Népújság, 1998. február (50. évfolyam, 22-41. szám)

1998-02-17 / 32. szám

6 NÉPÚJSÁG MEMENTÓ Magyarósi hóhullásban Induláskor úgy tervezzük, Szeredéből menet Nyárádmagyaróson kitesznek, az autó pedig Sóváradon át megy tovább Szovátára. Az autóstérkép szerint járható az út, a gékocsivezetőnk csak Nyárád­­szeredában mondja, Nyárádmagyarósról vissza kell majd jönnie, mert nem tud a hegyen átmenni Sóvárad felé. — Vásárhelyen is hull? — kérdezi Kacsó Vencel polgármester. Bólintok, bizony, az idén először nálunk is erőlködik. De még semmi komoly, az utak járhatóak, legalábbis a reggeli órák­ban, a hópelyhek megállnak az aszfalton, s amint egy autó elhalad, kergetőzve szaladnak utána. Egy ideig jól haladunk, aztán egy rövid szakaszon munkára előkészített 100-150 méter következik, az útszegély kiképezve, középütt lekövezve, már csak az aszfalt leterítése maradt hátra. Hogy, hogy nem, ez a tavaszra maradt. A polgármestert ez nem zavarja annyira, ée nagyobb fájdalma az, hogy a Szováta felé vezető ún. Szénamezei út­szakaszt nem tudták helyrehozni, s egyelőre erre még halvány remény sincs, ezért számukra az út Szováta felé (kerülővel) Nyárádszeredán át vezet. — Helyi erőkből ezt lehetetlenség meg­valósítani. Talán ha támogatást kapnánk az útalapból, legalább le tudnánk kövezni. Nem a levegőbe beszélek. Vásárhely 30, Szováta 18 kilométerre van innen, a két város közötti távolság Nyárádmagyaróson át a legrövidebb. Újra lehetne indítani a gyergyói, az ud­varhelyi és a vásárhelyi buszt, ami nekünk is előnyös lenne, de előnyös lenne a szovátaiaknak is, mert a ma­gyarosi emberek elsősorban mezőgaz­dálkodásból élnek, terményeiket főként Szovátán értékesítenék. Jelenleg, hogy Szovátára mehessenek, vagy Erdőszent­­györgy vagy Nyárádremete felé kell hogy kerüljenek, sokkal nagyobb a távolság, a szovátai piacokat így főként a Küküllő mentiek látják el, kisebb a konkurencia, helybéliek biztos jobban fogják tudni, hová költsenek többet, melyik útsza­kaszra kevesebbet. A gond azzal van, hogy az önkormányzati vezetőknek egyelőre fogalmuk sincs, milyen pénza­lapokból gazdálkodjék ki ezeket az összegeket. Jó lenne ezt is minél előbb megtudni, kár lenne az év vége felé elkezdeni a javítgatásokat, miegymást, amikor, akárhogy is vennék, kicsit már késő lesz. Nyárádmagyaróson egy híd építése is folyamatban van, a Selye felé vezető úton, a Cigány-patak felett, kb. 15 méter hosszú és 8 méter széles lesz és közel hétszáz selyei lakosnak könnyíti meg az átkelést az egyik partról a másikra. A régi fahíd igen legyengült, az autóbuszt már nem is engedték át rajta. Egyelőre kényszermegoldással él­nek, egy mellékhídon kelnek át az em­berek, de ha a terveknek hinni lehet, augusztusban felavatják az újat. A nyárádmagyarósiaknak egyébként sze­rencséjük volt, 1996-ban kezdtek építkezni, amikor még úgy volt, lehet. Tavaly mindenütt meghúzták a derék­szíját, az új beruházásokat betiltották, csak azok fele csordogált vékonyka pénzforrás, amelyeket még az azelőtti években kezdtek el. Mert ugyebár Szentimrén is kellene egy híd, s a községhez tartozó tíz faluban is elkelne még vagy két-három­ új híd. A csütörtök délelőtti hópelyhedzésben nemigen látni az úton embert, csak az idősebbje megy a dolga után. Kiskutya sunyit az út szélén álló autók mellett, szaglász, talán most lát havat életében először. Kicsit elcsúszik a megfagyott kocsinyomon, hálásan fogadja a simo­­gatást, de hamar odébb áll. Amott hagymát árulnak egy hargitai rend­számú Daciából, bolond ez az ember, mondja az idősebb hölgy felém fordulva (nekem mondta?), köszön, aztán legyint, mert a daciás utánaszól, na, veszi vagy nem veszi. Nem ve­szi. Az autót utána még soká­ig látom, jön­­megy a faluban, hol ide húz, hol ott áll meg. A falu felett dom­bok, a polgár­­mesteri hivatal épülete mögött temető. Dülön­gélő sírkövek, közöttük helyen­ként szántás, amott két ember szénásszekeret rak. Hideg van, sietősen eszem a tízóraimat, ke­zem vörös, fa­gyos. A­ domb­tetőről messze látni, szép a vidék, nem sík, unalmas. — Azért szeretnék annyira megjavít­tatni azt az útszakaszt, a Szénamezeit — csengenek vissza a polgármester szavai. — Sok embernek arra a földje, köny­­nyebben megközelíthető lenne. Meg aztán turisztikai szempontból sem el­hanyagolandó, amit a környék kínál. Csábító a környezet, biztos, sokan jön­nének hétvégézni és talán a falutu­risztikai álmaink is megvalósulhatná­nak. Amúgy a nép zúgolódik, hallom. A Romsilva ugyanis vágja a fákat az erdőkből és ez az embereknek egyál­talán nem tetszik. Mert jött ugyebár a törvény, ötven hektárnyi visszaigényel­hető területről meg az erdőparcellákról. Itt szinte mindenkinek volt erdeje, hát most aggódva követik, vajon mi lesz és egyáltalán nem mindegy, hogy értékes fákban dús részt kapnak vissza vagy eset­leg egy olyat, amelyen átlátni az egyik széléről a másikra és a helikopterrel bújkálni lehet a fák között, akkora a távolság. — Sajnos, az iratoknak nagy része, amelyekkel bizonyítani lehetett, hogy melyik erdőrész kié volt, elégett, elveszett az idők folyamán — tárja fel a helyzetet Kacsó Vencel. — Csomó pa­pírt elhánytak, gondolták, most már míg a világ s két nap, az a rend marad fenn, amelyik éppen berendezkedett. Hiába mondtuk az embereknek, a papírt, amire írva van, meg kell tartani, soha nem lehet tudni, ki fogja még azt használni, a kollektív idők alatt nagyon sok birtok­levelet, regisztert elégettek. A bi­zonyítékok így nincsenek meg, a törvényszéken irdatlanok a sorok, sokak­nak nincs meg a biztos bizonyítékuk. Az erdők 20-30 %-ának úgysem lesz gazdája, megmarad az államnak, nem csak országos szinten, hanem községi szinten is ez a helyzet, mert sokan úgy gondolják, mit járják annyit a törvényszéket, inkább hagyják veszni azt a földet. Ezért kértük, hogy tanúk által is lehessen bizonyítani, olyan emberekkel, akik szavahihetők és akkor éltek, tehát ma már hetven év körüliek, hogy például Pista bácsinak János bácsi mellett volt az erdeje és fordítva. Hogy járható vagy sem ez az út, hogy figyelembe veszik vagy sem ezt a javaslatot, még nem tudni. Mindenesetre sokat segítene. Aminthogy sokat segített a keresztúri tejfeldolgozó vállalat "jelentkezése" is. Az üzlet mellett kis kocka épület, tejbegyűjtő pont, a marosvásárhelyi tejfeldolgozóké. A fizetésekkel azonban nagyon megkéstek, a tejtermelőknek pedig számít a pénz, nem tetszik a helyzet, ugyan kinek is tetszene? Az épület ajtaján felirat, a keresztúri tejfeldolgozó üzem értesíti a tejtermelő gazdákat, hogy 1997. decem­ber 1-től a 3,5%-os és 1027-es fajsúlyú tej felvásárlási ára 1300 lej/liter. Lehet, hogy "gazdát" váltanak, lehet, hogy a keresztúriakkal jobb lenne dolgozni? Várom, hogy az autó jöjjön utánam, közben betérek a buferba (kocsma?), fújom a tenyerem, meleg ital kellene, kávét­ veszek meg valami szörpöt, az ablak mellé telepedem. Cigánygyermek bámul leplezetlen kíváncsisággal engem, az idegent, a fal mellett vitázó emberek. Eszembe jut, az orvosok is ingáznak, nekik sem lehet könnyű mindennap jönni, mindennap menni. A falunak sem lehet könnyű egészségügyi ellátás nélkül a hét végén. Szeretnék nagyon az állandó orvosi ügyeletet, készülnek is, hogy tavasszal helyrehozzák az orvosi lakót, hátha ki tudnának csábítani valakit, lakjon ott, törődjön a faluval. Valamikor fektetőjük volt, mentőkocsi, de a régi rendszer elvitte a mentőautót, megszün­tették a fektetőt. A tíz falu pedig meg­érdemelné, hogy szükség esetén éjjel­nappal egészségügyi szakellátásban részesüljenek, mert hányszor volt ám, hogy Szeredába kellett futni a beteggel! S ha már ott tartunk, hogy mi kellene: Selyében kultúrotthon (lesz is!), Keresztúron iskola (minden falu megérdemel egy iskolát, most a tanítónő saját lakásán tanít). Zúgásra riadok, elég ritka, kevés autó jár erre, jöttek utánam. Csúszós, mond­ják, alig lehet ötvennel, hatvannal menni, ezért jöttünk később. Semmi baj, elindu­lunk. Hátramarad a falu, a kanyargós útszakaszaival, hátramarad a helységnévtábla. Érdekes, kicsit rozsdás, de azért tisztán olvasható: Nyárád­­magyarós. Farczádi Attila A térkép szerint járható az út Nyárádmagyarós és Szováta között nagyobbak az árak... soroljam még? A múltkor itt járt Burkhardt Árpád, az al­­prefektus és Virág György, a megyei tanács alelnöke, akik megnézték a helyet, de azt mondták, hogy egyelőre nincs lehetőség a költségvetésből külön pénzösszeget elkülöníteni erre a célra. Viszont nagyon fontos lenne. Januárban levelet is írtam a Szállításügyi Misztéri­umnak, küldjenek egy bizottságot, néz­zék meg, miről van szó, hátha nagyobb foganatja lenne a kérésnek. Elég lenne, ha indulásként leköveznék, hogy bár járható legyen az útszakasz. Tavaly a megyei tanács saját határozat­ban "továbbította" a helyi önkormányza­toknak a kormánynak azt az intézkedését, miszerint a községi utakat ezentúl a fenn­tartásukban érdekelt községek fogják kar­bantartani. Az elgondolás helyes, mert a 'Sár ma?' ■m irtani Cím p*a Fincei ;«áv Bamet« O/ár&ag Avrjmesli [Gir>e$ti DORH luge« ^ 1 MértirtiÚ íumbrávenii 3sigki$oara IP »r »riu^ent Sub C*f*ta Ptfttra 1998. február 17., kedd Húsz évig gyűjtött Magyarországon Ha olyan könyveket forgatunk, amelyek a székely-magyar rovás­írást taglalják, bizonyo­san találkozunk Marsigli nevével. Ő mentette meg az utókor számára a legterjedelmesebb szé­kely-magyar rovásem­­léket. Ezen túlmenően hosszas magyarországi tevékenysége idején rendkívül sok művelődés­­történeti adatot gyűjtött össze, és foglalta kötetbe. Nyilván, érdekelheti az olvasót, ki volt Marsigli, mikor élt, és milyen értékeket gyűjtött Ma­ Luigi Ferdinando Marsigli, korabeli rúzmetszet gyarországon. Ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni az alábbiakban. Luigi Ferdinando Marsigli olasz gróf, tudós, hadmérnök Bolognában született 1658-ban. 1681-től katonatisztként oszt­rák szolgálatban állott. 1686-ban hadmérnökként részt vett Buda várának a törököktől való visszavételében. Amikor a törökök menekülni kényszerültek, a német katonák rabolni kezdték az értékesnek­­vett holmit, a Corvinákat is. A tudós ezekből a nagy értékű­­ könyvekből igyekezett minél többet megmenteni. Erdély szorosainak lezárásakor alkalma volt Erdély "szkíta eredetű régi lakóinak nyelvét tanulmányozni". 1690-ben Gyergyóban tartózkodott, ott találta azt a rovásbotot, amely a székelyek névünnepeit tartalmazza. Kivételes felkészültségével megállapította, hogy páratlan értékű rovás­naptár, kultúrkincs jutott a birtokába. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a rováspálcát az egyetemes tudomány számára megmentse. A jelek szerint ismerhette az etruszk rovásírást, hiszen szülővárosa is etruszk alapítású város volt. Bőven volt alkalma etruszk feliratot látni. Így láthatta a hason­lóságot az etruszk és székely rovás között. Sebestyén Gyula kutató a XIX. század végén megállapította, hogy "Marsigli másolata a legrégibb és legterjedelmesebb rovásírásos emléket mentette meg a magyar irodalom számára." * A fent vázoltan kívül a polihisztor sok más értéket gyűjtött. Munkáját a magyarság iránti rokonszenv, szimpátia hatotta át. Minden részletre kiterjedt a figyelme, amikor Magyarországról és a magyar népről írt. A karlócai béke után rábízták az új határvonalak megál­lapítását. Nagyon terjedelmes tanulmányban dolgozta fel Ma­gyarország földrajzát, növény- és állatvilágát. Lerajzolta és részletesen leírta az itteni ásványokat. Pontos leírásban mutatta be a magyarországi római kori szobrokat valamint szarkofá­gokat, sírládákat. Kötetbe foglalta a rajtuk levő feliratokat. Ezekről a kőemlékekről léptékrajzot is készített. A rajtuk levő sok rövidítés görög hatásra vall. Ő rajzolta le és írta le először tudományos pontossággal a TISZAVIRÁG­ ot (Palingenia longicauda Lin.). Számunkra különösen fontos, hogy pontos rajzban örökítette meg a gyulafehérvári fejedelmi palota kertjét és az ottani emlékműveket.­­ Részletes térképet készített az akkori Magyarországról. Ez máig megmaradt Bolognában. Hadmérnöki tudásával pontosan lerajzolta a XVI11. század eleji magyarországi erődítményeket. A földrajzi neveket az akkori írással, magyarul írta. Szerteágazó tevékenysége kiterjedt a kéziratok gyűjtésére is. Felkutatta és megmentette az okleveleket. Felhívta a figyelmet a régészeti lelőhelyekre, köteteiben egyenként ír róluk. Felmérte a római sáncokat. Megtalálta Constantinus és Tra­­ianus hídját a Dunán. Gyűjtésébe bevonta titkárait, valamint megbízottjait, így vált lehetővé, hogy az értékesnek vélt fel­jegyzéseket, kéziratokat és tárgyakat a maga látókörébe közelítse. Óriási mennyiségű adatot halmozott fel. Mindezeket halála előtt a bolognai városi tanácsnak adományozta. Gyűjtő­munkájából húsz év Magyarországra vonatkozik. Az egyetemes érdeklődésű tudós, népünk barátja 1730-ban távo­zott az élők sorából. Külön fejezetben mutatja be a jászokat. A térképen Jazygia néven jelöli meg helyüket Pannónia és Dacia között, a mai Duna-Tisza köze táján. Azt írja, hogy a jászok már a római korban ezen a területen éltek. Az Erdélyen túli területek az ő könyvében Schythia néven szerepelnek. Marsigli nagy jelentőségű könyve latin és francia nyelven jelent meg, a latin nyelvű 1726-ban, a francia nyelvű (halála után) 1744-ben. A Magyarországra vonatkozó adatok hat kötetet tesznek ki. Ezekből egy sorozatot Vácon őriznek. Marsigli közreműködésével 1690-ben avatták boldoggá az 1456-os nándorfehérvári győzelem­ egyik kiemelkedő hősét, Kapisztrán János Ferenc-rendi szerzetest. XIII. Benedek pápa­ 1724-ben szentté avatta a jeles hitszónokot, aki a kereszténység függetlenségéért minden tehetségét latba vetette. Mi hálával gondolunk a tevékeny, sokoldalú tudósra, aki sokezer hiteles adattal gazdagította a XVII. és XVIII. századi művelődéstörténetet. Márton Béla

Next