Népújság, 1993. április (45. évfolyam, 63-83. szám)

1993-04-01 / 63. szám

(Folytatás az 5. oldalról) forgó részt a lap 1944. április 1-i számából. A Vas megyei Körmend járási székhelyen tar­tott „fonóról“ van szó: „A fonó minden színpadiasság és előre kitervezett műsor nélkül folyt le, de annál közvetlenebb volt és annál nagyobb sikert aratott. A leányok bemutatták otthoni énekeiket, táncaikat, szokásai­kat (aláhúzás az eredetiben). Különösen nagy sikert arattak a kibédiek, akik Attila királyról szóló balladát mondottak el, e­­gészen különleges módon. Kibé­­den még fennmaradt az egykori balladamondásnak az az ősi módja, hogy a fonóban körben ülő asszonyok felváltva, sorra mondják a ballada egyes sza­kaszait, illetve értelmileg össze­függő részeit. A kibédi leányok ilyen ősi módon mondották el az Attiláról szóló balladát.“ Na most már, kik voltak azok a kibédi leányok, akik most a 60 felé járó asszonyok lehetnek? És akik bővebb felvilágosítást adhatnának? Én fejből emlékez­ve, úgy emlékszem, Barabás Er­zsi nevét mondottam neked, de most a jegyzeteim között nem találom. De azért lehet, hogy mégsem tévedek, mert legalább hárman voltak onnan. Ellenben, mint teljesen biztos nevet meg­találtam jegyzeteim közt Szil­veszter Rózsikát. Ő a celldömölki járás Borgáta nevű községében volt szövő-fonó útmutató vagy két hétig, a bíró házánál lakott, a bözödi Ozsváth Juliska nevű lánnyal együtt. Ha még él, a leánykori nevén és az itt közölt adatok alapján bizonyára meg­kapod valahol, hogy részleteseb­ben számoljon be az érdekes balladamondási szokásról. Társa, az említett Bözödi Ozsváth Ju­liska sajnos már meghalt, régen. Kididen valószínűleg emlékez­nek még úgy általában a „du­nántúli kirándulásra“, vagy a „dunántúli lányokra“, mert an­nak idején elég nagy szenzáció­nak számított. Mint jeleztem, ez 1944 februárjában és márciusá­ban történt. Valahogyan csak nyomára találsz valaminek. Most jut eszembe, s mint ér­dekességet megjegyzem, mert a nők versmondó hajlamára tar­tozik, hogy nemrég olvastam egy észt népmesegyűjteményhez fű­zött magyarázó szövegben, hogy náluk „a sok ezer soros epikus énekeket szinte mindig nőktől jegyezték le, a híres mesemondók férfiak voltak, s csak elvétve a­­kad közöttük nő." A finn ruhá­zok viszont tudtommal férfiak voltak. Mi az oka és magyará­zatra, hogy nálunk is a nők őriz­ték meg ezt a ruházásszerű elő­adásmódot? Tehát van ok a gondolkozás­ra, csak tudnánk már valami po­zitívabbat. Neked, aki olyanny­­nyira benne vagy a falu életé­ben, talán sikerülni fog a felde­rítés, mindnyájunk érdekében és örömére. , Ezt kívánom és szeretettel üd­vözöllek, kérve, hogy értesítsél, mihelyt valami nyomra futsz vagy akadályba ütközöl, ölellek Bözödi György Az első levél kézzel, a máso­dik géppel irt formában maradt fenn, irodalomtörténeti értékük ma már kétségbevonhatatlan. A levelek e sorok írójának a bir­tokában vannak. A közlés során csak a nyilvánvaló gépelési hi­bákon javítottunk. RÁDULY JÁNOS S­zellő fújt az úton, s felszá­ntotta a könnyem, akár­mennyit sírtam. Leültem az "árokpartra, az a­­ranyi heggyel szemközt, hogy megetessem a gyermeket, akinek a neve legalább megvolt már, és onnan néztem vissza a Vár­hegyre, amely hónapok óta egyet jelentett nekem Kelemennel, a­­hányszor csak megláttam. Kegyetlenül elszorult a szívem, de most már nemcsak attól a szomorúságtól, amely ott töltött el, mellette, az úton. Külön fájt az, hogy így van, ahogy van. Kelement elrabolta tőlem a hegy, és külön az, hogy íme, most bánatot okoztam neki. Hogy is kérdezhettem olyan igazi nagy hiábavalóságot. Mi­féle asszonya is vagyok, miféle társa, hogy éppen ennyire nem értem őt; ha meg­értem, ak­kor épp ennyire meg tud­jam bántani? Mit gondolhat most rólam, mit érezhet, ha er­refelé néz a tetőről, mint szo­kása, és eszébe jutunk? Nem­csak azt, hogy: „vajon hazaér­tek-e már!“, hanem elfogja a keserűség is, most először, a­­mióta ismer, és — ha meg is próbálom majd kiengesztelni — nyilván nem utoljára Hát nem miérettünk vállalta az egészet? Mil­yen kedvvel folytassa ez­tán? Jobban haragudtam már ma­gamra, mint reá és erre az e­­gész felfordulásra körülöttünk. T'így éreztem, én leszek a hibás, ha valami nem t­ujv sikerül e­­zentúl, ahogy ő eltervezte, mert el akartam venni valamit tőle, ami nélkül nincs vár. Hogy is mondhat ilyesmit egy asszony az urának? Hogy is be­szélhet így egy mester felesége, éppen akkor, amikor annak a legnehezebb a dolga? Megbánta már, vajon, amiért engem vett el? Rájött azóta, hogy nem érde­melem meg? Alig vártam a szombatot, hogy hozzáfoghassák a hibámat hely­rehozni. Varró Ilona A vár Még az is megfordult a fejem­ben, hogy elkerget­ve nem kergetett el. Én pedig attól fogva soha töb­bé egyetlen panaszszót sem ej­tettem előtte. Soha, soha. Elnéztem hogy eszik, hallgat­tam, hogy beszél, és lestem, hogy a szemében mikor gyúl ki a ré­gi bizalom és elégedettség, vagy tűnik el legalább az a megüt­közés amivel akkor, ott, az út­félen reám meredt, s ami ál­momban is visszakegért azóta. Ha csak a felesége s gyerme­ke voltam addig, most az anyja is lettem, ha csak asszonya s anyja, most a leánya is. Ugrottam, ha intett, szöktem, ha szólt, ültem, ha hallgatott, úgy voltam ott mellette állandó­an, mintha ott sem lennék, de ő akármikor megláthatta magát bennem, ha reám nézett: örül­tem, ha örült, búsultam, ha bú­sult, ha mosolygott, nevettem, ha dúdolt, daloltam, varrtam ne­ki inget és vittem gyümölcsöt, mindenképp kedveskedtem, s a nyár vége felé még ott is hál­tam egyszer kicsiddel a sátor­ban, amit fenn, a tetőn állított magának. Már épp úgy enyém volt a Várhegy és a vár min­den gondja-baja, mint az övé. Hallgattam, hogy csattog a szél­ben a sátor fala — ő aludt, és kicsid is a fészekben, amit fe­nyőágakból, friss szénából rak­tunk — s elgondoltam, hogy ha férfi lennék, én is éppen ezt az életet élném, éppen ezt a sorsot választanám. Nem léphetett egyet, hogy gondolatban ne lépjek vele én is, s nem juthatott eszébe semmi, ami az én fejemben már meg ne fordult volna. Hamarosan­­é­­reztem, hogy nemcsak megbo­csátott amiért úgy viselkedtem, akkor, mint egy tuskó — ráadá­sul olyan, amit az ő hátára kö­töttek örökre —, hanem telje­sen meg is feledkezett róla. Nem szeretett a régi bajokkal is baj­lódni, sem a rosszon rágódni Ezt a természetet sokszor iri­gyeltem. (Folytatás a 7. oldalon) Tollas Tibor Varázskat !­ndiánsirató Sütő Andrásnak -5 Nemcsak anyád öléből születtél, . .. de bölcsőd lett a ház is. A turistának csak látványosság, óvó fészked, hívó szülőfalud, de nekik szent hely. Ősök szelleme az anyaföld, a hazád is­ védi a törzset. A tenyérnyi ország­­ körül figyelő hódítók szeme. Az első szó, mit magadba szívtál, hallgató hegyek csendje. Szélfútta arcukon ránc se rebben, s­nem vész el, örökül véled marad, 4 hunyó napnak bőrszín sugarát hordod a végtelenbe, kortyolják, halk szavuk ismeretlen fohász, tekintetükben néma vád.­­ Testvérként kötöz — fákat a gyökér —, é­s az ősök eszterlánca. Kezük nyomán még szőttesek őrzik gyermekkor sugárzó emlékei, és agyagkorsók virágdíszei­­ ' ,­­­ s a holtak hallgatása. , a megölt múltat, — tengerből csöppnyit — •. Varázskor véd, hozzájuk tartozol, ás királyi nép kincsét hirdeti, míg visszatérsz a porhoz,­­melyből vétettél, el nem szakadhatsz. Új hódítók gyűrűjébe zárva őrzi múltad s feloldoz. is él egy nép, nem tud kiáltani. . .. ....... , Sorsuk a kopjafák némasága... Messzi lámpásként hívó csillagok­­, a lépteid kísérik. nk — a Kárpátok indiánját. Néma árny mögötted anyád, a táj. Taos (New Mexico), indián rezervátum. A hazád marad a sírig. tgs4 nyarán —0— 1: Hazafelé „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad vi­lágban megjelent verseim, — akár a börtönben írottak —, eddig csak „csempészáruként“ juthat­tak haza... A Sors ajándéka, hogy közel fél év­százados hazai hallgatás után, most már szabadon is eljutottak verseim az otthoni olvasókhoz.“ Tol­las Tibor tavaly megjelent Hazafelé című válogatott verseskötetéből ragadtuk ki e pár sornyi vallo­mást. És tegyük rögtön hozzá, a Münchenben élő költő az otthoni olvasói közé bennünket, romániai, erdélyi magyarokat is odasorol, oda sorolhat. Pár nappal ezelőtt erről nyilvánosan is szólhatott a J­átó Irodalmi Színpadán, ahol a Lakitelek Ala­pítvány többi kuratóriumi tagjával együtt találko­zott a közönséggel. Ugyancsak az — Antológia Kiadó által megje­lentetett — említett szép könyv fülszövegében írja: „Nagy elégtétel számomra, hogy az ’56 után felnőtt fiatal ,,búvópataknemzedék“-nél visszhang­ra találtak ezek a versek.“ Mint a találkozó után mondotta, nem kevésbé elégtétel, hogy a maros­vásárhelyi versbarátok is nagy megértéssel, kitörő lelkesedéssel, a rendkívüli teljesítményeket jutal­mazó vastapssal fogadták költeményeit, lázas len­dületű szavalatát. Számunkra is hiánypótló volt ez az est, az el­telt évtizedekben csak nagyon kevesekhez jutha­tott el ez a sok szenvedésből, megaláztatásból szü­letett, mégis az emberi méltóság és bizakodás, a töretlen hit felemelő példázatát nyújtó költészet. Tollas Tibor mintha mindvégig a mi életérzéseink­nek, hangulatainknak adott volna hangot. Noha ötvenegy éve járt tájainkon utoljára. Igaz, lélek­ben szülőföldjéről, a Borsod megyei Nagybarxáról és­ innen. Erdélyből sem ment el soha. Csak a lá­bával emigrált 1956-ban, mondotta, mert másként nem tehetett. Keserű élményeit, ritka örömeit versbe tömörí­tette, menekítette, a szenvedés tette költővé — vallja Tollas Tibor. „Pusztító háború, börtön, le­vert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet gondjairól az utánunk jövőknek tanúságot tenni, úgy érzem, írói kötelesség." — fogalmazza meg hitvallását. Mindebből a megpróbáltatásból bőven kijutott neki. Elég, ha csak(?) a kommunista ter­ror kilenc esztendei nehéz börtönét, vagy az emig­ráció emberpróbáló harminchat évét említjük. Mindez tíz kötet lírai termésben csapódott le, tük­röződik vissza. •­­ Sajnos hozzánk nem jutottak el ezek a verses­könyvek és a bennük foglalt nagyhatású sorok, képek, gondolatok. Pedig nem egy költeményét számos nyelvre lefordították, ismertté váltak a vi­lág több országában. Talán eljött az ideje, hogy beépüljenek az erdélyi olvasók tudatába, szívébe is. Most Marosvásárhelyen többen örömmel ve­hették kézbe az átfogó válogatást kínáló vaskos kötetet. Hátha ezután másoknak is alkalmuk lesz erre. Addig is bemutatunk két költeményt a Mün­chenben megjelenő Nemzetőr felelős szerkesztője és kiadója, Kecskési-Tollas Tibor, az 1920 ban Szü­letett, kedélyében ma is fiatal költő Hazafelé című könyvéből. N. M. K. Karácsonyi Zsigmond felvétele

Next