Népújság, 1991. június (43. évfolyam, 107-127. szám)
1991-06-01 / 107. szám
> ? elä szá forráan Az a bácsi Ráduly János bácsi? — kérdezte izgatottan a kis zsinóros-harisnyás, az Electromurey klubépülete előtt, amikor kiszálltam ismerősöm kocsijából. Csalódása azonban elült, mert nem sokkal később megérkezett az a bácsi is ... A nagy, tágas terem megtelt türelmetlen várakozás gyerekzsongásával. — Mi lesz itt? — kérdem. — Jön Ráduly János bácsi, bemutatkozunk, van műsorunk is — tájékoztat az alkalomhoz illő komolysággal a II-es Mátkás Enikő. — És ki az a bácsi?! — tudakozom odébb egy lépéssel, Mózes Szilárdtól. — Meséket ír, verseket gyerekeknek. Én még sosem láttam! Ferenci Szabolcs Zoltán, a Villám Palkó című kötetet szorongatja. — Miért hoztad el? — Hogy írjon bele a bácsi! Felnézek a színpadra. Dagasztctekenő, kenyérvető lapát, konyhaedények, a kis mesehősök a szükséges szerelékkel, öltözetben készülődnek a műsorhoz. E közel 380 I. IV. osztályos tanuló (12 osztályból) számára, minden bizonnyal, a legfelejthetetlenebbek közül való lesz ez a gyermeknapi megemlékezés, hisz Ráduly János, neves népköltészet-gyűjtőnk, kutatónk személyesen ajándékozta meg saját gyermekverseivel, első olvasatban, meséivel őket. Pl. ezzel a Katibogár cíművel: „Ujjhegyemen pöttyös bojt katibogár szárnyat bont. / Katibogár, ne szállj el / Nem jön a nyár seprűvel / Maradj hát ujjhegyemen / Álmodhatsz majd szívemen / Betakarnak vágyaim / Elaltatnak álmaim / Vagy ha mégis tovaszállsz / Hét világot ha bejársz / Vidd magaddal vágyaim ! Szárnyon szálki álmaira / Fürdesd meg a napfényben / Nagy rátörő életem! Szólni kell még arról a csodálatos, a színpadon megelevenedő meséskönyvről is, melynek „lapjairól“ a mesék hősei szóltak hozzánk, keltek életre. Láttunk gólyatáncot, hallottunk kibédi népdalokat. A gyerekek, hol a figyelem csendjével, hol a történést átélve, bele, beletapsolva, nevetve követték, mindazt, ami a színpadon történik. Aztán, mindannyiunk örömére, következett a faggatózás. A nagy kíváncsiság körülvette az asztalt, a gyerekek grátlzás nélkül kérdeztek a mesegyűjtésről, meg minden egyébről. Maga a vendég, ezzel kapcsolatban így vélekedett: Nanagyon kell az ilyen találkozó! Ahogy a betűk világába vezetjük be őket, úgy kell az irodalomba is! A kisiskoláskor az ő meseviláguk! Mikor iskolába jönnek, néhány cseppet ismernek már a népköltészet óceánjából. Az iskola feladata aztán, a műfaji betájolás, itt neveljük gyerekeinket olvasókká. Az ilyen találkozókon, azzal hogy megismerkednek élőben a szerzőkkel, az élőszó által közvetített üzenet jobban megfogan a lelkükben, örök élmény e felcseperedőkben.“ És e felcseperedők műsorát bemutatta tizenkét I—IV. osztályos tanuló, osztálytanítók Ábrám Noémi, Orbán Tavaszi Hajnal, Józsa Irén, Német Mária, Schmakfe Ilona, Koros Adél, Csizmadia Irma, Torna Irma, Rusz Mária, Szakács Aranka, Rajka Éva, Buhlea Mária, valamennyien az 5-ös számú iskolából. További sok sikert aprajának, nagyjának ! JÁRAY FEKETE KATALIN =-------M A R O S M E G Y E I NAPILAP -■■■■■■ ^ XLIII. évfolyam 107 (12111) sz. | 1991. június 1, szombat | Ára 2 lej A PREFEKTÚMN ÉS A MEZŐGAZDASÁGI IGAZGATÓSÁGON DOLGOZÓK ROKONAINAK? JÁTÉK A SZÍNFALAK MÖGÖTT — avagy miért váltanak le egy népszerű, elismert igazgatót — Változatlanul forró volt a hangulat pénteken délelőtt is a Marosvásárhelyi Zöldség- és Gyümölcsforgalmazó Vállalatnál. Ez alkalommal az igazságtalansággaluska túl nagyra sikerült. Az elégedetlenség csütörtökön kezdődött, amikor is gépkocsioszlop érkezett a vállalat udvarára, s kiszálltak a bukaresti küldöttség, valamint a helyi mezőgazdasági tröszt képviselői. Perceken belül elterjedt a hír, hogy Vajda ■ Petra igazgatót akarják leváltani. Az udvart ellepték a munkások, jelszavakat is skandáltak: ■Nem hagyjuk az igazgatónkat!. Le a maffiával!... A hangulat egyre forróbb lett, a küldöttség megpróbálta elsimítani a dolgokat, a klubhelyiségbe hívták az embereket, ahol azt próbálták megmagyarázni nekik, hogy az országos hírű Vajda mérnök urat nem azért váltják le, mert rosszul végezte a dolgát, hanem azért, mert a kinevezett új vezetés még jobb lesz. Hogy mégis lecsillapítsák az embereket, Vajda úrnak kitaláltak egy új funkciót, kinevezték technikai igazgatónak. Senki sem egyezett bele. Az emberek magukon kívül ordibáltak, szinte tettlegességre is sor került. Körülvették a küldöttek gépkocsiját, teherautóval zárták el a vállalat bejáratát, azzal a szándékkal, hogy senki sem távozik, amíg a döntést meg nem változtatják. Az egyik bukaresti küldött patkánynak nevezte az igazgatót, mert nem csillapítja le az embereket, miközben az új vezetőség elfoglalta helyét az irodában. Végül fél kettő körül az igazgató kérésére kiengedték a küldötteket, de azzal a kikötéssel, hogy kitartanak igazgatójuk mellett, s amennyiben Vaida Petrát nem helyezik vissza jogaiba, valamennyien sztrájkba lépnek. Ebben a hangulatban beszélgettünk pénteken délelőtt a vállalat dolgozóival, akik szinte egymás szavába vágva mondták az eseményeket, s szavukból kirajzolódott, hogy miért is ragaszkodnak az általuk választott igazgatóhoz, s ugyanakkor a hatalom berkeiben folyó piszkos játékról is ejtettek egynéhány szót. Hosszú lenne a dicsérő szavakat szó szerint idézni, így hát a sokféle, de egyöntetű véleményből kialakított portréra szorítkozunk. Vajda Petra mérnököt, tavaly januárban közfelkiáltással választották igazgatónak. 1972-től dolgozott a vállalatnál, felszerelte a hűsítőgyárat, s nemcsak irányitott, de nagyjavításkor munkaruhában maga is ott dolgozott a munkásaival, s ma is köztiszteletnek örvend. Bárki bármilyen gondjával hozzá fordulhatott, nem létezett számára nemzetiség, egyformán bánt mindenkivel. Országos szinten elismert szakember, új termékeket forgalmazott, s számos találmányát jegyezték be. Soha sem volt megalkuvó, nem volt hajlandó egyeseket dicsőíteni, s így kollégáinak és munkatársainak bizal . (bodolai) (Folytatás a 1. oldalon) M ám értem miért kell nekünk, mai magyaroknak ismét meg ismét bűnbánatot tartanunk, lehajtott fejjel vezekelnünk, megbocsátásért esedeznünk: miért van az mintha csak nekünk lenne kötelességünk vállalni a múlt terhes örökségét ezen a közös szülőföldön, a Szamos és a Küküllők mentén, Biharban és Csíkban, a Mezőségen és a Mócvidéken, mindenütt Erdélyben, ahol pestisek és vak indulatok fegyverek és öldöklő értetlenségek pusztították eleinket — válogatás nélkül — a történelem viharfelleges századai során? Nem értem, mire való időnként föllépni a gyógyuló (vagy már egészen begyógyult) sebeket? Akár a legtisztább szándékból fakadó önkritikai készség bizonyítékaként is? Nem értem, mi oka-foka lehetett annak, hogy a minap kongresszusi emelvényen, elnöki bevezetőben fogalmazódjék meg: „... az RMDSZ helyezze el a kegyelet koszorúit az Ördögkúton és az éppen ártatlanul meggyilkolt románok emlékkeresztjénél. (Folytatás a 3 nlbalin) 1782 munkanélküli Az 1991. május 23-ig megyénkben 1782 munkanélkülit jegyeztek be. Közülük 1010 a szakmunkás, 731 szakképzetlen, 41-et pedig műszaki-adminisztratív beosztásból bocsátottak el. A szakképzetlenek majdnem fele (327 személy) általános iskolai végzettség nélküli, negyede (128) csak az elemi osztályokat járta ki, míg három negyed része (276) érettségizett. A munkanélküliekkel foglalkozó hivatalnokok szerint továbbra is kevés a munkahely. A törvény szerint csak 1212 jogosult segélyre. Kezünkben dobog a jövő A változás után — mivel az alapmesterségem tanár — én iskolákban gondolkoztam, korszerű, világos, tágas, jól felszerelt, meleg és esztétikus osztálytermekben, vadonatúj sporttermekben és tiszta vizű uszodákban, játéktól roskadó óvodákban, gyermekparkokban és játszóterekben, sportpályáktól tarkított városnegyedekben, az örömmel végzett tanulásban és tanításban. És abban is, hogy az árvaházakban, a fogyatékos gyermekek otthonaiban az emberség tartós otthonra lel, hogy szomorú szemű elhagyatott közös gyermekeinkre nem leselkedik többé az AIDS, hogy a szerelem öröméből vállalt gyermekek szebbek, jobbak, okosabbak lesznek majd, mint a terror éveiben kényszerből avagy az akkor soknak számító anyagi juttatás reményében világra hozott utódok. A változás eufórikus pillanataiban úgy éreztem, hogy végre saját kezünkben melengetjük a jövőt. És egyenlőségben is gondolkoztam, naivan azt hittem, hogy a mi gyermekeinknek már nem kell megtapasztalniuk a kisebbséghez tartozás negatív élményét, hogy senki sem utasítja majd rendre, mert anyanyelvükön beszél, hogy szülőföldjükön nem tekintik többet idegennek, hogy nem , kell kétszeres, háromszoros erőfeszítéseket tenniük, hogy elérjenek valamit, csak szépen, rendesen dolgozniuk. Őszinte tankönyvekben és őszinte tanárokban gondolkoztam, abban, hogy az oktatás, ez az egyik leghumánusabb mesterség, a szó legszorosabb értelmében önmagára talál. És lelkes önfeláldozó tanárokban, akik helyettünk a magamfajta hűtlenségre kényszerítenek helyett is kivétel nélkül tesznek és vállalnak többet, hogy megkíséreljék helyrehozni azt, amit éveken át elmulasztottunk. Szavaló- és meseversenyekben, kicsit és nagyot megmozgató vetélkedőkben, iskolai előadásokban és műsorokban, sportversenyekben, népdal találkozókban, vagy közös kirándulásokban és jól szervezett cserkészmozgalomban, Bolyai líceumokban, Bolyai egyetemben, az anyanyelv fellegváraiban gondolkoztam. S teszem most is, miközben tanárokra szomjaznak a falusi iskolák, megfizethetetlenné válnak a bölcsődék és napközik, máshol zümmögnek még a számítógépek, a játszótér helyett toronyblokk alapjait rakják, a kórház-otthon igazgatóit lopáson fogják, s a nemzeti türelmetlenség oszt ketté nagyon sok iskolát, s amikor kedvetlen, unott, kiábrándult a diák, és dolgavégezetlenül megy haza a tanár. És sok gyerek sötét, vizesfalú tanterembe jár, ahol órák után még megszusszanni sem lehet, mert kizavarja a váltás, nem tudja milyen egy igazi iskolai sportterem, s ha szünetben többségi társával rágógumivapírt cserélne, elkergetik, s lehet hogy következő alkalommal ő kergeti el. . . Olyan tanügyi törvényben gondolkoztam, amely többet nem köti gúzsba a tanárt, iskolai autonómiát, felekezeti iskolákat ígér és ad, nem . „szuperellenőrzött“, központosított, a nemzetiségek anyanyelvét el nem ismerő szabályokkal fenyeget. Gyermeknap van, s ma a gyermekekben gondolkodom, azokban, akiknek látszólag megvan mindenük, de azokban is, akiknek pokol a család, és azokban, akiknek még mindig nagyon mostoha az árvaház. Ajándékként a tiszteletben tartott gyermeki méltóság, a társadalmi és családi béke, a nyugalom légkörét adnám nekik, hogy fázadó jövőnk számára kitavaszodjék végre a jelen. (bodolai) Szeretnék jobb szülőket kapni! Egy vásárhelyi elit iskola tornatermében beszélgetünk. Értelmes, kedves arcú kisfiú. Barna gombszemével barátságosan néz a világra. Pedig már kisodródott a széle. Több tantárgyból bukásra áll, osztálytársai elhúzódnak tőle. Ahogy koraérett szavaiból kiderül, a félelem nála tartós lelkiállapot. Órák, napok kellenének ahhoz, hogy elmondja a rendezett arcvonások mögött milyen emlékeket őriz. — Szeretsz tanulni? — Igen. — Segít valaki neked? — Este anyukám szokott. A leckéket reggel írom le. — Milyen jegyeid vannak? — Vegyes: 4, 5, 9, 10. — Melyik a kedvenc tantárgyad? — A magyar, azért, mert az anyanyelvem. — Úgy hallottam, nem szereted !) o P’í fjoí/7 — Apukát nem szeretem, amikor iszik. Olyankor megver, anyukát is, engem is. Oktalanul. Mond valami hazugságot, azt kell mondjam, hogy nem igaz, s akkor már üt. — Gyakran részeg? — Főleg, amikor pénzt kap a kezébe. Tegnap este is részeg volt, megitta a fél fizetését. Elfutottunk otthonról, anyukám barátnőjénél aludtunk. — Anyukád szokott inni? — Ő is igen. Mikor pénzt kap a kezébe. Keres egy barátnőt, s isznak. — Olyankor mit szoktál csinálni? — Lefektetem. Mikor ő részeg, általában apukám józan, és üti. — Olyankor ki főz neked? Mit eszel? (b.gyj re rU v ír d é c a O o l d o l c n J