Népújság, 1991. június (43. évfolyam, 107-127. szám)
1991-06-07 / 111. szám
■m jJ (Folytatás az 5. oldalról) Bolyai Tudományegyetema. Hajnalig tartó nyomorgató gyűlések a rektoriban bukaresti pártkorifeusokkal, ebből kevés szűrődött ki, de az például igen, hogy ezeken Szabédi László is részt vett. Egyik sokk a másik után ért bennünket, akik éppen államvizsgára készültünk. Akkoriban vetett véget életének az egyesítés elleni tiltakozásial Csendes Zoltán prorektorunk. És berobbant a szörnyű hír: meghalt Szabédi László is. Vonat elé vetette magát. Éppen mint József Attila, gondoltuk. Saját halottunknak tekintettük, évfolyamunk vitte a sok koszorút a koporsója után. Akkoriban hallottam először Szabédi költészetének egyik alapos ismerőjétől, hogy tette előrelátható volt, hiszen kiolvasható a szándék korai verseiből. Megírta. Sok minden összejött neki a Bolyain kívül is: nyelvészeti munkáját a szakma barátságtalanul fogadta, és talán úgy érezte, írói, költői vénája kiapadt. De csak hosszú évek múlva jutott eszembe, és vettem elő ezeket a korai verseit, miután egy nyáron az én orvos nővérem is végzett magával. " Azidő tájt sok ilyen tárgyú tanulmányt, cikket, könyvet olvastam össze, és megtaláltam a költő A szabédi nagyréten c. remekét is, 1936-ban írta, 29 évesen. Gondolhatnánk azt is, hogy mivel édesapja vasutasnak állott, azért a versben a sok „sín", „csupa kin, csupa rímes csodarém, csikorduló vasin“ és milyen szépen mondja: „Tüzes vasúti sín/ volt legelőbb kicsiny/ talpam alatt a járda.“ Itt közli továbbá, hogy meghalt egy szép húga, aki szomorú volt, amíg csak élt, s a folyamig utazott vasúton. De íme, hogy folytatja: „Túl van a halálon/ de vajon sajnálom?/ vagy irigylem? — Nem tudom." Családjában több öngyilkosságot emlegetnek, s a hajlam, mint olvassuk, olykor öröklődik. Vehető a vers hangneme az akkor divatozó költészeti irány követésének is, ha nem lenne minden szava félelmetes jóslat: „Utak és vasak és nyakamon van a kés — zakatos vonatom.“ „Sorsom a gyorsvonat“ ... „Életem sín mese/“ .. ✓ „Sikló sín csikordulj/ ingó híd nyikordulj/ hulljak, haljak híd alá“ ... Másutt: „Kiszalad altiam s nélkülem lohol a/ zakatoló szörnyeteg/ se sin se zakata, messze gurultak a' lokomotív kerekek.“ Hát nem a kerekek... És ez az ördögi játék tovább folytatódott még tizenhárom évig. Talán maga is fölsikoltott immár valóságosan azon a kolozsvári hajnalon: „Féket a fekete/ kerekek elibe/ állj meg gyors iramú szörny!“ Vége volt szeretett professzorunknak, aki mindössze 52 évet élt. SZÉPRÉTI LILLA PÁLYÁZAT KEDVES GYEREKEK! (Kedves szülők!) Az Új Magyarország című napilap a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Alapítvánnyal közösen pályázatsorozatot indít. írásokat és grafikát várunk tőletek: mesét, igaz történetet, verset, rajzot, metszetet. A rajzokkal kapcsolatosan egyetlen kikötés, hogy nem lehetnek színesek. Ceruzával, filccel, tollal, festékkel — bármivel — megmunkált feketefehér lapokat várunk. Pályázatsorozatunknak ebben az első fordulójában bármiről írhattok, bármit rajzolhattok. Ugyanakkor javaslatot tehettek, hogy a következő fordulóban milyen kötött témát írjunk ki. Az első forduló legjobb, legérdekesebb munkáit folyamatosan közöljük az Új Magyarországban. A beküldés végső határideje: 1991. július 15. Több munkával is lehet pályázni. A húsz legjobb, legérdekfeszítőbb, legizgalmasabb alkotást díjazzuk. Alkotóik értékes tárgyjutalmat kapnak, és augusztus második felében tíznapos közös táborozáson látjuk vendégül őket. Pályázatunkon Magyarország határain kívül élő gyerekek is részt vehetnek. Várjuk jelentkezéseteket, írásaitokat, rajzaitokat a következő címre küldjétek: Új Magyarország szerkesztősége, 1085 Budapest VIII. Somogyi Béla u. 6. A borítékra írjátok rá: Pályázat. Sok sikert! BOLONDNAK LENNI JÓ (?) Balló Osvát Ágnes írása Az angyal tanácstalanul lebegett a kerítés fölött, és néha tétován ránézett az utca közepén terpeszben fekvő emberre. Figyelte a bekanyarodó autókat, intett nekik, azok meg óvatosan kikerülték a terpeszkedő alakot. A járókelők legtöbbje rá se nézve, közömbösen ment el mellette, volt aki föléje hajolva, a képébe szaglászott: részeg-e? — Mi van magával, uram! — kérdezte az egyik —, beteg? S hogy nem kapott választ, legyintve az is továbbment. — Bolond ez! — kiáltott utána egy nő az egyik ablak sötétjéből. Majd halkabban: — Nem lenne Mi érte, ha elütné egy autó. — Az anyád! — sziszegte a fekvő ember —, az a bolond. Meg ti mindannyian. Valamennyieteknek bármikor túljárok az eszén. De csak higgyétek, hogy bolond vagyok, hát mit gondoltok, miért feküdtem most ide? Higgyétek csak, jó az nekem, azt csinálok bármelyiketekkel, amit akarok. Jó az, ha bolondnak hiszik az embert, sok minden belefér abba. És sunyi vigyorgás terül szét szögletes kandúrképén. — Félnek tőlem az emberek. Félnek és tisztelnek. Na, ugye, hogy az autók is elkerülnek. Kiszámítottam én, ki van zárva, hogy elüssenek, messzire van a sarok. Onnan már azonnal látszik, ha van valami az út közepén. Fő, hogy ettől aztán végleg meggyőződnek: tényleg bolond vagyok. Lám, az öregúr az udvarból, hiába volt valamikor parancsoláshoz szokott „úr“, most úgy ugrik, ahogy én akarom. Mi a fenének ültette azt a cseresznyefát az ajtója elé? Hogy legyen mi alá kitenni a karosszékét és árnyékban olvashasson? Nem terpeszkedett eleget fotelekben, egész életében? Hogy mondta? Hogy egyetlen öröme már csak az olvasás? És egyetlen árnyékos hely az udvaron már csak az a kis fa az ajtó előtt? Na és? Üljön a szobájában. A házat megvettem, az enyém, az udvar is az enyém. Azt vágok ki belőle, amit akarok. És tavasszal nem fogom megengedni többet, hogy felássa az ablaka előtti részt. Minek nekik zöldség, meg dália és szálva, vagy mi a firlefranc. Majd a sírjukra, igaz is, jó lenne már megszabadulni tőlük, egyből nekem maradna az a lakrész is. Micsoda szórakozás volt, amikor egy éjszaka bevertem az ablakaikat. A vénasszony, a szívbeteg nagysága, majd belehalt. Egyébként ezt is reméltem, de nincs nekem szerencsém. Eszem azonban, az van. Málday K. Ferenc Ballads Húzd el, cigány, azt a nótát, hogy: sok átok leszakadt az égből rátok, árva fiúk, mert anyátok sötét angyalszárnya alatt vetett ágyat álmainak, halálágyat; feszes húron húzd a nótát, szemeimből vegyél gyantát; szóljon a dal, amíg szakad a vékony húr ujjad alatt — s ha elszakadt, borba esett holdsugárból teszünk újat, húzd el nótám, mint Húsvétkor bárány nyakán hentes a kést, milyen boldogok lehetünk, ha csak röpke pillanatokra is, amikor tavasz van és gyönyörű és tombol bennünk a vágy, mely nem szorítkozik csupán az érzéki gyönyörre, illetve a lélek érzéki gyönyörét is magába olvasztva lobban a lelkünkben — akkor Te, édesem, ilyesmit írsz?!... — Gratulálok, kislányom... — (Ez kissé Szabó nénis volt, de őszinteségéhez nem férhetett kétség. Csak besúgó). Osztég mindjárt vége. Ez a hétszépség kislány-költő beleszeretett egy (akkor még) nemzetközileg nem jegyzett hóhányóba, egy duflatökű bódizsárba, aki persze rögtön meg is fektette volna (facéro sus). Kékszemű Kispiros Feketebabánk persze le sem elvtársozta. Osztég (e szó még le lesz használva s osztég sábesz) busszuskodásból a duflatökű annak trendje és mód(i)ja szerént feljelentette a lányt, a göngyölítés során kismillió ártatlan (várj csak: hát ki s miben volt itt hibás? ki vétkezett?!) embert dugtak fejbe, vittek sehová, ahol nincs sírja a kinyírottnatc — na és persze, a Tisztelt Tanárnő is kapott szép kerek tíz évet. Amiért elmulasztotta feljelenteni az úgymond (dehát manapság is így mondják!) irredenta (ez, kicsid olimpiai csajocsok, kik oly szépeket kötöttetek nyelvcsipkébe a megadott „témáról“ — ez nem fogpasztareklám, v.ö. IREDENTA; s mégcsak nem is terrorszervezet) MAGATARTÁSÁÉRT, a VERSEIBEN MEGNYILVÁNULÓ és ellenességért a szerencséstlen lányt. STOP, karcolat. Tótpincze Lázár azonnal (vagy majdnem) elvált a feleségétől, nemileg kemény legény (volt, van?) sokáig (még?), erkölcsi ítéletnek helye nincs. A feleség nyolc évet ült, akkor jött a következő diktatúra (a második váltás), kellett egy látványos gesztus Amerika felé (amnesztia az amnézia végett), tanárnőnk így hazaszabadulhatott köszöni, él, úgy, ahogy. Egy szövetkezetnek dolgozott (be) éveken át s még mindig, varrottasait viszik, akár a vargyasi festett bútort. Tótpincze Lázár egy felemás éjszakán ismét felvitt valakit a lakására, egy új lányt, fecsegő természetűt, aktus közben is pletyózott volna, ha belé nem fojtja a tompost. Ám az éj hosszú, s már Lázár sem egy városra szakadt falubika, engedni kellett, elszenvedni a csacsogást. S e hölgyike mindenkit megszólt, kezdve a beszédet (akár Bence a Toldiban, Miklósnak) nagyapján, akit, úgymond, sosem ismert, mivel a nagyival ez meg ez történt anno dacumál. Büszke vagyok a nagyira, mert akkor ült börtönben, amikor mások csak amúgy verték a szájukat, (divatos szóval) grasszáltak. Vagy: kushadtak gyáván. Nos, némileg fény derült, reméljük, Tótpincze Lázár (azóta beállt és sajnos, bizonyára nem „ámeridlálható“ — impotenciájára). VASS TAMÁS: Vallomás