Népújság, 1992. szeptember (44. évfolyam, 171-192. szám)

1992-09-01 / 171. szám

4 -Mn *T, _ vppnl«4»f Így éltünk Vásárhelyről, ha Ernye — Tszló vonalon mentünk Remete, Szováta felé, a felső-nyárádmenti, a Deményháza előtti vízválasztóra felhágó útról mindig benéztünk balra Hodos iránt. Hajdani iskolatársam, barátom, Oláh Róbert — Robi — volt ott a téesz agronómusa. Tőle is tudtuk, hiába voltak a csodaszép rekordtervek, hiába a műtrágya, meg a majd minden vasárnapot kitöltő, egymásba nyúló kampányakciók, már hazudni sem lehetett akkorát, hogy a termésmutatók kielégítőért legyenek. A fizetés — és jobbára a mérnök káder-minősítése, pedig ez után kullogott; így esett, hogy barátom, a hajdani jeles diák és valóban kiválóan képzett szakember, közel 35 év hodosi szolgálata során egyetlen egyszer sem kapott teljes fizetést. Mivel pedig személyi értékelése is nyilván az írott eredmények függvénye volt, hiába ismerte el minden kollégája, hiába tudták róla főnökei is, hogy hozzáértő és jó vezető, jobb helyre kerülni nem tudott. Ingázott, autóbuszozott Vásárhelyről, de többnyire ott aludt a falusi szállásán, hiszen hajnalban nem lehetett kijutni. Mint ahogy saját árnyékát sem léphette át, lopni sem tanult meg soha. Noha a rendszer általános- és balkáni méreteket is meghaladó — tolvajképző jellege tán épp a mezőgazdaságban mutatkozott meg, a legszembeötlőbb módon. A gazdaságvezetők közül sokan, — hogy meg tudjanak élni, vagy hogy még jobban éljenek, — egy, a jobbágyrendszerre „megszólalásig“ emlékeztető, és igen célravezető „technológiát“ dolgoztak ki saját használatra Ennek jelmondata talán a germán „Leben und leben lassen" — lehetett volna, sajátos — kissé bizantikus — fordítással: „lopni és lopni hagyni"-ra szocializálva az eredeti szlogent. A „dolgozók“ loptak, amit tudtak és ahogy tudtak. Ebből bizonyos részt (a történelmi „tizednek" elvben megfelelőt) továbbadtak felettesüknek, aki — cserében — időt és alkalmat (lehetőséget) biztosított erre és a további „akciókra“ —, részben megosztva a végrehajtókkal a felelősség terhét, illetve a kockázatot is. Az említett „jobbágyi részt" egy hányada szükségképp mind fennebb vándorolt a „szamárlétrán“ azok felé, akik a főnököt, illetve azok főnökeit állásaikban tartották és ezáltal a javak imént leírt vándorlását úgyszólván állandósították. Nem csoda, ha egy idő után, a mindenható gazdaságvezető a birtokot már mint saját feudumát kezelte. Akkoriban , az ötvenes évek második felében, ritkábban találkoztunk. "Kérdem tőle egyszer, mi újság a tanügyben? Feleli ,hogy egy „Repülő bizottság“ épp most hozta tudomására: többé „nem vehet részt a szocialista ifjúság nevelésében“, mert rájöttek, hogy politikailag megbízhatatlan. — Erre — azokhoz az időkhöz képest elég naivan — elképedtem. „Hogyan, hiszen te sosem politizáltál, a háború vége előtt még gyermek voltál?“ — Apámat vették kizsákmányolónak; tudod, a szerelőüzem miatt — volt rá a rezignált válasz. Aki régi vásárhelyi fürdőszobákban jár, kádon, mosdón, WC-n mégtalán ma is láthatja a régi patinás cégjelzést: „Nagy Károly és Tsa.“ Nos, ennek a cégnek tulajdonosa volt a Robi nagyapja, aki mérnök vejét magához vette. Ö lett a „Tsa“ társa. Ezért kellett az unokának bűnhődnie. A csattanó azonban még csak ezután következett. — Hát apád mit csinál? . — Ö a Tartományi Építkezési ■ Vállalat szerelő részlegének főmérnöke. _ ??? — Hát igen, az ő apja bádogos volt, így éltünk akkoriban. Nem volna szabad túl korán elfelejteni! MIKÓ ISTVÁN dig kiderült, hogy a húszas-harmincas években a család éppen az én szülőfalumban lakott. Az ő édesapja volt ugyanis abban az időben a román tanító. Amikor megemlítettem az anyai nagyapám nevét, rögtön azt mondta nekem, hogy akkor maga Elvirának a fia. Képzelhető, mekkora meglepetésben volt részem, amikor ezt így kimondta, már csak azért is, mert a faluból csaknem hatvan esztendővel ezelőtt, 1935-ben költöztünk el. (Az már puszta véletlen, hogy az ő családjuk is ugyanabban az évben került máshova.) Beszélgetésünk itt szakadt meg, mert készülődni kellett, egy-két perc múlva már a vásárhelyi állomáson csattogtak a vonat kerekei. Éppen csak anynyira volt még időnk, hogy bemutatkozzunk és megegyezzünk egy találkozásban. Persze, meg kell mondanom, hogy az özvegy Cormos Victorné névből én semmire sem tudtam következtetni. A megbeszélt időben édesanyámmal és a húgával együtt becsengettünk a Carpati negyedi tömbház harmadik emeletén lévő lakásba. Kedves mosolyával, tökéletes magyar beszédével azonnal rokonszenvet keltett édesanyámban és a nagynénémben is. Hellyel kínált a már előre megterített asztalnál, ő maga is leült, és így kezdte: megmondom ki vagyok. A lánykori nevem Caliman Mária. Persze, hogy nagy volt a meglepetés, mind a hárman emlékeztek egymásra. Kiderült, hogy az én anyám, nála jó tíz évvel idősebb lévén, annak idején nagyon sokszor vigyázott rá, játszott vele, ugyanis a román tanítói lak a nagyapámék szomszédságában volt. Néhányuk — a mindenkori parvenük szokásához híven —, úrhatnámabban (pimaszabbul) uralkodott, valóban — tulajdonos elődeinél. Hódosra mindez nem volt érvényes. Ott kínlódott a lassan elöregedő, elnéptelenedő falu, s vele együtt kínlódott a rendszer és a hatalom igájában őszbecsavarodó mérnök is. Igaz, megbecsülték. Ez volt gazdász élete egyetlen eredménye. Autóra sosem tellett neki, de diplomát szerzett mindkét fia, s tovább adta nekik öröklött és megőrzött becsületét is. Nem is gondolt rá, hogy a pártba lépjen, amit pedig többször is kértek tőle. „Nem az én bandám!“ idézte az akkoriban közszájon forgó vicc kulcsmondatát s legyintett. Annak idején az egyetemről Robi a tanügybe került, mint mezőgazdasági szakközépiskolai tanár. Először Szalontára, később szülővárosába, Marosvásárhelyre. Kedvvel, tudással és jó pedagógiai érzékkel látta el feladatát. Élő emlékezet Elromlott az idén is a nyaralásunk Hazajőve részt vettünk egy különleges családi szimpóziumon, melynek során a mi okos házi gyülekezetünk kisütötte, hogy: idén is túl sok holmit vittünk, leterheltük a kocsit, emiatt többször is felmondott, és kénytelenek voltunk cipekedni; az útvonal, melyet választottunk, ezúttal is túl hosszú volt, fáradságos; fele sem járt le az útnak, máris elvertük — mindenféle haszontalan bóvlira! — minden pénzünket; a gyerekeknek napra adtuk csak a zsebpénzt, amit persze idejekorán elköltöttek, emiatt aztán állandóan nyavalyogtak valamiért, míg csak mindenki ki nem verte a grandhisztit. De volt egyéb is. Ha mindenáron közös programba hajszoljuk magunkat és a társaságot, akkor azért nem jó, ha egyszerűen nemtörődünk velük, egyéniségüket respektálva, annyiba sem vesszük őket, mint a macska a vasárnapot, akkor meg ezért tör ki a családi hepaj. Az sem vált üdvünkre, hogy lépten-nyomon munkahelyi gondokkal foglalkoztunk. (Ha egyszer kiraktak a melóból, mi egyéb járna az eszünkben, mi?!) Mindenkiről elmondtunk mindent, még egymásról is. (Ebből lett a másik cirkusz.) Állandóan összekaptunk alkalmi szomszéd turistákkal, azt hisszük, így kell viselkedni. Hol szúrtok el? hogy az a karakán, aki nem enged a negyvennyolcból. Pedig már ötven a fagyi. A férjem ráadásul estefelé fel szokott önteni a garatra, s olyankor ízetlen, sótlan vicceket mesél, elvárva, hogy mindenki az ő humorgéniuszát magasztalja. Amikor meg a sátorszomszéd kiszólt, hogy elég az ócska faviccből, persze, hogy összementek. A szeme alatt még most is látszanak az olimpiálási karikák. Mindenkit lemondtunk mindennek, mindent megbíráltunk, semmi, sem volt jó, úgy húztuk az orrunkat, mintha valamiféle szupercivilizációból érkeztünk volna. A sógornőmnek például határozottan dörögöt, hogy a parajdi sóbányában sós szagú a levegő. Ebből ő nem kér, kiabálta, és a „Szerencse fel!“ bejáratnál szívta a ki-be mászkáló nehézgépkocsik kipufogógázait. Ehhez van szokva a lelkem, a Hosszú utcából. Nna. Jövőre megpróbálom összefogni, ráncba szedni, gatyába rázni a társaságot. Hiába pofáznak, hogy velem nem érdemes megindulni, mert folyton parancsolgatok mindenkinek, meg rendreutasítom mindeniküket, nem tágítok: olyan nyári kirándulókat nevelek belőlük, hogy évekig — nemcsak a következő nyárig! — egyébről sem fognak beszélni. ERTIS ARANKA Rendhagyó találkozás Családi kötelékeim miatt gyakran utazom Marosvásárhelyre. Már itt meg kell mondanom, hogy mivel soha életemben nem szerettem az egyedüllétet és azt sem igen tudtam megtenni, hogy hosszú ideig szótlanul maradjak az emberek között, természetes, hogy mindig igyekszem szóba elegyedni az utastársakkal, így történt legutóbb is, amikor már a kolozsvári állomáson a vonatra szállás után nem sokkal megtudtam hogy a mellettem ülő két hölgy is éppen Vásárhelyre igyekszik. Szó szót hozott, és hamarosan az is kiderült, hogy mindketten Vásárhelyen laknak. Az egyik annak idején, a negyvenes években tagja volt az akkor híres vásárhelyi kosárlabda csapatnak. Ennek kapcsán persze nagyon sok közös ismerős neve került szóba az akkori kosarasok közül, például a Fodor Sanyié, a Zajzon Palié, az Enyedi Samué, a Gaál Gabié, a Nagy Gabié, egyesekről ő, másokról én szolgáltam újabb hírekkel. A közvetlen mellettem ülőről pe Caliman tanító úr nevére magam is emlékszem, hiszen sokszor került szóba, hogy az akkori években valamennyi felmenőági rokonomat, a szüleimet, a nagybátyáimat, a nagynénéimet, az idősebb unokatestvéreimet ő tanította román nyelvre. Azt viszont csak most tudtam meg, hogy a húszas években, legalábbis az én falumban, sok magyar család íratta gyermekeit román iskolába (így tett az én nagyapám is) és fordítva, román családok is járatták magyar iskolába gyermekeiket. Ezért gyakorlatilag a lakosság kétnyelvű volt abban az időben. A falu nemzetiségi összetétele nagyjából fele-fele arányban oszlott meg, de nem elkülönülve utcák szerint, hanem vegyesen. Most is emlékszem, hogy a nagyapám házával szemben levő szomszédban, Costan bácsiéknál milyen szörnyű tragédia történt. Az egész falut megrázta az eset. Nyolc-tíz gyermek kiment a nem messze levő erdő szélére játszani. Azt találták ki, hogy Costan bácsi kisebbik fia, Becu legyen a házőrző kutya, és ugassa a közeledő idegeneket. A gyermek, körülbelül tízéves lehetett akkor, ugatás közben addig ugrándozott, míg a sírok a nyakára szorult, és el-elfúló hangjától a többiek megijedtek, hazaszaladtak, a gyermek pedig ott lelte halálát az erdő szélén. A fiatal, hajlékony fatörzs valóságos rugóként szorította egyre, szőkébbre a hurkot. Nem is olyan régen felkerestem a Costan bácsi nagyobbik fiát, Csikát, aki egyidős velem, és elbeszélgettünk sok mindenről, szegény Becu tragédiájáról is. Mondanom sem kell, hogy Csika nem volt ott a játszótársak között. A faluban mindig volt szövetkezet. A szövetkezet nekünk elsősorban a boltot jelentette, mi nem a boltba, hanem a szövetkezetbe jártunk gyufáért meg sóért. Szövetkezés egyébként a földmunka végzésében is volt azok között a szomszédos családok között, amelyeknek csak egy igavonó állatuk (tehenük) volt. Nem fordult elő soha olyan eset, hogy valaki becsapta volna társát. Minden esztendőben a legnagyobb egyetértésben végezték el a szántást, a gabonahordást, ugyanis elsősorban ezekben a munkákban kellett összefogniuk a szegényebb gazdáknak. Ezek közé tartozott az én apai nagyapám is. Ugyanígy volt a csépléssel is. Abban az időben nem szérün, hanem mindenik gazda a maga udvarán rakta osztagba a búzát, az árpát meg a zabot. A cséplés különben mindenik család életében valóságos ünnep volt. Ma is visszaemlékszem, hogyan sürögtek-forogtak az asszonyok, mert mindenik család igyekezett kitenni magáért a cséplés ünnepén, éppen úgy, mint a lakodalmon. Számomra különös jelentősége volt a cséplésnek, mert a nyári vakációban végig tevékenykedtem. Mivel az anyai nagyapám cséplőgéptulajdonos volt és a két munkaképes nagybátyám, Ernő meg Tibi, azokban az években a fronton szolgált, én voltam az, aki elsősorban a mérleg kezelésében és a könyvelésben (nagyon fontos dolog volt!) segítséget nyújtottam. Nekem anyagilag is jelentett valamit, mert a nagyapám (aki egyébként közismerten zsugori ember volt), ősszel egy zsák búzával honorálta a munkámat. Annyit tudok, hogy a zsák búza bizony jól fogott a családi költségvetésben. Sok minden került még szóba a beszélgetés során. Előkerültek olyan nevek, amelyekre bizony már csak az idősebb nemzedék emlékszik. A Caliman tanító úr leánya emlékezett például Barabás tiszteletes úr, Nagy Albert tanító úr, a Kissné Rácz Anna (különben mindenki csak így nevezte: Rácz Annuska) tanítónő, a már akkor nem fiatal Aranka kisasszony (csak így nevezték) román tanítónő nevére. Jó volt hallani a beszélgetés során még előkerült sok kedves emléket a különböző családok sorsának alakulását. Szó esett a másik két cséplőgéptulajdonos,ról, Pápay Albertről és Páll Lajosról, néhány jó gazda családról, a Nagy Ferencéről, a Nagy Gáboréról, a Kováts Mihályéról, a Kiss Ferencéről (aki a század elején Amerikában is járt az anyai nagyapámmal együtt) és akivel rokonsági kapcsolatban is voltunk Szóba került a Vak Tódor neve is, aki azzal tette nevezetessé magát, hogy az első világháború kitörésekor piros paprikát tett a szemébe, hogy elkerülje a katonáskodást. Elhangzott még néhány név, például a Nagy Miklósé, a Szabó Kálmáné, a Codarceaé, a Vitális Jenőé, a Kováts Gergelyé, akinek annak idején a konverzió elúsztatta az egész vagyonát. Egyik napról a másikra csaknem földönfutó lett a tehetős gazdából. Nagy megelégedéssel mondhatom, hogy az utóbbi évtizedek során a falu fiataljai közül jó néhányan értelmiségi pályára is eljutottak. Akad köztük tanító, orvos, pap, tanár, közgazdász, gyógyszerész, a Kónya testvérek személyében pedig két világhírű operaénekesünk is van. A falu, Mezőcsávás most is él, még nem néptelenedett el. Igaz, inkább idős emberek lakják, a fiatalság elég nagy része behúzódott a városba, Marosvásárhelyre. Sokan ingáznak, de a földet is megművelik. A jelek szerint nincsenek különös megrázkódtatások a földtörvény alkalmazásában sem. Valahogy csak vissza fog térni az élet a rendes kerékvágásba. Vissza kell térnie, mert a földművelő ember bölcsessége, munkaszeretete biztos garancia a további kibontakozásra, a józan ész és gondolkozás diadalára. BALOGH DEZSŐ