Népújság, 1990. december (42. évfolyam, 239-258. szám)

1990-12-01 / 239. szám

*­ATORI - WP.pn.ISAI* Gyulafehérvár —1918 december 1 (Folytatás az 1. oldalról) Sagokat, a nemzet tanácsokat. E­­zek az önrendelkezési jog elve alapján a monarchia helyén megalakulandó önálló nemzeti államok létrejöttéért szálltak sík­ra Nálunk a politikai élet fő célkitűzése a románlakta terüle­tek hovatartozásának eldöntése lett. Első lépésként az erdélyi román politikusok a birodalmon belüli önállóságot követeltek ma­guknak.­­ Az erdélyi román nem­zeti párt már a nemzeti tanácso­kat megelőzően október 12-én elvi határozatot hozott, amely­ben leszögezte, hogy „a román­ság önrendelkezési jogát kíván­ják a wilsoni elvek alapján“. Az erdélyi magyar politikusok többsége a régi államegység fenntartásához ragaszkodott, s csak nyelvi és közigazgatási en­gedményekre hajlott. „Hogy vár­megyét engedjünk át, arról per­sze szó sem lehet, de nem lehet Magyarországnak önkormányzati területekre való átalakításáról sem" — volt az álláspont. Az őszirózsás forradalom szét­zúzta az osztrák-magyar birodal­mat. Az osztrák, magyar és más forradalmi szervezetek mellett október 31-én megalakult a ma­gyarországi románok új politikai szerve, a Román Nemzeti Tanács is. A forradalom és a tömegmoz­galmak megtörték a régi rendet, jórészt semlegesítették vagy el­űzték azokat, akik évtizedeken át elzárták a hatalomhoz vezető utat a most megalakult tanács magvát képező román nemzeti párt előtt. November 9-én, a közben Bu­dapestről Aradra költözött Ro­mán Nemzeti Tanács „ultimátu­mot" küldött a magyar kormány­nak, amelyben a nemzeti önren­delkezési jogra hivatkozva, a va­gyon- és közbiztonság fenntartá­sának biztosítása ürügye alatt felszólította azt, hogy adja át Kelet-Magyarország feletti szu­verenitást. A kérést a Károlyi kormány elutasította. Ezt követte az aradi találkozó november 13—15-én a Jászi Osz­kár vezette magyar kormánykül­döttség és a Román Nemzeti Ta­nács vezetősége között. Jászi nemzetiségügyi miniszter a sváj­ci típus ún. kantonális konföde­ráció megteremtésével kívánta megoldani az erdélyi kérdést. Fölajánlotta az önrendelkezési jogot és a teljes kormányhatal­mat mindarra a területekre néz­ve, ahol a románok kompakt tö­megben élnek, vagy ahol övék az abszolút többség. A román felet azonban ez a megoldás már nem elégítette ki. A tárgyalások vé­gén Jászi kérdésére: végtére is mit akarnak a románok? Maniu röviden válaszolt: Teljes elsza­kadást. Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot kül­dött Párizsba, melyben a belgrá­di fegyverszüneti konvenciótól elt­­érően a román hadseregnek a Marostól északra történő előnyo­mulása engedélyezését kérte. U­gyanakkor a román hadsereg beavatkozásáért Ferdinád király­hoz fordult. A november 20-án „a világ népeihez" intézett kiált­ványban a Román Nemzeti Ta­nács hitet tett a külön államiság mellett. Másnap újabb kiáltvány­ban egy nemzeti gyűlés megtar­tására szóló felhívást tett közzé, amely gyűlés hivatva volt dönte­ni Erdély jövőjéről, a románoké mellett a magyarokéról és a többi kisebbségekéről, azok előze­tes hozzájárulása­ nélkül. Emel­lett közölték a román királyi ve­zérkari főnök proklamációját, csapatainak Erdélybe lépése al­kalmából. November 30-án egy szőkebb bizottság megvitatta a Vasile Goldis megfogalmazta határozat­­tervezetet. A nemzeti gyűlés ha­tározattervezete, anélkül, hogy említette volna jövendő állam­formaként a királyság intézmé­nyét, rögzített egy sor demokra­tikus alapelvet, mint az általános és titkos választójog, a sajtó-, a gyülekezési és a gondolat­szabad­ság teljes elismerése, az agrár­reform és a munkásság politikai jogainak kiterjesztése. A nem­zeti kisebbségekről a III. pont rendelkezett. Ez kimondta, hogy „Teljes nemzeti szabadság az e­­gyü­tt lakó népek számára. Min­den népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigaz­gatással, saját kebeléből válasz­tott egyének által". A nemzeti gyűlést megelőzően sor került egy a nem román aj­kúak felé irányított megnyugtató akcióra. Ebben a kisebbségeknek nyújtandó széleskörű demokrati­kus jogok biztosítását helyezték kilátásba az új államkereteken belül. A Román Nemzeti Tanács november 18-i kiáltványa leszö­gezte, hogy: „a román nemzet ősi földjén kész biztosítani mindenik népnek a teljes nemzeti szabad­ságot, és a demokrácia alapjaira helyezni a szabad és független állam szervezetét, ami az emberi kiteljesedés egyedüli eszközeként biztosítani fogja a területén ta­lálható minden egyén számára az egyenlő életfeltételeket“. A gyulafehérvári eseményeket megelőzően, november 28-án Va­­leriu Braniste a lugosi Drapelul­­ban programszerű cikket közöl a kisebbségi kérdésben követendő politikáról: „Kötelességünk — írja — ezekben a rendkívüli na­pokban a más nyelvű és más tör­vényekkel élő polgártársainkra gondolni, akik azután meg kell osszák velünk örömüket és bána­tukat. Ezekben a pillanatokban kötelességünk megnyerni e pol­gártársaink bizalmát, akik ma fé­lelemmel és megrökönyödéssel te­kintenek ránk. Kötelességünk tet­tekkel bizonyítani, hogy nincs a­­miért féljenek tőlünk, mert a mi szabadságunk nem fog rabságot jelenteni nekik, épp ellenkezőleg, szabadságot, akárcsak nekünk. Most be kell bizonyítanunk ne­kik, hogy a mi szabadságunk az ő potenciális szabadságuk bizto­­sítéka.“ A gyulafehérvári határozatok megfogalmazója. Vasile Goldiu hangsúlyozta, hogy: „A jog és igazság szerint a magyarországi és erdélyi románoknak egyesül­niük kell a román királyság­gal... Biztosítanunk kell minden népnek és minden a román föl­dön együttélő személynek ugyan­azokat a jogokat és ugyanazon kívánságokat". Iuliu Maniu, a román nemzeti mozgalom legmarkánsabb egyé­nisége gyulafehérvári beszédében többek között ezeket mondta: „Mi nem akarjuk elrabolni sem etnikai egyéniségét, sem nem­zeti létét ezen népeknek. Mi nem akarjuk elrabolni senki nyelvét, hanem azt akarjuk, hogy min­den ember szabadon válassza meg nyelvét és hitét, amelyben élni akar, úg­y magán­életében, mint az állami élet terén. Mi nem akarjuk senkitől, hogy a­­zokat a könnyeket hullassa, a­­melyeket mi hullattunk annyi évszázadon át, és nem akarjuk szívni senki erejét, ahogy szíva volt a miénk évszázadokon át. Mi bízunk életképességünkben és szorgalmunkban, és nem akarjuk elapasztani senki erejét“. 1918. december 1-jén a gyula­­fehérvári gyűlés 1 228 delegátusa egyöntetűen elfogadta a 9 pont­ból álló határozattervezetet és kimondta az egyesülést Romá­­niával. A Vármezőn összegyűlt mintegy százezer ember áhítat­tal és egyhangú lelkesedéssel fogadta a határozat kihirdetését. Ezt követően, december 24-én Bukarestben törvénybe iktatták azt e szavakkal: „az 1918 de­cember 1-jén tartott gyulafehér­vári gyűlés határozatába foglalt­­ területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királyság­gal­. A helyi igazgatás irányí­tását a Gyulafehérváron megvá­lasztott Nagy Nemzeti Tanács, valamint a Kormányzótanács vette át és végezte a román köz­­igazgatásba történő átmeneti i­­dőszak alatt. Erdélynek és a kelet-magyar­­országi részek Magyarországtól való elszakadásának és Romániá­hoz kerülésének nemzetközi el­ismerése az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés aláírása során történt meg. E békeszer­ződésben véglegesítették az új államkeret határait is. Erdély magyar lakossága ak­kor nem tudta elfogadni azt a gondolatot, hogy kisebbségi sors vár rá. A magyar nemzeti taná­csok az önrendelkezés elvét ma­gukra is érvényesnek tekintve (hisz a magyarság a történeti Erdély összlakosságának 31 szá­zalékát tette ki) Magyarország keretein belüli maradásukat fe­jezték ki a december 22-i ko­lozsvári nagygyűlésen. De hatá­rozatuknak érvényt szerezni már nem tudtak. Megakadályozta ő­­ket abban az erdélyi románság egyöntetű fellépése és az őket támogató megszálló román kirá­lyi csapatok fegyveres ereje. Mindemellett pedig ott volt a vesztes felekre rákényszerített békediktátum, amikor is a nem­zeti érdekeket kizárólag a győz­tesek szempontjai határozták meg. A győztesek pedig Erdély sorsát már 1916. augusztus 4-én eldöntötték, amikor a Szövetsé­ges és Társult hatalmak a Ro­mániával kötött titkos szerző­désben ez utóbbinak ígérték azt, hadbalépése fejében. Mindezek után nagyapáinknak és apáinknak nem maradt más választásuk, mint szembe nézni a bizonytalan jövővel és bízni a győztes fél emberségében és ün­nepélyesen megfogadott ígéretei betartásában. Mint tudjuk, csak részben tartották be azokat, sőt Bukarest a gyulafehérvári hatá­rozatoknak a kisebbségekre vo­natkozó pontjait, számára nem kötelező egyszerű javaslatokként kezelte, egyre elnyomóbb politi­kát fejtve ki a kisebbségek, és elsősorban a magyarsággal szem­ben. Ezt a politikát előrevetítette Alexandru Vaida-Voievod mi­niszterelnök esete, aki 1919. de­cember 9-én Románia kormánya nevében Párizsban aláírta a nagyhatalmakkal együtt a ki­sebbségek elemi emberi jo­gainak tiszteletben tartásáról szóló nemzetközi egyezményt. Vaida még vissza sem tért ha­zájába, amikor már meg is bu­kott. Ugyanis Londonban érte­sült nagy megdöbbenéssel, hogy „lemondását“ a király elfogadta, később pedig Ionel Bratianu a parlamentben egyenesen haza­árulással vádolta őt, a szerző­dés aláírásáért, amelyet nem is tartottak tiszteletben a későbbiek során. Ma, őszinte reményekkel bí­zunk az igazi demokrácia kibon­takozásában, úgy érezzük, hogy Románia nemzeti ünnepének megtartása során, az utókor er­kölcsi kötelessége a gyulafehér­vári határozatokra reflektálni még 72 év távlatából is, és an­nak szellemében munkálkodni egy, a nem román ajkú honpol­gárok számára is igazi otthont biztosító haza megteremtésében. KIMONDJUK! A December 21 Egyesület, a replika jogán helyet kért a Cu­­vintul liber hasábjain, hogy vá­laszolhasson Ilie Sandru úrnak, a Trebuie gasit neapárat un ... Acar Parn... című írására. A szóban forgó szövegből su­gárzik a gyanakvás, sőt, még in­kább egy olyan milicistatiszt vé­dőbeszédévé válik, aki decem­berben bebizonyította hivatásos verő- és kínzólegényi erényeit. Nagyon igaz, hogy majd egy év telt el a forradalom óta, de va­jon elég volt arra, hogy eltussol­juk az akkor történteket? Sajnos úgy tűnik, kevesen értik meg, hogy a városunk utcáin höm­pölygő tömeg, amely december­ben a szabadság reményében vo­nult ki, nem román, magyar, né­met vagy romi volt — mindnyá­jan a nacionalista érdekek felett álltak, mindnyájan szabadok a­­kartunk lenni, meg akartunk, szabadulni a kommunista ön­kényuralomtól, amely társadalmi rend idegen nemzetünktől. Jött a feledés, kényelmével árnyékba borítva az emlékeket... Embe­rek haltak meg decemberben, embereket kínoztak meg akkor... Ám a szomorúság keserű ízének nincs faji, népi, nemzeti jelen­tősége. Az igazságnak nincs i­­lyenfajta változata ..., az egy­szerűen csak igazság, így Ilie Sandru úr a maga kis keresztes hadjáratát nagyon vi­lágos alapelvből indítja. A Tin­ea esetet az RMDSZ vezetősége felfújta. Az ügyészség csapdába esett, vagy ellenkezőleg bűnbakot keresett. Kincses Előd kihasználta az alkalmat, hogy Tinea ellen, a­­lacsony erkölcsi szinten álló e­­gyénekből csapatot szervezzen. A vád tanúinak I. S. úr szerint nyil­ván nem hihetünk és lássuk mi­ért: elsősorban magyarok, sőt Magyarország ügynökei. Vegyük csak a Demeter Zoltán, a Conti­nental vendéglő ex­portásának e­­setét, aki úgymond amellett, hogy szekus besúgó volt, magyar­­országi főnökeit is kiszolgálta — ahová egyébként vissza is vonult. A következtetés magától adódik: a Tinea eset a forradalom utáni igazságügyi tevékenység egy szo­morú epizódja... Mi nem teszünk mást, csak emlékeztetjük polgártársainkat, hogy Tinea százados elvtárs so­kakat megvert decemberben, hogy kutyául viselkedett a letar­tóztatottakkal, megpróbáljuk Ilie Sandru úrnak megmagyarázni, hogy a szóban forgó tragédiák megengedhetetlenek, főleg, ha szenvedő emberekről van szó. Sokan azok közül, akik decem­berben szenvedtek, ma félelem­ből, vagy más okból hallgatnak. Nincs semmi közünk az RMDSZ- hez, sem Kincses Elődhöz, vagy az ő magyarországi „ügynökei­hez“, annak ellenére, hogy egy, a Románia Mare iskolájában ed­ződött pali akármikor rokonsá­got fedezhet fel köztünk és At­tila vagy Horthy között egyrészt, és rokonságot fedezhet fel közöt­tünk és Ana Blandiana vagy Dan Petrescu, Doina Cornea kö­zött másrészt... Elégedetlen emberek csoportja vagyunk..., de mégis kimondjuk: románok, magyarok, németek, romik vagyunk..., de mindnyá­jan román állampolgárok. Nem tehetünk mást, mint tiltakozunk a Tinea eset ilyenfajta bemuta­tása ellen. Jóemberek! Tényleg nem érdekel benneteket, hogy ki gyilkolt, ki bántalmazott ben­nünket decemberben? Nem gon­doltok arra, hogy gyászoló csa­ládok maradtak, akik fiaikat, lá­nyaikat veszítették el, hogy gye­rekek maradtak, akik már­ senki­nek sem mondhatják: anyám, a­­pám. Hogy ezek a gyermekek legdrágább kincsüket veszítették el?! Gondoljatok ránk, mint egy olyan szervezetre, amely együtt énekelt veletek az utcán, veletek együtt várt egy jobb életet, és azokkal akiket lelőttek, letartóz­tattak vagy megvertek, csak azért, mert meg akartak szabadulni a kommunista elnyomástól. Egyet­len kérdést tegyünk csak fel: Miért haltak meg ezek az embe­rek? Ez egyike a sok, mai napig megválaszolatlan kérdéseknek. Mi soha nem gondoltunk arra, hogy Munteanu Iliét és Hides Adriant a magyar ügynökök lőtték volna le, és Hegyi Lajost, Tamás Ernőt, Pajka Károlyt és Bodoni Sándort a román extremisták. Hagyjuk, hogy higgyétek csak, hogy az i­­degen ügynökségek a vétkesek, és akik ránk lőttek, megvertek, csak áldozatok. Egyesületünk nem engedi meg senkinek, hogy tagjait támadja, konkrét bizonyí­tékok nélkül. Ezért kérjük Ilie Sandru úr felelősségre vonását. A December 21 Egyesület Irányító Bizottsága A méltóság álláspontján (Folytatás az I­gidalról) tására, a gyűlöletkeltésre, a társadalmi feszültségek fokozására használják fel. Ilyennek lehettek tanúi a Prefektúra védnök­ségével szervezett sportcsarnokbeli megemlékezés résztvevői, ahol a tisztes, az ünnephez méltó szónoklatok mellett az útszéli hangú uszításnak is helyet adtak, rágalmak özönét­ zúdítva a magyar nemzetiségre, melyeket most, ezen a napon a tiszta ér­zésű román honfitársainkra való tekintettel nem írunk le. A szóban forgó megnyilatkozásoknak nem is tulajdoníta­nánk az érdemeltnél nagyobb jelentőséget, hiszen nap mint nap elhangzanak a fasiszta személyi diktatúra feléledt híveinek szájából, akik a legalantasabb eszközöktől sem riadnak vissza a régi privilégiumaik iránti mohó vágyukban. S akkor sem időznénk ezeknél, ha egy párt, vagy valamely szervezet KÜLÖN rendezvényén hangzottak volna el. Ezúttal azonban hivatalos, állami ünnepséget használtak a fasiszta uszításra anélkül, hogy az államhatalmat képviselő Prefektúra jelen lévő tagjai az elhangzottaktól elhatárolták volna magukat. Ez gyengeségük, vagy egyetértésük jeleként értelmezhető és érdemes arra, hogy annak a kormányzatnak a figyelmébe ajánljuk, amely lanka­datlanul az összefogást, a közös munka szükségességét, a demok­­ratikus rend megteremtésének igényét szorgalmazza. Ezeknek érvényt szerezni — a hatalom jószándékának lehetne hiteles bizonysága! Késő őszi Szováta

Next