Népújság, 1991. július (43. évfolyam, 128-148. szám)

1991-07-05 / 131. szám

Tamási Áron és a Vásárhelyi Találkozó Szalai Sándor Tamási Áron e­­gész életművét bemutató, értéke­lő munkájának most csak a Vá­sárhelyi­ Találkozóval kapcsola­tos részét emeljük ki. A Vásár­helyi Találkozó előkészületi idő­szakához tudni kell azt, hogy 1930-ban indult meg László­­De­zső és főként Jancsó Béla szer­kesztésével a korabeli, új utakat kereső erdélyi magyar ifjúság folyóirata, az Erdélyi Fiatalok. Az alapítók és a főmunkatársak között ott találjuk a Balázs Fe­renc, Bíró Sándor, Csákány Bé­la, G­ögör Lajos, Debreczeni László, Demeter János, Jancsó Elemér, Gagyi László, Dsida Je­nő, Kék­ Béla, Kovács György, Kováts József, Méliusz N. József, Mikó Imre, dr. Parády Kálmán, Pálffy Károly, Varró Dezső, Vá­ró György, Vita Zsigmond, V. Ziegler Emil és még számos fia­tal tanár, pap, ügyvéd és fiatal, kezdő író nevét. Ady, Szabó De­zső és Móricz Zsigmond eszme­világától áthatva, továbbá­­ Gusti professzor tanításai, út­mutatásai nyomán ez az ifjúság hozzáfogott a falukutatáshoz, a falusi nép körében végzett szo­ciológiai munkához. Az Erdélyi Fiatalok körében azonban már az 1930-as évek e­­lején megkezdődött a bomlás fo­lyamata, és ez főként világnéze­ti különbségek miatt később még fokozódott. A fiatalabb nemze­dék egypár tehetséges tagja, Makkai László és társai 1933-ban megindították a Hitel című fo­lyóiratot és azután kiváltak a lapból a radikális, baloldali vi­lágnézetet valló, a MADOSZ és az antifasiszta népfront felfogá­sához közeledő „erdélyi realis­ták“, közöttük például Bányai László, Jancsó Elemér, Kovács György, Mikó Imre és mások. 1936 márciusától kezdve meg­változott a Hitel, Albrecht Dezső, Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla lettek a szerkesztői, a munkatársainak gárdája pedig a következő években egyre bő­vült. Fiatal szociológusok mel­lett közöttük voltak a szövetke­zeti mozgalom lelkes hívei, szak­értői, az egész európai életben tájékozódó és a dél-erdélyi iro­dalmi életre is kitekintő írók, szakemberek, a Magyar Párt kon­zervatív osztályszemléletével e­­légedetlen ifjú férfiak. 1935-ben m­ár Erdélyben talál­juk Balogh Edgárt, aki a „Sar­lós“ mozgalom törekvéseit és hatását hozta magával, és a hit­­lerizmus erdélyi térhódítását lát­va, határozottabban kezdtek fel­lépni az „erdélyi realisták“, akik — mint Mikó Imre írta: „az erdélyi­ magyarság gazdasági, tár­sadalmi, politikai megszervezé­sét, problémáinak tudományos feldolgozását“, jogainak megvé­dését és „a többi erdélyi néppel való együttműködésének megte­remtését“ követelték. 1935 őszén Balogh­­Edgár az Ady Társaság nevében körlevelet küldött szét, amelyben javasla­tot tett egy­­ ifjúsági ankét és megbeszélés kezdeményezésére, hogy azon a résztvevők felmér­hessék a romániai magyar köz­élet legfontosabb kérdéseit. A demokratikus szellemű ifjúság tanácskozásának az összehívását azután számos hozzászóló sürget­te a Ligeti Ernő Független Új­ságjában, Tamási Áron pedig Cselekvő erdélyi ifjúság címmel cikksorozatot indított meg a Brassói Lapokban, és abban se­regszemlét tartott a különböző ifjúsági csoportok felett. Méltat­ta az Erdélyi Fiatalok népi de­mokráciáját, sokféle munkáját, sajnálta fokozatos elszigetelődé­sét, a Hitel magunk revízióját, a­­já­nlotta, hogy a Hitel tanuljon Szekfűtől, Széchenyitől, „de so­hase maradjon máshol levő szel­lemi mozgalmak függvénye“ és végül azt a demokráciát tűzte ki célul, amely „a dolgozó nép u­­ralmát jelenti“. A Vásárhelyi Ta­lálkozó gondolatvilágának elő­készítésében ezután Tamási Áron mellett jelentős szerepe volt a Márciusi Front Féja Géza útján hozzánk is eljutott kezdeménye­zéseinek, Németh László Tanú­jának és tanulmányainak, a Brassói Lapok és a Független Újság cikkeinek. A nép szolgá­latának a kérdése egyre határo­zottabban nyilatkozott meg az irodalmi életben, Kacsó Sándor és a Szentimrei Jenő cikkeiben. A falukutató irodalom által a hazai magyar értelmiség is meg­ismerkedett azokkal az eszmék­kel, amelyeknek központjában a Duna völgyében élő népek közös problémái, az együttműködés, a megegyezés gondolata állott. (Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Szabó Zoltán és mások munkái). Hosszas előkészületek után 1937. október 2-án Marosvásár­helyt az Apolló teremben az e­­lőtte álló akadályokat, tiltásokat legyőzve, 187 ifjú gyűlt össze a tanácskozásra. A fiatal értelmiség soraiban voltak publicisták, ta­nárok, papok, munkások, köztük számos ma is jól ismert akkori­ban feltűnt író és szakember (Balogh Edgár, G­ögör Lajos, Dsida Jenő, Jancsó Elemér, Kurkó Gyárfás, Kacsó Sándor, Gagyi László, Kovács György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Nagy István, Fodor József, Kiss Jenő, Méliusz József, Tamási Áron és a Vita testvérek is). Az egész erdélyi magyarság demok­ratikus megújulásáért, társadal­­­mi, gazdasági, kulturális meg­szervezéséért felelősséget vállaló ifjak vettek részt ezen a három napig tartó tanácskozáson, és­ határozataik a hazai magyar­­élet minden kérdésére, a magyar és román nép békés, építő szelle­mű együttélésének, a nemzeti gyűlölködéssel ,és a társadalmi kizsákmányolással határozottan szembeszálló keresztyén erkölcs helyes értelmezésének a kérdé­seire mind kiterjedtek. Fodor József katolikus plébános fel­szólalásában határozottan vállal­­ta a keresztyén erkölcs alapján a társadalmi kizsákmányolás és nemzeti gyűlölködés elítélését. Erre válaszolt Nagy István, a munkásíró. Ebben az értelemben ő is vállalta a nemzetiségi ellen­téteket elítélő keresztyén erköl­csöt. A találkozó elnöke Tamási Áron, az alalnöke dr. Asztalos Sándor volt. A tárgysorozat fel­ölelte a romániai magyar társa­dalom életének minden fontos kérdését, de az előadásokat a hozzászólásokkal, együtt nem ad­ták ki dokumentumként, a jövő­nek szóló figyelmeztetésként egy kötetben. Ezek között pedig több előadás újraolvasása ma is fon­tos lenne. Megemlítjük itt Pálffy Antalnak az iskolai nevelésről, annak reformjairól, az iskolán kívüli népművelésről szóló elő­adását, amely sok gyakorlati fel­adatra mutatott reá (faluotthon, kultúrház, népkönyvtár, előadá­sok, stb). A Vásárhelyi Találkozó Hit­vallása a demokratikus építő szellemű összefogás szükségessé­gét hirdette, de az egybegyűltek nem akartak pártot alkotni. A további munkához inkább közö­sen elfogadott eszméket, gondo­latokat, terveket adott és azok­ról később még további megbe­szélések is folytak, így például Kolozsvárt Szász Istvánnál olyan vacsorákon, amelyeken Tamási Áron is részt vett. Időszaki kiad­vány nem maradt utána, csak egypár hasonló szellemű munka (pl. Bözödi György: Székely bán­ja). A következő évek politikai eseményei, a világháború kitörése megakadályozta a további tevé­kenységet, a Hitvallás szellemé­ben, így egy újabb nemzedékre vár ma is a feladat: „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés“. VITA ZSIGMOND Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban Fejünkre por Hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont, egér futkározik a pad alatt s odrából egy-egy vén kuvik kiróni. Tízen vagyunk, ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr, így énekelünk mi, pár megmaradt — azt bünteti, akit szeret az Úr —, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul. LOVELGYI GYŐZŐ: ÍVjárétalva. 3 -0------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ már arra is büszke, hogy még a nyárlevél rezdülését sem­ képes hátsó gondolatok nélkül tudo­másul venni. Kinek marad ii szépség? A Nap sugarai lassan ráereszkedtek a fák csúcsaira, a Carmine tornyára, lemetszették róluk a nyúló árnyakat s azok estükben fennakadtak az ágakon meg a domborművek kiálló haj­latain. Még tartott a fény. Az ilyen alkonyt csendben gyakran tört rá a rémület, hogy et is el­ragadja a kor szelleme, zavaros, gyilkos úr, csak a megkezdett falba tudna kapaszkodni, parányi az esélye ellenállni az elkárho­zásnak. Amikor már nagyon félt segítségül hívta a csillagokat, csak így tudta elűzni az önpusz­­títás kísértését, csak így érezte hogy élete nem önmagáért való Tüdeje meg-megrázkódott néha, a kór újabb sebet tépett rajta, d­e amint a sebek fokozatosan az életet vették el tőle, úgy adott­­, egyre határozottabb körvonalaim, és színeket a térbeli idomoknak Egyszerre rohanva fogyni kez­dett a fény. A keze mind gyor­sabban mozgott. Minden fogyó nappal túlnőtt a félelmen, amely a halál, a végső romlás képét vetítette elő, túlnőtt a keserűsé­gen, hogy egész életében egyedi­ volt, s egy idő óta már nem érez­­te a kalodaként szorító magányt. Nem csak a világi, de a túlivi­­lági élet beígért kegyeiről is le­mondott, csakhogy a mester meg­kezdett munkáját maradék életé­ben befejezhesse. Besötétedett. Megszűnt a foly­tatás lehetősége. Az üres, sötét templomra csend borult. Vala­­hol, egy másik szent helyen u­­gyanakkor egy hercegérsek re­megő, öreges hangján a prefatiot énekelte: „higgyetek!“ Filippino bágyadtan leroskadt a térdeplő tövébe, hagyta, hogy törődött testét rabul ejtse az esti béke. De belső csendje nem tartott so­káig, zúgott, rajongott az üres­ség, amelyben kárhozó vészha­rangként csendült fel Savonaroli tisztulást hirdető, rikácsoló hang­ja. Lehunyt szemhéjai mögött látta a megvadított, előítéletek­kel mételyezett tömeget, amely éppen egy kurtizán házát foszto­gatta, a bezúzott ablakokból kristályvázák, nyakékek, képek és lantok repültek ki, izzó-porrá zúzódtak az utca kegyetlen kö­vein. A rémkép ismét eszébe jut­tatta a közelgő elmúlást, mene­külni igyekezett a látomástól, de a halál kibontott lobogóként csattogott fölötte. Mesterére gon­dolt, s ez valamennyire megvi­gasztalta. Hitte, hogy általa őt is körüllengi a halhatatlanság ígé­rete, hogy az élete nem semmi­sül meg, csupán átváltozik: „vita mutatur, non tollitur". Hullá­mokban jött rá a köhögés, de már nem szenvedett. A sötétben váratlanul reszketni kezdett. Nem fázott, félt. Félt akár egy órányira is otthagyni a falat, amely őt is magával vihetne az örökkévalóságba. Félt hogy másnap már nem térhet vissza a nagy lehetőséghez, és minden addigi áldozata kárba vész. Szeme fájt, égett, a sötétség mindig megviselte. De nem csak ezért gyűlölte a sötétséget, a gyűlölet gyógyír volt saját türel­metlenségére. Becsukta a kaput és elindult. Lábait csak a remény mozgatta, hogy az új ténnyel visszatérhet a falhoz. Görnyedten lépkedett, vállain hordta az emberi tehetet­lenség minden terhét­, pedig tud­ta, hogy bűn egy életen át ci­pelni. Megtörten húzódott el sze­gényes vackora, hogy a sötétsé­get végigimádkozva kivárja a másnapi új fényt.

Next