Népújság, 1998. március (50. évfolyam, 42-62. szám)

1998-03-14 / 51. szám

Ezernyolcszáznegyvennyolc — 150 Eddig is sejtettük, most már tudományos igényű felmérés is tanúsítja: az erdélyi magyarság nagy része (nyolcvan száza­lék) legszebb nemzeti ünnepünknek március 15-ét tekinti. Ehhez méltóan ünnepeljük is? Másfél évszázada számtalan­szor megfogalmazódhatott a kérdés. És sosem lehetett rá egyértelmű a válasz. Ma sem. De őszinteséggel mindenkép­pen tartozunk Petőfi és forradalmas társai, a márciusi ifjak emlékének, újító, igazmondó szándékának, áldozatának. Vál­lalva akár a deheroizálás ódiumát. Erre gondolhattak két rangos folyóiratunk, a Látó és a Korunk szerkesztői, amikor egy-egy teljes lapszámot szenteltek az 1848-as magyar for­radalom és szabadságharc 150. évfordulójának. Mert 1998-as írói gondolatokat kérve, felsorakoztatva, arra semmiképp se számíthattak, hogy forradalmi romantikától fűtött idillikus sorokat, csupa szép, fellengzős fogalmazványokat állíthatnak egymás mellé. Akik átélték az 1989-es decemberi eufóriát követő esztendőket s nap mint nap részesei a megalázó nagy emberi színjátéknak, valószínűleg már soha többé nem képesek feltétel nélkül lelkesedni. A politikától pedig min­denképpen megcsömörölve próbálnak távolodni. De következtetéseik mégiscsak tanulságosak, akár versbe, vagy szépprózába, esszébe, tanulmányba öntötték azokat. Józan önértékelésünk, múlt- és jelenismeretünk gazdagszik a hazai és külhoni szerzők folyóiratba szőtt gondolategyüttese, állásfoglalása által. '48, '56 s (miért ne?) '89 üzenete válik érthetőbbé, átgondolhatóbbá a Látó (1998/3) és a Korunk (1998/2) jubileumi tematikus számaival. Nem sorolunk most neveket, címeket, bár vonzó, rangos a megszólalók névsora. Ám úgy lesz kerekebb és igazabb a forradalomképünk, ha mindkét lapot teljes terjedelmében elolvassuk. 48 pesti és vidéki márciusa, 49 júliusa, Világosa, a közben s azután bekövetkezett tragédiák közönyön és demagógián túl ennyit legalább ma is megérdemelnek. Ízelítőül, évfordulós megemlékezésként pár írást, verset a két lapból mellékletünkbe is kiemelünk. (nk) Dem­ény Péter A forradalmak leginkább talán az­ árvizekhez hasonlíthatók. A folyó sze­retne más mederben folyni, ám ez lehetetlen, így hát kiönt, és éveken át fölgyűlt hordalékát falvakra és városokra zúdítja. Forradalmak kitörésekor az idő áll meg egy pillanatra — a résztvevők számára legalábbis úgy tűnik —, és a társadalom salakja valahova, nem tudni, hova, kicsapódik. 1848 márciusában, mint 1989 decemberében is, egy hosszú pillanatra azt érezhettük, hogy ami egy nappal azelőtt probléma volt a szá­munkra, egy csapásra megoldódott, és úgy oldódott meg, hogy senkinek sem lehet panasza. De ahogy a folyó meg­gondolhatja magát, és rövidesen vissza­húzódik, mintha megbánta volna, amit tett; ahogy a folyó és az ember küzdelméből csak ez utóbbi marad, s az árvízi hajósok hősiességéből néhányak kötelességtudása, úgy húzódik vissza a forradalom is, és úgy maradnak a for­radalmárok nyomában a politikusok. Valami robbant, és az esemény nem hagyott időt a gondolkodásra: senki nem gondolhatott még a legalapvetőbb érdekeire s az életére sem; aztán elmú­lik a meglepetés, és vele együtt a lelkesedés is a hidegen megfontolt érdekek korszaka következik ismét. A fenti gondolatmenet értelmében a forradalomnak nincs és nem is lehet sikere, mert képtelenség azt a tisztaságot elvárni a kortól és az­ emberektől, amel­y vesztüket okozná. A forradalom­­ gyönyörű pillanat, és éppen abban van a szépsége, hogy időbeli tartalma a mi­ fához közelít. Minden év március 15 én azt szeretnénk, ha ez a szépség feltá­­madna, és beragyogná ünnepünket (Látó, l­ m .1) Március tizenötödike Egyed Emese Téma (Petőfi-helyek visszapörgetése) I. rest, 1X4X. jún. I—I0. (A honvéd): Hej, az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: haz­amenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban ? II. Debrecen, IX4X. december (Az év végén): A hadistenhez szegődtem. Annak népéhez megyek: Esztendőre hallgat a dal. Vagy ha írok, véres karddal Irak költeményeket. m. r. :sz. 1944. november (Mért nem születtem ezer év előtt?). Mén nem születtem ezer év előtt? Midőn születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelést. A nagy világgal mentek szembeszállni. Beli mondtam volna csataéneket, Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, Melynek zúgási mennydörgéseket Vadul kavargó örvényükbe nyeltek. Beli fölvetettem volna magamat Hadvész után nyerítő paripára, Keresni a sírt vagy babéromat Hazát teremtő harcok viharába­. Beh énekeltem volna diadalt, Vitézeimnek, párducbőrre dőlve. Midőn az ütközetmoraj kihalt S az­ áldomás csengése jött helyébe. Vagyok henyélő század gyermeke, Ha megdalolni méltó tárgyam nincsen. S ha volna is, mi lenne sikere? Sinlődik a nyelv terhes rabbilincsen. (Látó, 19­8­3) Misuli, a nagy-nagy mellőzött Tragikus, ha valakit csak halála után ismernek el, de még tragikusabb, ha csak életében. Ezt a Feleki Lászlótól származó aforizmát valószínűleg nem ismeri Misuli, a nagy mellőzött. Bár, ha ismerné, sem vagyok meggyőződve, hogy másképp tenne, mint ahogyan tesz. Misuli valami népinek nevezett tanfolyamon tanulta a mesterséget, de bár megtanulta volna. Mestere valóban művészt szeretett volna faragni belőle, de a butaság és osto­baság hatalmas, vésőt csorbító ellenállásába ütközött mindun­talan. Mert Misuli nem szeretett dolgozni, hiába is állította oda egy másik szobrászinassal együtt délutánonként a műhely­ben követ munkálni, a fickó csakhamar megugrott, és átváltott a festészetre. Az ecset mégsem kalapács meg véső. Iskoláját, azt a népinek csúfoltat valahogy elvégezte, protekcióval, aztán csak úgy ontotta a giccset. Emiatt az igényesebb ítészek bizony lehúzták róla a keresztvizet, mire Misuli megpróbálta bemár­tani őket a felsőbb emeleteken, és egyik-másik esetben sajnos, ez sikerült is. Egy ideig ott szerepeltek szocialista realista giccsei a szo­cializmus diadalát oly fennen hirdető mamut­tárlatokon, míg aztán egyik ítész, aki valahogy mindvégig megmaradt a helyén, okosnak gondolt kompromisszumainak köszönhetően, egyszercsak ki nem fakadt, vezető elvtársak kedves körében. — Ezt a giccsművészt egyszer s mindenkorra ki kell tiltanunk vernisszázsainkról. Annyira megfertőzték a nyugati avantgárd és a dekadens irányzatok legártalmasabb fajtái, hogy lejáratja szocialista kultúránkat. Nos, ez volt a kompromisszum. Misulit nyugatmajmoló dekadensnek kellett kikiáltani, hogy megszabaduljanak végre tőle. Persze azért maradt elég sok tehetségtelen akarnok a­­mancsban, akiktől semmiképp sem szabadulhatott meg a képzőművészek nemes céhe, hiszen azok már patinára nyalták be magukat fönt, az, elvtársi egekben. Misuli ettől kezdve a rendszer félreállítottja, mellőzött­je, sőt, üldözöttje lett, ez a póz rendkívül illett rá; miközben a giccspiacot uralták alpári máz­olmányai, szomorú, vádló arca krisztusi szenvedéssel rángatózott a hivatalos tárlatnyitókon, nem átallotta József Attilát sem a szájára venni: sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat, sziszegte. Közben volt két alkoholos korszaka is, ezeket a mindenkori nőinek köszönhetően valahogy kiheverte, és az 1989-es vál­tozáskor a forradalmár pózában jelent meg, úgy feszített trikolóros karszalagjával, mint egy francia hazafi 1789-ben. De amint büdösödön a helyzet, azonnal alámerült, és nem is jött elő, csak pár éve, mint maga nyilatkozta, keményen dolgozott. Rendkívül gyorsan alkal­mazkodott a nyugatról beáramló szubkultúrához, a pe­­netráns látványszemét mintha modellálná művészetét. A képregények, pornográf firkák, elektronikus bla-bla játékok, a tévéshow-k díszletmegoldásai, a kindertojások "nyelvezete", a politikai bulvárkarikatúra gyakorlata, a reklámok minden típusa "hatott" rá: egyik szókimondó (de bírálatát le nem író, meg nem jelentető) kritikusa szerint szókincsét a játéktermi flipperek eredményjelző tábláinál sajátította el. Viszik is a dolgait, mint a cukrot. Jellemzői? A legerősebb színek legerőszakosabb kontrasztokban. Tűzvörös korom­feketével például. Harsogó sárgák a világító kékek körzetében. Hatalmas felületek, bombasztikus képméretek 200 cm-től 8 - es tábláig. Lebegő, kitüremkedő, megszaggatott alakzatok domborított képsíkon. Kitömött elemek, felületük olajosan, dúsan csillogó, majd hirtelen szálkás lesz, mint a grafikáké. Zsinegek, drótok szétágazása, harsány méretek grasszálnak. Motívumvilága? Csupa biológia, anatómia és fiziológia: rostok, üregek, hártyák és barlangos testek, melyek éppen mintegy duzzadnának. Behatolnak és bizonyára kiválasztanak. Misuli azonban rafinált: a képelemek éppen csak annyira testiek, inkább altestiek, hogy ha nevükön neveznék, mi válnánk trágárakká és triviálisakká. Kompozíciója? Következetesen nonfiguratív. (Bezzeg azelőtt nem kísérletezett effélével.) Bár nem absztrakt, és nagyon távol van az elvonatkoztatástól. Amorf elemek rend­szeréből örvénylenek elő a színes egészségügyi felvilágosító könyvek ábráira emlékeztető részletek. Hah, és a címadása. Csupa ezoteriát és intellektust sugall, princípiumok, metamorfózisok és kommázsok váltogatják sűrűn egymást. Misuli — és ezt már egyik megjelent kritikára támaszkodva, abból ihletődve írjuk ide — olcsó hatásokkal operál, ami nála van: látszatérték és manipuláció. Majdnem olyan, mint ennek a korszaknak a politikája. Közben Misulit nem szabad megint leseperni a művészet abroszáról. Etikai érinthetetlenség esete forog fenn. Mert ő mellőzött, félreállított, uram bocsá, üldözött volt, a pártállam művészetpolitikájának áldozata, ettől hirtelen felértékelődött etikailag. És most kárpótlási igényével él. Neki is olyan elégtétel jár, mint néhány igazi jó művésznek, akiket szintén mellőztek, de merőben más okokból. Misuli boldog. És befutott. És sajnos, vén, és sajnos, napról napra önteltebb és magabiztosabb és ostobább. Arcán ott virít a végre megkoszorúzott zseni önhittségének pírja, amint jóllakottat­ fogadja a pályatársak gratulációit. Ezek jól tudják, mennyit ér Misuli és művészete, de nem bántják. Hadd éljen és csillogjon szegény. Legfeljebb koráb­ban hagyják el a megnyitó utáni kínálkozáskor a termeket. A művészek, csakúgy, mint az átlagemberek, esendők. Semmivel sem álszentebbek, mint bárki más ezen a planétán. Ők is tudják, mert beléjük van kódolva, hogy az őszintétlen­ség szintén a gonoszság arzenáljához tartozik. Egyikük beis­meri, és Sommerset Maugham-t idézi:"Az­ álszentség a legne­hezebb és legélőbb bűn. Szüntelen éberséget igényel. Nem lehet mellékesen csinálni, mint a házasságtörést. Az álszen­teskedés teljes munkaidőt követel." Ez a festő aztán odament Misulihoz, és így szólt hozzá: Pancser vagy­ öregem. De akkor már igen kevesen állták körül a megdicsőült "rehabilitáltát", nem is igen értették, mit mond. Misuli elsá­padt, egy pillanatra úgy tűnt, vértolulás és rohammentő szol­gálat és lila halál, aztán Misuli elmosolyodott, és azt mondta: Hát hogyne, kérlek szépen, nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél. Nekem pedig Kondor Bélára kell gondolnom. Egyik ver­sére, egyebek mellett. "A nálam öregebbek / bakkecske­­hangon mekegnek / és írnak töppedt könyvet. / És van pénzük belőle sok. / És van lelkük belőle sok. // A nálam fiatalabbak / bakkecskehangon makognak / és kecskekönyveket olvasnak./ És kevés pénzük van belőle. / És kevés lelkük van belőle." Kondor ezt nagyon régen írta. Amikor Misulit még nem lehetett volna mellőzni, tiltani, tagadni, mert akkor még maga sem hitte volna, hogy erre a veszélyes pályára siklik. Misuli könyvet ír. Saját magáról. Saját illusztrációival. Saját kiadásban. Saját lelkére. B.D.

Next