáltványa leszögezte, hogy: „a román nemzet ősi földjén kész biztosítani mindenik népnek a teljes nemzeti szabadságot, és a demokrácia alapjaira helyezni a szabad és független állam szervezetét, ami az emberi kiteljesedés egyedüli eszközeként biztosítani fogja a területén található minden egyén számára az egyenlő életfeltételeket“. A gyulafehérvári eseményeket megelőzően, november 28-án Valeriu Braniste a lugosi Drapelulban programszerű cikket közöl a kisebbségi kérdésben követendő politikáról: „Kötelességünk — írja — ezekben a rendkívüli napokban a más nyelvű és más törvényekkel élő polgártársainkra gondolni, akik azután meg kell osszák velünk örömüket és bánatukat. Ezekben a pillanatokban kötelességünk megnyerni e polgártársaink bizalmát, akik ma félelemmel és megrökönyödéssel tekintenek ránk. Kötelességünk tettekkel bizonyítani, hogy nincs amiért féljenek tőlünk, mert a mi szabadságunk nem fog rabságot jelenteni nekik, épp ellenkezőleg, szabadságot, akárcsak nekünk. Most be kell bizonyítanunk nekik, hogy a mi szabadságunk az ő potenciális szabadságuk biztosítéka.“ A gyulafehérvári határozatok megfogalmazója. Vasile Goldiu hangsúlyozta, hogy: „A jog és igazság szerint a magyarországi és erdélyi románoknak egyesülniük kell a román királysággal... Biztosítanunk kell minden népnek és minden a román földön együttélő személynek ugyanazokat a jogokat és ugyanazon kívánságokat". Iuliu Maniu, a román nemzeti mozgalom legmarkánsabb egyénisége gyulafehérvári beszédében többek között ezeket mondta: „Mi nem akarjuk elrabolni sem etnikai egyéniségét, sem nemzeti létét ezen népeknek. Mi nem akarjuk elrabolni senki nyelvét, hanem azt akarjuk, hogy minden ember szabadon válassza meg nyelvét és hitét, amelyben élni akar, úgy magánéletében, mint az állami élet terén. Mi nem akarjuk senkitől, hogy azokat a könnyeket hullassa, amelyeket mi hullattunk annyi évszázadon át, és nem akarjuk szívni senki erejét, ahogy szíva volt a miénk évszázadokon át. Mi bízunk életképességünkben és szorgalmunkban, és nem akarjuk elapasztani senki erejét“. 1918. december 1-jén a gyulafehérvári gyűlés 1 228 delegátusa egyöntetűen elfogadta a 9 pontból álló határozattervezetet és kimondta az egyesülést Romániával. A Vármezőn összegyűlt mintegy százezer ember áhítattal és egyhangú lelkesedéssel fogadta a határozat kihirdetését. Ezt követően, december 24-én Bukarestben törvénybe iktatták azt e szavakkal: „az 1918 december 1-jén tartott gyulafehérvári gyűlés határozatába foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal. A helyi igazgatás irányítását a Gyulafehérváron megválasztott Nagy Nemzeti Tanács, valamint a Kormányzótanács vette át és végezte a román közigazgatásba történő átmeneti időszak alatt. Erdélynek és a kelet-magyarországi részek Magyarországtól való elszakadásának és Romániához kerülésének nemzetközi elismerése az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés aláírása során történt meg. E békeszerződésben véglegesítették az új államkeret határait is. Erdély magyar lakossága akkor nem tudta elfogadni azt a gondolatot, hogy kisebbségi sors vár rá. A magyar nemzeti tanácsok az önrendelkezés elvét magukra is érvényesnek tekintve (hisz a magyarság a történeti Erdély összlakosságának 31 százalékát tette ki) Magyarország keretein belüli maradásukat fejezték ki a december 22-i kolozsvári nagygyűlésen. De határozatuknak érvényt szerezni már nem tudtak. Megakadályozta őket abban az erdélyi románság egyöntetű fellépése és az őket támogató megszálló román királyi csapatok fegyveres ereje. Mindemellett pedig ott volt a vesztes felekre rákényszerített békediktátum, amikor is a nemzeti érdekeket kizárólag a győztesek szempontjai határozták meg. A győztesek pedig Erdély sorsát már 1916. augusztus 4-én eldöntötték, amikor a Szövetséges és Társult hatalmak a Romániával kötött titkos szerződésben ez utóbbinak ígérték azt, hadbalépése fejében. Mindezek után nagyapáinknak és apáinknak nem maradt más választásuk, mint szembe nézni a bizonytalan jövővel és bízni a győztes fél emberségében és ünnepélyesen megfogadott ígéretei betartásában. Mint tudjuk, csak részben tartották be azokat, sőt Bukarest a gyulafehérvári határozatoknak a kisebbségekre vonatkozó pontjait, számára nem kötelező egyszerű javaslatokként kezelte, egyre elnyomóbb politikát fejtve ki a kisebbségek, és elsősorban a magyarsággal szemben. Ezt a politikát előrevetítette Alexandru Vaida-Voievod miniszterelnök esete, aki 1919. december 9-én Románia kormánya nevében Párizsban aláírta a nagyhatalmakkal együtt a kisebbségek elemi emberi jogainak tiszteletben tartásáról szóló nemzetközi egyezményt. Vaida még vissza sem tért hazájába, amikor már meg is bukott. Ugyanis Londonban értesült nagy megdöbbenéssel, hogy „lemondását“ a király elfogadta, később pedig Ionel Bratianu a parlamentben egyenesen hazaárulással vádolta őt, a szerződés aláírásáért, amelyet nem is tartottak tiszteletben a későbbiek során. Ma, őszinte reményekkel bízunk az igazi demokrácia kibontakozásában, úgy érezzük, hogy Románia nemzeti ünnepének megtartása során, az utókor erkölcsi kötelessége a gyulafehérvári határozatokra reflektálni még 72 év távlatából is, és annak szellemében munkálkodni egy, a nem román ajkú honpolgárok számára is igazi otthont biztosító haza megteremtésében. KIMONDJUK! A December 21 Egyesület, a replika jogán helyet kért a Cuvintul liber hasábjain, hogy válaszolhasson Ilie Sandru úrnak, a Trebuie gasit neapárat un ... Acar Parn... című írására. A szóban forgó szövegből sugárzik a gyanakvás, sőt, még inkább egy olyan milicistatiszt védőbeszédévé válik, aki decemberben bebizonyította hivatásos verő- és kínzólegényi erényeit. Nagyon igaz, hogy majd egy év telt el a forradalom óta, de vajon elég volt arra, hogy eltussoljuk az akkor történteket? Sajnos úgy tűnik, kevesen értik meg, hogy a városunk utcáin hömpölygő tömeg, amely decemberben a szabadság reményében vonult ki, nem román, magyar, német vagy romi volt — mindnyájan a nacionalista érdekek felett álltak, mindnyájan szabadok akartunk lenni, meg akartunk, szabadulni a kommunista önkényuralomtól, amely társadalmi rend idegen nemzetünktől. Jött a feledés, kényelmével árnyékba borítva az emlékeket... Emberek haltak meg decemberben, embereket kínoztak meg akkor... Ám a szomorúság keserű ízének nincs faji, népi, nemzeti jelentősége. Az igazságnak nincs ilyenfajta változata ..., az egyszerűen csak igazság, így Ilie Sandru úr a maga kis keresztes hadjáratát nagyon világos alapelvből indítja. A Tinea esetet az RMDSZ vezetősége felfújta. Az ügyészség csapdába esett, vagy ellenkezőleg bűnbakot keresett. Kincses Előd kihasználta az alkalmat, hogy Tinea ellen, alacsony erkölcsi szinten álló egyénekből csapatot szervezzen. A vád tanúinak I. S. úr szerint nyilván nem hihetünk és lássuk miért: elsősorban magyarok, sőt Magyarország ügynökei. Vegyük csak a Demeter Zoltán, a Continental vendéglő exportásának esetét, aki úgymond amellett, hogy szekus besúgó volt, magyarországi főnökeit is kiszolgálta — ahová egyébként vissza is vonult. A következtetés magától adódik: a Tinea eset a forradalom utáni igazságügyi tevékenység egy szomorú epizódja... Mi nem teszünk mást, csak emlékeztetjük polgártársainkat, hogy Tinea százados elvtárs sokakat megvert decemberben, hogy kutyául viselkedett a letartóztatottakkal, megpróbáljuk Ilie Sandru úrnak megmagyarázni, hogy a szóban forgó tragédiák megengedhetetlenek, főleg, ha szenvedő emberekről van szó. Sokan azok közül, akik decemberben szenvedtek, ma félelemből, vagy más okból hallgatnak. Nincs semmi közünk az RMDSZ- hez, sem Kincses Elődhöz, vagy az ő magyarországi „ügynökeihez“, annak ellenére, hogy egy, a Románia Mare iskolájában edződött pali akármikor rokonságot fedezhet fel köztünk és Attila vagy Horthy között egyrészt, és rokonságot fedezhet fel közöttünk és Ana Blandiana vagy Dan Petrescu, Doina Cornea között másrészt... Elégedetlen emberek csoportja vagyunk..., de mégis kimondjuk: románok, magyarok, németek, romik vagyunk..., de mindnyájan román állampolgárok. Nem tehetünk mást, mint tiltakozunk a Tinea eset ilyenfajta bemutatása ellen. Jóemberek! Tényleg nem érdekel benneteket, hogy ki gyilkolt, ki bántalmazott bennünket decemberben? Nem gondoltok arra, hogy gyászoló családok maradtak, akik fiaikat, lányaikat veszítették el, hogy gyerekek maradtak, akik már senkinek sem mondhatják: anyám, apám. Hogy ezek a gyermekek legdrágább kincsüket veszítették el?! Gondoljatok ránk, mint egy olyan szervezetre, amely együtt énekelt veletek az utcán, veletek együtt várt egy jobb életet, és azokkal akiket lelőttek, letartóztattak vagy megvertek, csak azért, mert meg akartak szabadulni a kommunista elnyomástól. Egyetlen kérdést tegyünk csak fel: Miért haltak meg ezek az emberek? Ez egyike a sok, mai napig megválaszolatlan kérdéseknek. Mi soha nem gondoltunk arra, hogy Munteanu Iliét és Hides Adriant a magyar ügynökök lőtték volna le, és Hegyi Lajost, Tamás Ernőt, Pajka Károlyt és Bodoni Sándort a román extremisták. Hagyjuk, hogy higgyétek csak, hogy az idegen ügynökségek a vétkesek, és akik ránk lőttek, megvertek, csak áldozatok. Egyesületünk nem engedi meg senkinek, hogy tagjait támadja, konkrét bizonyítékok nélkül. Ezért kérjük Ilie Sandru úr felelősségre vonását. A December 21 Egyesület Irányító Bizottsága A méltóság álláspontján (Folytatás az Igidalról) tására, a gyűlöletkeltésre, a társadalmi feszültségek fokozására használják fel. Ilyennek lehettek tanúi a Prefektúra védnökségével szervezett sportcsarnokbeli megemlékezés résztvevői, ahol a tisztes, az ünnephez méltó szónoklatok mellett az útszéli hangú uszításnak is helyet adtak, rágalmak özönét zúdítva a magyar nemzetiségre, melyeket most, ezen a napon a tiszta érzésű román honfitársainkra való tekintettel nem írunk le. A szóban forgó megnyilatkozásoknak nem is tulajdonítanánk az érdemeltnél nagyobb jelentőséget, hiszen nap mint nap elhangzanak a fasiszta személyi diktatúra feléledt híveinek szájából, akik a legalantasabb eszközöktől sem riadnak vissza a régi privilégiumaik iránti mohó vágyukban. S akkor sem időznénk ezeknél, ha egy párt, vagy valamely szervezet KÜLÖN rendezvényén hangzottak volna el. Ezúttal azonban hivatalos, állami ünnepséget használtak a fasiszta uszításra anélkül, hogy az államhatalmat képviselő Prefektúra jelen lévő tagjai az elhangzottaktól elhatárolták volna magukat. Ez gyengeségük, vagy egyetértésük jeleként értelmezhető és érdemes arra, hogy annak a kormányzatnak a figyelmébe ajánljuk, amely lankadatlanul az összefogást, a közös munka szükségességét, a demokratikus rend megteremtésének igényét szorgalmazza. Ezeknek érvényt szerezni — a hatalom jószándékának lehetne hiteles bizonysága! Késő őszi Szováta