Népújság, 1991. július (43. évfolyam, 128-148. szám)

1991-07-05 / 131. szám

0 -Régóta érezte az idő sürgeté­sét. Minden hajnalt azzal a re­ménnyel fogadott, hogy fénytől új fényig kegyes lesz hozzá az élet. Rettegve virrasztotta át a fénytelen éjszakákat. A sötétség elrabolta a kertek színeinek va­rázsát, fény és árnyék játékát. Az éjszaka réme elől a gondo­latokba menekült, de mindany­­nyiszor csak az egykori értel­metlen fogadalmakig jutott: ,,ö­­rök szegénység, örök tisztaság örök engedelmesség“. Kiválasz­tottak adója a születéstől halálig tartó életért. Meghálálni a te­remtés ajándékát — nem a ma­gával törődő ember erénye. Filippino jó volt, ereje sem lett volna rossznak lenni, de a lehetetlent is megpróbálta volna, hogy megnyerje a nagy város bizalmát. A Gondviselés ajándé­kaként ott állt a nagy fal — Ma­saccio mester hagyta neki —, s vele a nagy lehetőség: az ér­zelmek, a belső szépség, a lélek kerete, befogadója. Hosszú hó­napok óta minden éjszaka maga előtt látta mestere eltorzult ar­cát, amikor utoljára a falra né­­­zett. Tudta, hogy amit ő hátra hagy, annak már nem szabad többé lehetőséggé válni, neki mindent be kell fejeznie. Masaccio elment. Ott hagyta a falat és elment az örök városba, amely feláldozta és hagyta éhen halni, mint utolsó koldust, meg­botozott tolvajt. Hagyta elpusz­tulni, mert nem vette észre, hogy a tiara árnyékában egy új vilá­got teremtett: földre hozta az angyalokat, hogy a gyarlók, kik­nek soha nem lesz részük a mennyországban, láthassák, mit veszítettek. Alázattal gondolt mesterére. Ült a firenzei hajnal félhomá­lyában és várta az új fényt. Minden múló perccel, egyre job­ban izgult az új lehetőségért. Amikor a Santa Maria del Car­mine harangtornyán megtörtek az első sugarak, megnyugodott. Megvárta, hogy közelebb érjenek, aláereszkedjenek a Brancaccio félig kész falaira, mert csak a fény hatalmához társulva tudott nap mint nap felnőni a nem remélt lelki gyönyörhöz. . A fényben fürdő fal előtt nem gondolt arra a fajsikolyra, amely az ő megszületése pillanatában sröppent a Prato szegényes pokla fölött, nem gondolt sem a min­den szerzetesek legbélcegebbiké­­re, Filippo hippire, sem Lucre­­tia Butira, az igaz apácára, aki az ihletet adta Szent Margit vér­padi szenvedéseihez; az élet ama nemes szerelmére sem gondolt, amely arra bátorította anyját hogy megszegje fogadalmát, s le­tépve fátylát, megszűnjön Krisz­tus Menyasszonya lenni az ö­­rökkévalóságban; nem jutott el tudatáig az őt körüllengő szere­tet és megvetés, elfeledte az ál­dást és a testére kimondott ha­lálos ítéletet. Csak a falat látta amelyhez napkelte és napnyugta irányából naponta új mesterek zarándokoltak, csak azt érezte, hogy a színekbe zsugorodik meg­tört testének minden fájdalma. A napok múltával a fal mind­inkább befoghatatlannak tűnt,­­ ő egyre nyugtalanabb, türel­­metlenebb lett, g­yakran arra éb­redt, hogy értelmét keresi a vi­lági élet megtagadásának. Nem ismerte a pompát, a Medici ker­tek szökőkútjait, a füstös kocs­mákat, a zajos bordélyokat, de ismeretlenül is tisztelte a szenny­ben tengődőket, akik egy életen át képesek elviselni a sorsukat körüllengő bűzt: az Amo parti Umárműhelyek cserkérgének, a titokban főzött olcsó pálinkának neg a túlsó parton lakó öröm­­ányok savanyúra izzadt, piszkos fehérneműjének átható szagát Gyenge testének nem adatott meg az ölelés öröme és gyönyö- Káli István Fénytől fényig te. Csak a kínok nyomorgatták, tízok is sürgették. Dolgoznia kel­lett, egyedül a fal létezése bol­dogította. Lassan áradt a fény. A Car­mine harangtornya ismét reggeli nagyságában pompázott, újabb alkalom a gyönyörködésre, de a rettegésre is. Filippino félt, hogy kísértésbe viszi a csodálat. A fény feltárta, fel is duzzasztotta a színeket, átfonta és külön­­külön is egésszé domborította a részleteket. S ő ettől méltatlan­nak érezte magát a megkezdett és befejezetlenül maradt remek­műhöz, az erő és a harmónia diadalának ígéretéhez. Kezét, szemét ideig-óráig megbénította a mesterüket istenítő tanítványok bizonytalansága. Az apránként lehámló kétellyel arányosan mé­lyült el figyelme. Észre sem vet­­te Magnifico udvarának gyön­gyeit, az agg Bertoldo mester ta­nítványait, akik minden nap el­jöttek megcsodálni a félig kész falat. Maga sem tudta, miért mo­solyog nekik, ha azok a csendet megunva, szólongatták. Kedves volt hozzájuk és figyelmes. Néha Michelangeloval is elbeszélgetett. A pihenés perceiben a hátuk mögé állt és némán figyelte ke­zük mozgását, amint a freskó­kat másolták. Olyankor sikerült elfelednie, hogy jó ideje magán viseli az elmúlás bélyegét, hogy palettáján már a halál keveri a színeket. Szerette nézni őket, a­mint a beszüremlő sugarak fénye körülfonta arcukat, s testük — egy-egy karcsú szobrocska — csillámlik a szürke gránit üregé­ben. Akármilyen távol állt tőlük, közéjük tartozónak érezte magát, ez segítette, hogy átvészelje az erősebb rohamokat. A köhögés felemésztette erejét, csak az e­­csetet bírta. Láz gyötörte, de éppen gyötrődéseiből gyűjtött e­­rőt, hogy mestere akaratát betel­­jesítse, s közben ő is fénybe önt­hesse igazi álmait, álmatlan éj­szakáinak valótlan látomásait vergődő testének szorongását, öregedő lelkét siettette az idő Perceire kölöncként nehezetlen a rögeszme, hogy huszonnyolc éve pusztán a hétköznapi dolgok rab­ja, minden pillanatát megkeserí­tette a tudat, hogy semmi mara­dandót nem vallhat magáénak Néha fellobbant benne az irigy­ség azok iránt, akiknek a lutsz­­szabb élet nagy lehetősége jutott Kétségbe vonta ifjúsága értelmét: nem értette, miért adatott megt érzéke a színek s a formák iránt, ha nem lehet részese az örök meg­jutalmazásnak. A m­unka nagy időfaló. Dél lett. Filippino világi éhséget és világi szomjúságot érzett. Ennie kellett volna, de sajnálta rá az időt. Kezében, szívében egyetlen derűs érzés lüktetett; talán ez az a nap, amikor sikerül végre ösz­­szebékítenie a fényt az árnyékkal a teret a léttel, az életet a moz­dulatlanná rögzített körvonalak­kal. Izzadt, valahányszor érezte, hogy a falon felhevült, felgyul­ladt az élet. Minden kiköhögött vércseppel a megfestett alakok egyre inkább önmagukká váltak kiteljesedtek, s neki csak arra volt gondja, csak azzal törődött, hogy a nappali fényből átlopjon valamennyit a falra, nem többet, mint amennyi elég az élet szép­ségét megvilágító örökmécseshez. Nem vágyott arra, hogy csa­tál­ják, nem akart — mesterét utánozva — felnőni a kor nagy­­jaihoz. Érezte Botticelli tisztele­tét, de még nem merte elhinni neki, hogy színei, alakjai túlélik mindazt, amit érzékei a pillanat­nak megörökítenek. Tisztában volt, mennyit érhet ő a világnak: beteg példánya a nagyravágyás­­nak, aki imádott mestere árnyé­kában az örökkévalóságról álmo­dozik, remélve, hogy egyszer si­kerül majd kiragadnia minden szépséget a Teremtő kezéből, hogy felsorakozhasson a halhatatla­nok mellé. így tartotta igazsá­gosnak, mert amit mások köny­­nyedén, a duzzadó élet örömei közben teremtettek meg, azt a­ vér és fájdalom árán, az egyre közeledő elmúlás tudatától kí­sértve fántadta ki. A fiúk elmentek. Késő délután már csak maguknak tetsző dol­gokkal foglalkoznak a halandók Hiúsággal átszőtt életük lényege az utánzás, megannyi pokolba való gúnyos fintor. Egy részük Tollas Tibor Óriásország Hol a határa, nem felel rá sem napkelet, sem napnyugat. De rád mosolyog így hazátlan az egész ország s egy-egy szóban Clevelandben, Montreálban, vagy Rióban, felhőtlen brazil ég alatt, ahol magyarul él a szó, mint virág nyíl ki benned szótlan a titok, ki nem mondható. Betűzd a tájba ciprusok közt, vagy az északi tengeren, e nyelvben vagy csak több, hozzá köt sorsod, nem vagy gyökértelen. Nem vagy gyönge, maradék ország szülötte csak, mit átrepül pár perc alatt a gép, te most már így élsz, otthon, időtlenül. Határon túl, de mégis otthon, ahol magyarul szólanak. Óriásország, hogy kimondom, magamban megtaláltalak. Cleveland, 1961. BORGÓ (GYÖRGY CSABA) gobelinje m Jelentés egy generációról Uraim! minket nem tanítot­tak levelezésre, társadalom­poli­tikára, választékos viselkedésre, önuralomra és önállóságra. Be­tapasztották szánkat, leragasz­tották szemünket, hátrakötöt­ték kezeinket, és betereltek az életbe, szüleinktől örökölt gerinc­ferdüléssel és lehajtott fejjel. Nem próbálkoztunk védekezni, hősöknek gondolván magunkat. A nyomort megszoktuk, és a csend őreit lépéseikről felismer­ve, előre, hangosan köszöntöt­tük. Nem róttak ránk felelősség­­teljes feladatokat, és apró dol­gainkat ha elhanyagoltuk, nem feddtek meg érte. Lettünk egy társadalom szamártövisei. Sose éreztük magunkat annyira elha­nyagoltnak, mint a nagy velünk foglalkozás kellős közepén, mi­kor felvetődött egy-egy érdek­lődő ember által a mindenkit meghökkentő kérdés: „kik ők“. Gyűlölet és tehetetlenség uralta környezetünket. Szüleink elvál­tak és mi szeretetért ingáztunk apától anyáig. Munkanélküliség elméletileg nem volt, és az utolsó fizetésből könyveket, lemezeket vásároltunk, és azon tűnődtünk a sörkertben, hogy miért bocsá­tottak el vállveregetve a gyárból. Ha alkalmi munkát kerestünk, kinevettek vagy nevetségesen ke­veset fizettek. A tv-ben hosszas kongresszusi előkészületek foly­tak és életszínvonal-emelkedéssel­­ámítottak. Testvériség-érzést a­­dott a magány, összevissza kap­kodott mondatokkal társalogtunk. Néha nevettünk is. Egyre ritkáb­ban. Már veszítettünk és még volt élnivalónk. Reméltünk a belefáradásig. Zsebünkbe varr­tuk két kezünk, és ténferegtünk az utcákon. Beültünk egy sörre, és olyasmikről beszéltünk, amik egyikünket sem érdekelték. Üres tekintettel bámultunk a lefüggö­nyözött ablakra, kifújtuk olcsó cigarettánk füstjét és messze vágytunk. Amint teltek a napok, egyre messzebb. Egy reggelen hátizsákba csomagoltunk, és szűk­kopott farmerben kiosontunk az ajtón, hogy ne kelljen kínosan magyarázkodni szüleinknek. Vá­rótermekben aludtunk, és sze­mélyvonatok másodosztályán csa­varogtuk körbe az országot. Tisz­ta abroszú vendéglők csillogó cserepéjű WC-jében­ mosakod­tunk, és váltottunk rossz ruhá­ról tisztábbra. A halállal már tizenéves korban barátkoztunk, és azóta egyre szokj­uk közelsé­gét. Közben otthonról kitagadtak, és mi nem tudtunk nagystílűen magyarázkodni, sírni meg szé­gyelltünk. Az ország különböző részeiről érkező hírek munka­­lehetőségről szétszórtak. Válás előtt vértestvérséget kötöttünk, és szülők híján egymást láttuk el tapasztalatból, jó tanáccsal. Nevetségesen beszéltünk, és ért­hetetlenül fogalmaztunk. Tömtük magunkat összerogyásig alko­hollal és szeretkezéssel. Kezeink tévedésből összefogóztak és gör­c­­csösen, segítségre vágyón kapasz­kodtak egymásba. A minden­napok szürkesége elől a rendet­lenségbe, a meg­ nem szokottság­­ba menekültünk. Szerettük volna ha összetévesztenek és megsimo­gatnak, de csak szeretetreméltó öregek jótanács foszlányai lebeg­tek fejünk fölött. Az életet a kocsmákban, borostás arcú, pá­linka szagú emberektől ismertük. A napok hosszúak voltak és a sírásról az első igazságtalan po­fon után leszoktunk. Hiányzott belőlünk a lelkesedés, nem volt ami kifordítson megátalkodott közönyünkből. Gyenge fizetés­ből külvárosok kosz-kvártélyai­ban tengődtünk. Haszontalan sze­relmünket nyelvöltve hagytuk magáb­a, és beleszerettünk egy tiszta — előző életünk fertőjét mit sem ismerő — emberbe, ki­nek, miután kitakargattuk rejte­getett sebeinket, barátságát ne­künk ígérve, magunkra hagyott. Kiábrándulva és kocsmák füstjét megelégelve csendre vágytunk. Olvasótermek sarokasztalánál görnyedve, három váltással, fel­puffadt májjal és karikás sze­mekkel esti líceumokban tenget­tünk még egy pár évet. Bele­törődtünk egy illúziótlan, száraz világba, öröm, bánat, csalódás, remény nélküli hétköznapokat é­­lünk. Amint kívánták az urak. FELNŐTTÜNK. SEBESTYÉN IRÉN

Next