Népújság, 1991. július (43. évfolyam, 128-148. szám)
1991-07-05 / 131. szám
Tamási Áron és a Vásárhelyi Találkozó Szalai Sándor Tamási Áron egész életművét bemutató, értékelő munkájának most csak a Vásárhelyi Találkozóval kapcsolatos részét emeljük ki. A Vásárhelyi Találkozó előkészületi időszakához tudni kell azt, hogy 1930-ban indult meg LászlóDezső és főként Jancsó Béla szerkesztésével a korabeli, új utakat kereső erdélyi magyar ifjúság folyóirata, az Erdélyi Fiatalok. Az alapítók és a főmunkatársak között ott találjuk a Balázs Ferenc, Bíró Sándor, Csákány Béla, Gögör Lajos, Debreczeni László, Demeter János, Jancsó Elemér, Gagyi László, Dsida Jenő, Kék Béla, Kovács György, Kováts József, Méliusz N. József, Mikó Imre, dr. Parády Kálmán, Pálffy Károly, Varró Dezső, Váró György, Vita Zsigmond, V. Ziegler Emil és még számos fiatal tanár, pap, ügyvéd és fiatal, kezdő író nevét. Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond eszmevilágától áthatva, továbbá Gusti professzor tanításai, útmutatásai nyomán ez az ifjúság hozzáfogott a falukutatáshoz, a falusi nép körében végzett szociológiai munkához. Az Erdélyi Fiatalok körében azonban már az 1930-as évek elején megkezdődött a bomlás folyamata, és ez főként világnézeti különbségek miatt később még fokozódott. A fiatalabb nemzedék egypár tehetséges tagja, Makkai László és társai 1933-ban megindították a Hitel című folyóiratot és azután kiváltak a lapból a radikális, baloldali világnézetet valló, a MADOSZ és az antifasiszta népfront felfogásához közeledő „erdélyi realisták“, közöttük például Bányai László, Jancsó Elemér, Kovács György, Mikó Imre és mások. 1936 márciusától kezdve megváltozott a Hitel, Albrecht Dezső, Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla lettek a szerkesztői, a munkatársainak gárdája pedig a következő években egyre bővült. Fiatal szociológusok mellett közöttük voltak a szövetkezeti mozgalom lelkes hívei, szakértői, az egész európai életben tájékozódó és a dél-erdélyi irodalmi életre is kitekintő írók, szakemberek, a Magyar Párt konzervatív osztályszemléletével elégedetlen ifjú férfiak. 1935-ben már Erdélyben találjuk Balogh Edgárt, aki a „Sarlós“ mozgalom törekvéseit és hatását hozta magával, és a hitlerizmus erdélyi térhódítását látva, határozottabban kezdtek fellépni az „erdélyi realisták“, akik — mint Mikó Imre írta: „az erdélyi magyarság gazdasági, társadalmi, politikai megszervezését, problémáinak tudományos feldolgozását“, jogainak megvédését és „a többi erdélyi néppel való együttműködésének megteremtését“ követelték. 1935 őszén BaloghEdgár az Ady Társaság nevében körlevelet küldött szét, amelyben javaslatot tett egy ifjúsági ankét és megbeszélés kezdeményezésére, hogy azon a résztvevők felmérhessék a romániai magyar közélet legfontosabb kérdéseit. A demokratikus szellemű ifjúság tanácskozásának az összehívását azután számos hozzászóló sürgette a Ligeti Ernő Független Újságjában, Tamási Áron pedig Cselekvő erdélyi ifjúság címmel cikksorozatot indított meg a Brassói Lapokban, és abban seregszemlét tartott a különböző ifjúsági csoportok felett. Méltatta az Erdélyi Fiatalok népi demokráciáját, sokféle munkáját, sajnálta fokozatos elszigetelődését, a Hitel magunk revízióját, ajánlotta, hogy a Hitel tanuljon Szekfűtől, Széchenyitől, „de sohase maradjon máshol levő szellemi mozgalmak függvénye“ és végül azt a demokráciát tűzte ki célul, amely „a dolgozó nép uralmát jelenti“. A Vásárhelyi Találkozó gondolatvilágának előkészítésében ezután Tamási Áron mellett jelentős szerepe volt a Márciusi Front Féja Géza útján hozzánk is eljutott kezdeményezéseinek, Németh László Tanújának és tanulmányainak, a Brassói Lapok és a Független Újság cikkeinek. A nép szolgálatának a kérdése egyre határozottabban nyilatkozott meg az irodalmi életben, Kacsó Sándor és a Szentimrei Jenő cikkeiben. A falukutató irodalom által a hazai magyar értelmiség is megismerkedett azokkal az eszmékkel, amelyeknek központjában a Duna völgyében élő népek közös problémái, az együttműködés, a megegyezés gondolata állott. (Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Szabó Zoltán és mások munkái). Hosszas előkészületek után 1937. október 2-án Marosvásárhelyt az Apolló teremben az előtte álló akadályokat, tiltásokat legyőzve, 187 ifjú gyűlt össze a tanácskozásra. A fiatal értelmiség soraiban voltak publicisták, tanárok, papok, munkások, köztük számos ma is jól ismert akkoriban feltűnt író és szakember (Balogh Edgár, Gögör Lajos, Dsida Jenő, Jancsó Elemér, Kurkó Gyárfás, Kacsó Sándor, Gagyi László, Kovács György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Nagy István, Fodor József, Kiss Jenő, Méliusz József, Tamási Áron és a Vita testvérek is). Az egész erdélyi magyarság demokratikus megújulásáért, társadalmi, gazdasági, kulturális megszervezéséért felelősséget vállaló ifjak vettek részt ezen a három napig tartó tanácskozáson, és határozataik a hazai magyarélet minden kérdésére, a magyar és román nép békés, építő szellemű együttélésének, a nemzeti gyűlölködéssel ,és a társadalmi kizsákmányolással határozottan szembeszálló keresztyén erkölcs helyes értelmezésének a kérdéseire mind kiterjedtek. Fodor József katolikus plébános felszólalásában határozottan vállalta a keresztyén erkölcs alapján a társadalmi kizsákmányolás és nemzeti gyűlölködés elítélését. Erre válaszolt Nagy István, a munkásíró. Ebben az értelemben ő is vállalta a nemzetiségi ellentéteket elítélő keresztyén erkölcsöt. A találkozó elnöke Tamási Áron, az alalnöke dr. Asztalos Sándor volt. A tárgysorozat felölelte a romániai magyar társadalom életének minden fontos kérdését, de az előadásokat a hozzászólásokkal, együtt nem adták ki dokumentumként, a jövőnek szóló figyelmeztetésként egy kötetben. Ezek között pedig több előadás újraolvasása ma is fontos lenne. Megemlítjük itt Pálffy Antalnak az iskolai nevelésről, annak reformjairól, az iskolán kívüli népművelésről szóló előadását, amely sok gyakorlati feladatra mutatott reá (faluotthon, kultúrház, népkönyvtár, előadások, stb). A Vásárhelyi Találkozó Hitvallása a demokratikus építő szellemű összefogás szükségességét hirdette, de az egybegyűltek nem akartak pártot alkotni. A további munkához inkább közösen elfogadott eszméket, gondolatokat, terveket adott és azokról később még további megbeszélések is folytak, így például Kolozsvárt Szász Istvánnál olyan vacsorákon, amelyeken Tamási Áron is részt vett. Időszaki kiadvány nem maradt utána, csak egypár hasonló szellemű munka (pl. Bözödi György: Székely bánja). A következő évek politikai eseményei, a világháború kitörése megakadályozta a további tevékenységet, a Hitvallás szellemében, így egy újabb nemzedékre vár ma is a feladat: „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés“. VITA ZSIGMOND Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban Fejünkre por Hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont, egér futkározik a pad alatt s odrából egy-egy vén kuvik kiróni. Tízen vagyunk, ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr, így énekelünk mi, pár megmaradt — azt bünteti, akit szeret az Úr —, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul. LOVELGYI GYŐZŐ: ÍVjárétalva. 3 -0------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ már arra is büszke, hogy még a nyárlevél rezdülését sem képes hátsó gondolatok nélkül tudomásul venni. Kinek marad ii szépség? A Nap sugarai lassan ráereszkedtek a fák csúcsaira, a Carmine tornyára, lemetszették róluk a nyúló árnyakat s azok estükben fennakadtak az ágakon meg a domborművek kiálló hajlatain. Még tartott a fény. Az ilyen alkonyt csendben gyakran tört rá a rémület, hogy et is elragadja a kor szelleme, zavaros, gyilkos úr, csak a megkezdett falba tudna kapaszkodni, parányi az esélye ellenállni az elkárhozásnak. Amikor már nagyon félt segítségül hívta a csillagokat, csak így tudta elűzni az önpusztítás kísértését, csak így érezte hogy élete nem önmagáért való Tüdeje meg-megrázkódott néha, a kór újabb sebet tépett rajta, de amint a sebek fokozatosan az életet vették el tőle, úgy adott, egyre határozottabb körvonalaim, és színeket a térbeli idomoknak Egyszerre rohanva fogyni kezdett a fény. A keze mind gyorsabban mozgott. Minden fogyó nappal túlnőtt a félelmen, amely a halál, a végső romlás képét vetítette elő, túlnőtt a keserűségen, hogy egész életében egyedi volt, s egy idő óta már nem érezte a kalodaként szorító magányt. Nem csak a világi, de a túlivilági élet beígért kegyeiről is lemondott, csakhogy a mester megkezdett munkáját maradék életében befejezhesse. Besötétedett. Megszűnt a folytatás lehetősége. Az üres, sötét templomra csend borult. Valahol, egy másik szent helyen ugyanakkor egy hercegérsek remegő, öreges hangján a prefatiot énekelte: „higgyetek!“ Filippino bágyadtan leroskadt a térdeplő tövébe, hagyta, hogy törődött testét rabul ejtse az esti béke. De belső csendje nem tartott sokáig, zúgott, rajongott az üresség, amelyben kárhozó vészharangként csendült fel Savonaroli tisztulást hirdető, rikácsoló hangja. Lehunyt szemhéjai mögött látta a megvadított, előítéletekkel mételyezett tömeget, amely éppen egy kurtizán házát fosztogatta, a bezúzott ablakokból kristályvázák, nyakékek, képek és lantok repültek ki, izzó-porrá zúzódtak az utca kegyetlen kövein. A rémkép ismét eszébe juttatta a közelgő elmúlást, menekülni igyekezett a látomástól, de a halál kibontott lobogóként csattogott fölötte. Mesterére gondolt, s ez valamennyire megvigasztalta. Hitte, hogy általa őt is körüllengi a halhatatlanság ígérete, hogy az élete nem semmisül meg, csupán átváltozik: „vita mutatur, non tollitur". Hullámokban jött rá a köhögés, de már nem szenvedett. A sötétben váratlanul reszketni kezdett. Nem fázott, félt. Félt akár egy órányira is otthagyni a falat, amely őt is magával vihetne az örökkévalóságba. Félt hogy másnap már nem térhet vissza a nagy lehetőséghez, és minden addigi áldozata kárba vész. Szeme fájt, égett, a sötétség mindig megviselte. De nem csak ezért gyűlölte a sötétséget, a gyűlölet gyógyír volt saját türelmetlenségére. Becsukta a kaput és elindult. Lábait csak a remény mozgatta, hogy az új ténnyel visszatérhet a falhoz. Görnyedten lépkedett, vállain hordta az emberi tehetetlenség minden terhét, pedig tudta, hogy bűn egy életen át cipelni. Megtörten húzódott el szegényes vackora, hogy a sötétséget végigimádkozva kivárja a másnapi új fényt.