Népújság, 1992. július (44. évfolyam, 127-149. szám)

1992-07-01 / 127. szám

7 jelöltjei a megyei tanácsba 19-i megyei tanácsválasztás előkészületei során az tette a jelöltlistáját a megyei törvényszéken a válaszirodájában. a megválasztott összes községi és városi tanácstag e.részt a helyhatósági választás végső fordulójában, úszással meg fogják választani a 45 tagú Maros megyei 17 megyei elnöksége alapos előkészület után végleges listáját. A marosvásárhelyi körzeti vezetőségekkel, a lenagyobb községi választmányokkal tanácskozva, bővített váci gyűlésen, együtt a tanácsadó testülettel válogatta össze azemélyét, akiknek politikai kultúrája, szakmai tekintélye áll és akiket a közmegbecsülés és a bizalom erre érdek A társadalom minden rétege és a megye minden magyara egyaránt képviseltetve kell legyen a listán, az alább következő jelölteket javasoltja az RMDSZ, hogyy Lajos 48 éves Juhász András lelkész; 3. Fodor 55 éves mérnök; Oltán Béla 57 éves jadó; 5. Náznán Jenő nérnük; 6. Lokodi E 39 éves ügyvéd; 7. Gyula 59 éves igazgató; In János 52 éves geolór; Bulyovszky Lóránd 39 mérnök; 10. Filep Kálmán ,aba 54 éves állatorvos; 11. Vizsa László 69 éves nyugdi; 12. Kiss Konrád József 26 s mérnök; 13. Spielmann Miky 45 éves könyvtáros; 14. Omós Benedek 58 éves nyugvás; 15. Czirják László 48 éves zenész; 16. dr. Gámentzy Zoltán 53 éves művezető; 17. Gál Barna 69 éves nyugdíjas (Segesvár); 18. Zsigmond Lajos 40 éves művezető (Régen); 19. Veress Ádám 48 éves főmérnök (Dicsőszentmárton); 20. Mátyás Endre 47 éves tanár (Szováta); 21. Andrási Árpád 43 éves tanár (Ludas); 22. Donáth Adél 45 éves könyvelő; 23. Parajdi György 39 éves mérnök; 24. Incze Árpád 48 éves hidrológus; 25. Czellecz Jenő 67 éves nyugdíjas; 26. Marosi Barnabás 61 éves nyugdíjas; 27. Holló Vida Dénes 53 éves egyetemi előadó; 28. dr. Salat Csaba 35 éves orvos; 29. Mátyás Zoltán 54 éves technikus; 30. Tőkés András 46 éves tanár; 31. Bach Lóránd László 60 éves nyugdíjas; 32. Ábrám Zoltán Sámuel 29 éves orvos; 33. Fülöp Mária 35 éves laboráns; 34. dr. Katonai Béla 61 éves nyugdíjas; 35. Nagy Olga 41 éves tanár; 36. Mózes Edit Teréz 39 éves újságíró; 37. Sántha Tibor 39 éves jogtanácsos; 38. Tófalvi Zoltán 48 éves újságíró; 39. Bogyó Levente 44 éves vállalkozó; 40. Elek Mátyás Barna 44 éves igazgató; 41. Gál Márton 59 éves nyugdíjas; 42. Bőd Aladár Albert 52 éves igazgató; 43. Darkó Béla 53 éves mester; 44. Szakács István 40 éves tervező; 45. Barabási Győző 38 éves operatőr. Az RMDSZ Maros megyei elnöksége Lyukas sajt (Folytatás az 1. oldalról) zetesége úgy döntött, hogy a megyei kórházban visszavezetik a heti háromszor engedélyezett beteglátogatást. Pedig, mint bizonygatták, a kórház vezetősége szeretné a mindennapos látogatást, csupán — vélték — az intézkedés túl korai a lakosság egészségügyi műveltségéhez képest. Felvetődött az is, hogy bizonyos összeget kellenekérni a krházi ellátásért, amelyből lehetővé tehetnék a civilizált látogatást és fedezhetnék a látogatók által okozott károkat. Ami a beteglátogatók megnevelését illeti, a kórház vezetőségének kérésére hiába írjuk le újra, hogy lehetőleg kevesen, s tiszta ruhában menjenek látogatni, hogy nem illik a másik beteg ágyára ülni, hangosan beszélni, az otthoni gondokat a beteggel megtárgyalni, a beteg számára fölírt diétával nem egyező ételeket vinni, plédet, lepedőt, evőeszközt, stb. lopni Mindezek tiszteletben tartása egy általános kultúra része, amelynek hiánya nem az újságolvasó állampolgárra jellemző. Úgy véljük, egy kórháznak kellene hogy legyen egyénisége, tekintélye, amely akaratlanul is tiszteletet parancsol, egy bizonyos magatartásra kötelezi a látogatót. Ezt a tiszteletet, tekintélyt nem parancsuralommal lehet kivívni, hanem korrekt, rendes, pontos, a szakmájukat hivatásnak érző személyzettel és vezetőséggel. Ami egy, a marosvásárhelyihez hasonló kórházkolosszusban nagyon nehéz. Mert, amit egy részlegnek sikerül kivívnia, azt nincs kizárva, hogy kedvezőtlenül befolyásolják a más részlegen tapasztaltak. Milyen szenzációnak számított néhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi 1200 ágyas kórház megépítése! Most viszont az egyre erősödő gazdasági nehézségek miatt, ellenőrizhetetlen koloszszusá vált, vagy ahogy valaki fogalmazott, olyan, mint egy lyukas sajt, amelynek lyukain mindenki össze-vissza ki-be jár. Ceruzavég-felelősök (Folytatás az 1. oldalról) kinek-kinek a már-már bontakozó „személyiségét“, vigyázva persze, hogy a csoportba be is illeszkedjék valamiképpen. Teknőc Ernő Barátai. Ez meg a gyermekklubnak a neve, innen csentem el a cikk címét (ceruzavég-felelősök), nagyon megtetszett ugyanis egyik kissrácnak a buzgalma, amellyel környezetét mozgósította a jó ügy (a klub anyagi felfuttatása) érdekében. A klub megtanítja vállalkozni a kicsiket, egyik jelszavuk ’épp a Tanuljunk pénzül! —, megtanít gazdálkodni a ’ tálentumokkal, nem úgy, mint a mostani közép- és nagyiskolás nemzedék (Apu, adj pénzt fagyira!). Ezek a gyermekek már ki tudják kalkulálni minden garasnak a lehető legjobban fiadzó helyét, nem követelnek pénzt a szüleiktől, hanem körülnéznek a portán, s megkeresik a pénz kigazdálkodásának, megkeresésének, előteremtésének a módját. Elképzelhető, hogy hosszú távon, vagyis mire érettségi korba jutnak, micsoda hasznot könyvelhet el az iyen gondolkodásmód áldásaképpen a társadalom. A játszva tanulás, személyiségfejlesztés legalkalmasabb módjának itt a szerepjátszásos megoldás bizonyult. De persze, nem ment minden ilyen egyszerűen, s fényesen. Mindenekelőtt: nem volt helyiségük. A Gecse utcai református gyülekezet presbitériuma, Sárpataki János esperes úrék, az esperesné asszony siettek segítségükre, nekik köszönhető, hogy végül is nem került az utcára az Eranus három tanulócsoportja. Nem kis áldozat ez, amikor szeptembertől egy napi földgázfűtés a templomban már ötszáz lejbe került. Mégis sikerült, az ökuménia jegyében, beindítani a munkát, oktató és gyermek felekezeti hovatartozástól függetlenül jól érzi ott magát, hiszen ez a fajta együttlét kellemes is egyben, s a gyermek — alkot, felépíti magának az elérhető világot, modellálja az életet (megtanul élni); divergens gondolkodásmódja talán kiugró teljesítményre viszi —, de nem erre megy ki a játék, nem zseniképp ez, hanem optimális lehetőség az okos, értelmes életre. Mint azt Sárpataki esperes úr mondotta: a hitben gyökerezve. Mert hit nélkül gyökértelen az ember, elviszi az első kisebb vihar szele. Ismerik tehát a Bibliát, a bibliai történeteket, imádkoznak, énekelnek, angolul csevegnek, programoznak ezek a kis teknőcbarátok. Dóczy Tamás optimizmusa kétségkívül alkatából, Isten- és emberszeretetéből táplálkozik. A közkereseti társaságnak kevés a megtakarított tőkéje, alig harmincezer lej (ő maga az utóbbi két hónapra fel sem vette a fizetését); könyvelőjük, a számítógép, tehát ezt az állást is megspórolják, no de egy valamirevaló számítógép nem harminc-, hanem háromszázezer lejben áll! Alapítványt szándékoznak létrehozni programjuk segítségére. Az új tanévben, a hivatalos oktatással párhuzamosan, ám azt nem zavarva, hanem kiegészítve, gazdagítva próbálják majd még több erővel, találékonyabban, játékosabban, s természetesen a legnagyobb szakszerűséggel (hiszen egy ilyen foglalkozásra való felkészülés kétszer annyi időt követel, mint maga a foglalkozási), folytatni a munkát, a programot, ha lehet, még több munkatárs bevonásával, nagy tudású, önzetlen, vállalkozó kedvű fiatalok bevonásával. S persze, a szülők cselekvő együttműködésével. NéPOJSÁ® — 3 OLDAK „Pszichológiai háborút indítottak ellenem. — Interjú egy volt polgármesterjelölttel — (Folytatás az 1. oldalról) ő nem fogad el utasítást semmilyen megyei szervtől, csak a központtól. Nem volt mit tennem, vonattal hazajöttem. — Mi volt a kellemetlen meglepetés-sorozat második állomása? — Nem sokkal ezután a Cuvintul liber laphoz érkezett ellenem egy névtelen feljelentés, amiben az állt, hogy Marosvécsen a katolikus doktornővel, aki szintén az intézetben dolgozik, norvég katolikussá keresztelem az ortodox bentlakó szellemi fogyatékos gyerekeket — dollárért! Én nem voltam jelen, amikor kiszálltak, a főkönyvelőnővel beszéltek, s rájöttek, miről van szó, úgyhogy nem is közöltek cikket ezzel kapcsolatban. Különben a doktornőnk véletlenül ortodox vallású. Norvég nevelők valóban vannak nálunk, de pap sohasem volt közöttük. A dolog elsimult, de ez jó ürügy volt arra a „vaslady“-nek, Filipescu alprefektusnőnek, hogy követelje a leváltásomat. Marosvécs aztán akkor került újra előtérbe, mikor idelátogatott a norvég nagykövet — akinek a felesége szakértő a fogyatékoskezelő szakmában — s azt találta állítani, hogy a megyében a 12 közül a miénk a legjobb intézet. Ezután Urdea prefektus is kérte, váltsanak le, mégpedig azért, mert ingázom Ezelőtt pár héttel egy minisztériumi küldöttség is járt nálunk ellenőrzésen, s állították, hogy országosan az 1—2. helyett vagyunk. Ez nagy szó, mert tavaly, amikor átvettem az intézetet, arról volt híres, hogy ott lopnak, meg minden egyéb. . . Pár napja aztán azt is meg kellett érnünk, hogy a gazdasági rendőrség két tisztje jött ki, szintén egy névtelen feljelentés miatt, amit most már a rendőrséghez küldtek ellenem, a személyzet ellen. Sajnos, az egyik beosztottamnál "házkutatást tartottak, tehát a falu előtt lejáratták — ok nélkül. Természetesen nem a rendőröket hibáztatom, ők tették a kötelességüket. Sőt, örvendek, hogy kint jártak, legalább látták, hogy minden rendben van. — A rendőrséghez küldött feljelentésben mivel gyanúsították az intézet dolgozóit? — Hát hogy lopnák, hogy a külföldről érkezett csomagokkal panamáznak. Szerencsére mindennel el tudtunk számolni, hét lakat alatt tartunk mindent. — A vásárhelyi lakásán nem volt házkutatás? — Még nem. Bár a rendőrség mindig ilyen lelkiismeretesen végezné a dolgát, mint Marosvécsen. Semmi rosszat nem tudok róluk mondani, nagyon udvariasak voltak. Az aláírás-kivizsgálásnál az ügyészségen sem alkalmaztak ellenem semmiféle morális kényszert. Sajnos, ez már bernne volt magában a tényben, hogy aláírtam azt a listát. Számomra azonnal világossá vált, mikor kiderült a hiba, hogy ha nem tudok morálisan, tisztán dolgozni, akkor egy ilyen problémás városban nekem egy ekkora erkölcsi kolonccal nincs mit keresnem a polgármesteri funkcióban, tehát azonnal lemondtam, de nem azért, hogy a harcot elkerüljem. Mindeddig a kellemetlenségek láncolatán is túltettem magamat, de most már megelégeltem. Ami feltette az i-re a pontot: jött Bukarestből a TV- től egy Petrovics nevű tag, hogy szeretne filmezni, majd velem beszélgetni. Semmi gond, mondtam, csak a fogyatékos gyermekeket ne filmezze közelről — a nemzetközi normák értelmében, —, mert ez sérti a gondozottak emberi jogait. Aztán firtatta, hogy miért nem kötöttük meg a kollektív munkaszerződést? Mondtam, mert nem jött meg a keretszerződés, ez meghaladja az én kompetenciámat. De ezt kivágta az adásból. Aztán rákérdezett, nem gondolom, hogy diktatorikusan vezetem az intézetet? Mondtam: ha a fegyelem és a hivatali kötelezettségek elvégzésének a megkövetelése diktatúra, akkor igenis diktátor vagyok. Akkor kezdett egy egész sor más dolgot felróni nekem. — Nem kérdezte, holnap vannakaz információi? — Dehogynem. Két szakszervezetünk van, az egyiknek a két vezetője informálta őket. Ezeknek le volt írva, hogy mit kell mondjanak, de alig tudták azt is felolvasni. Dadogásuk közben a riporter folyton rájuk szólt, hogy a nevemet, a nevemet mondják — azért, hogy jól bemenjen a köztudatba, hogy kiről van szó. Egyébként kétlem, hogy két falusi szakszervezeti vezető hívására kijött volna a TV-stáb. Valószínűleg ez is a prefektúráról indult ki. Szóval a riport rendkívül tendenciózusan volt összeállítva. — Vajon, mi az oka annak, hogy ki akarják tenni az állásából? Kinek kellhet ez az állás, hiszen nem könnyű munkahely? — Egyáltalán nem irigylésre méltó állás. Gondolom, sem a prefektus, sem az alprefektusnő nem akar a helyembe lépni. De valószínűleg már a nevem hallatára is idegesek lesznek. Más magyarázatot nem találok. Ott kint sokszor fantasztikus nehézségekkel küszködünk, és minden nap este 6—7-kor jövök haza. Nem tudom, ebben mi az irigylésre méltó Különben a napokban megint rám küldtek valakiket a megyei szaktanácstól, s megint faggattak, hogy miért nem kötöttem meg a munkaszerződést. Hát ezeket már elküldtem, mondtam, hogy a keretszerződés nélkül nem tehetek semmit, és hogy nem vagyok hajlandó semmi egyebet mondani, mert úgyis kiforgatják szavaimat, s különben sem vagyok hajlandó munkaidőben órákig haszontalanul csevegni. Bizonyára ezért megint fekete pontot kapok. De nem érdekel. Most elutazom Németországba szabadságra, de nem szököm meg a zaklatások elől. Azoknak, akik folyton bennem laknak, üzenem, hogy nem adtam fel a harcot, egészen biztosan visszajövök. Allát akkor kellemes pihenést kívánunk. OfYitfc 3**^ &** (Folytatás az 1. oldalról) sárhelyre, hogy fellépti díját a bukaresti Athenaeum felújítására ajánlja föl. Csupán a közönség iránti tisztelete késztette arra, hogy otthon taxiba üljön és úgy robogjon vissza, immár zavartalan borsi átkeléssel Kolozsvárra, ahova csak félórával a hangverseny meghirdetett kezdési időpontja előtt érkezett. Hát nem nevetséges? Nem szomorú? Akkor meg egyes urak csodálkoznak, hogy olyan az ország hírneve, amilyen .Persze, a sajtó a hibás mindenért. Minek kell az ilyesmit megírni! Igaz is, minek? Ezen ellehet töprengeni, de Kolozsvárról valami egyéb jutott az eszembe: Napoca. Olvasom, hogy a diktátor annak idején nagy barátja és tisztelője, az egykori jeles légionárius, a VR tiszteletbeli elnöke, J. C. Dragán sugalmazására adta a városnak ezt a kitüntető nevet. A napokban a pénzmágnás hazafi Marosvásárhelyen járt, itt menesztették a mennybe a dicsőítő jelzők garmadájával hódolói é£ az őket kiszolgáló újságírók. A találkozó kapcsán dobták be a köztudatba, hogy a Maros-parti ősi települést, ahol még a század első felében is magyarok laktak elsöprő nagy-nagy százalékarányban (ezt nem ők mondják, csak a statisztikák), valamikor Mariscavának nevezték. Érdekes, vajon a mostani, új elnevezéshullámban véletlenül került elő ez a név? Vagy talán mögöttes szándékot takar a történelmi hivatkozás? Még megérhetjük, hogy valamikor másképp hívják városunkat? Talán úgy: Maris* váráshely? Szóval, röhejes dolgokban nincs hiány. Mindenki úgy teszi nevetségessé magát, ahogy jónak látja. Van, aki példaképéül választott hősével. Van, aki az óvodás számára is nyilvánvaló hazugságaival, populista, nacionalista szólamaival. Van, aki könnyen tetten érhető történelemhamisítással. Mások átlátszó hamis tanúskodással. Ismét mások, vagy ugyanazok, olyan vádakkal, amik éppen önmagukra vonatkoztathatók és így tovább. Itt vannak például, azok az egyének, akik a Ceausescu-rendszer leghűségesebb kiszolgálói voltak, azé a rendszeré, amely egykoron Antonescut kivégeztette. Most meg a marsall rehabilitálásának feltétlen hívei, és nem ők, mások a „megbélyegzett elvtársak“. Hát nem nevetséges? Mert végül is az úr a pokolban is úr, de az elvtárs nem tudja leszokni a belénevelt szokásait! Kutyából ■ pedig nem lesz szalonna. És még sorolhatnám az ehhez hasonló bölcsességeket. De mára legyen elég a közmondásokból. Inkább próbáljuk megőrizni humorunkat. Aztán majd csak lesz valahogy Csak éppen rosszabb ne legyen, ahogy a craiovai székely mondaná.