Népújság, 1998. augusztus (50. évfolyam, 149-169. szám)
1998-08-01 / 149. szám
4 NÉPÚJSÁG Grafológia Nagy László népi költőnk 1925-ben született. A kortárs költészet egyik legmeghatározóbb poétája 1978-ban távozott az élők sorából. Krónikatöredékek című naplóját 1994-ben adta ki a Helikon Kiadó, melynek kézírásos publikációja a napokban került kezembe. Őszintén, nagy érdeklődéssel próbáltam megérteni személyiségét, e "szigorúan ellenőrzött vonatot", először költői, majd írásos képei által. Nagy László nekem olyan, mint egy törött koporsó, amelybe vékony sugárban ömlik a fény, mondtam barátomnak viccesen, akkor még meggondolatlanul, intuíciómra hagyatkozva. Most, hogy kézírását magam előtt látom, világosul föl bennem a felismerés, mit is értettem ezalatt. A dinamika, miként a fantázia, elsősorban szabad akar lenni, térben és időben egyaránt. Ha korlátozzák, "szabályok közé" szorítják, megváltozik iránya (statika), elveszti identitását. Ahogyan esetünkben a költő próbál ösztöneit legyőzve utat törni ideáinak, valóságtól, önnön valójától megcsömörölt gyermeki pátoszának. Különösen a betegesen érzékeny embereknél gyakori önreflexió az önmegtagadás mint védekezés, ha értékrendjük nem illeszkedik a társadalmi-szociális elvárások szférájába. Az ösztönök és a tudatos tudat párharca, a személyiség eme meghasonulása érhető tetten Nagy László kézírásában is. Először is nézzük a térszimbolika képi kivetülését ebben a két rövid versben. Szembetűnő az írás kicsinysége, magasfokú ritmusa, fogalmi elkülönítőképessége, rajzossága. A felső zóna, mint egy kopár hegygerinc, magasodik ki az írás egészéből. Ugyanakkor az írás lendületes, gyors, melyet valami belső kényszer (gátlás), a szabályok betartása iránti igény tart féken. A mozgástér kereteit már-már szétfeszíti a lüktető kreativitás. És az ezt "figyelő" magasfokú fegyelem próbálja összefogni az íráskép egészét. E sorok írója tehát jó intellektusú, rendkívül impulzív, dinamikus, kitűnő absztrakciós és esztétikai érzékkel bíró egyéniség. Ilyen kvalitásokkal rendelkező egyénről az olnuci juitai icikidicz. szadi ui igyasmentes övezetben az önmegvalósítás jóleső élményét, s ami ezzel együtt jár, az érzelmek és ösztönök szabad áramlását, egyben a megvalósulás örömét. Hogy ez miért nincs így, erre próbáltam magyarázatot találni, a gátlás, szorongás jegyeit kutatva: aki állandóan ellenőrzi minden mozdulatát, mit, hogyan és miért tesz, az elfelejt lazítani, s "légkörében" még a virágok illata is dohossá válik. Jól példázza ezt az íráskép szűkvágányúsága, szaggatottsága. Jó kombinatív készsége ellenére az írás folytonossága az egyes szavakon belül megszakad, ami inkább az idegesség, gátlás jele, semmint a folyamatlogika hiányáé. Felső zónája szöges, szinte huroktalan; alsó zónája változékony — esetenként mélyrenyúló, ami jelzi a labilitást, visszafogottságot. A középzóna pedig — a cselekvés, realitások, önmegvalósítás, a valós "én" adekvát megjelenése — fonalasodig s időnként fűrészfoghoz hasonlatos. Ha mindemellett észrevesszük a hegyes, ék formájú "t" betűket, az összképről az a benyomásunk, hogy a doktor megretten önmagától, a valóságtól elfordulva, az ideák világában keres menedéket. Miért? Miért vagyok én ezen a földön olyannyira egyedül? Pedig én szomjazom a szépre, jóra, de még mielőtt a "csodakútig" elérnék, valahol valami mindig megszakad. Mintha ezt sugallná minden sora. Gyanúnkat csak erősíti a vers melletti rajz térszimbolikai értelmezése: fönt a szigorú angyal, középen a víztűz ellentétpár, valamint a fekete csomóvá modullált fejrajz, lent pedig, akár egy "leláncolt Prométheusz" szegeződik a papírra (az ösztöneit kitörlő) rács szerkezetű íróasztal a test alsó részével. Hogyan is védekezhet a doktor agresszív "én"-je ellen? A többféle módozat közül kiemelném talán a legtipikusabbat: vagy szublimálódik az ösztönenergia (ez még a jobbik eset), vagy elhiteti elsősorban önmagával, de környezetével is, azért itt, mert bántják. Kvázi, elképzelem, összefogott ellenem az emberiség és a természet aprajanagyja, tehát kénytelen vagyok harcolni (önfenntartás ösztöne), ezzel egyidejűleg önmagamat sajnálni és sajnáltam. Ez utóbbi ideig-óráig működtethető, később önmeghasonuláshoz vezethet , hogy Nagy Lászlónál ez bekövetkezett, az alsó rajz besatírozott önarcképe ezt szemléletesen tükrözi. A védekezés szomoni, szánalmas formáját az önmegtagadást. Rendreutasító, keretbe foglalt mértani szabályozottságával írása az önelengedés képtelenségéről, az életöröm totális hiányáról tesz tanúbizonyságot. Nyilván ennek köszönhető, hogy egy olyan költő fájdalmas vívódása jelenik meg lelki szemeink előtt, akinek talán még halála sem ad örök megnyugvást Bánáti Andrea Egy szigorú költő margójára Gherasim Emil: • Leépítették a főtanácsost és most olyan tanácstalan... • Elátkozta riválisát. Hálapénz nélküli hálaadókat kívánt neki. • Erőtlen észtől, észtelen erőtől jót ne várj. • Már nem buta, aki tudja magáról, hogy nem éppen zseni. • A legmeredekebb emelkedésnél is meredekebb az esés. • Amióta iparilag gyártják a dalt, kevesebbet énekelnek az emberek. • A hagyományőrzés nem maradiság. De a maradiság sem hagyományőrzés. • Egyes lények befelé viselik a szarvukat, ám azok is kifelé döfnének vele. • A magad öröme soha ne legyen mások kínja. • Mindig sietett állást foglalni. Attól tartott, ha nem teszi, jön más és elfoglalja. • Ostoba kérdésre ne próbálj okos feleletet adni. • A relativitás elmélete számos vélt igazságot megdöntött és azóta többet tudunk. • A törpék csodálata sérti az óriást. • Őrizd meg magadban a gyermeket, s emberibb ember leszel. • A mesékből sosem szabad kinőni. • Egyetlen pofon ezer simogatás emlékét törli el. • Sorkatonának sorban a helye. • Vivaldi óta szebbek az évszakok. • A szerény erénye fényesebben csillog. • A civilizáció szabadította fel a természet uralma alól az embert, hogy minden újabb vívmányával beszorozta annak függőségét. • Magunk szabta törvénynek nagyobb a kényszere. • Csak a pap több Rómában, nem az isten. • Rendszerint másokra haragszik, aki nem tudja elfogadtatni magát a környezetével. •A történetecskék összessége már történelem. •Te adj rangot a tisztségednek, ne az neked. • Égiháborúnak is földiek a vesztesei. • Nagylelkűnek érzi magát az irigy, amikor éppen nem irigykedik. Zsebfilozófia Az aforizma a szellem szabadságának szülötte MAGAZIN Otrokocsi Foris Ferenc hat rovásjegye Ferenczi Géza: Székely rovásírásos emlékek (Székelyudvarhely, 1997) című kiskönyvének az első fejezetében (Kései rovásírásos emlékek) főleg a kéziratos rovásfeljegyzéseket "sorakoztatja föl". A 12-es sorszámnál (11. old) ez olvasható: "Otrokocsi Foris Ferenc hat rovásjegyre terjedő betűmutatványa Franekerben 1693-ban kiadott Origines Hungaricae című könyvében került az érdeklődök szeme elé. Telegdi J. Rudimentájából kölcsönözte." Magunk három kérdésre próbálunk válaszolni: ki volt Otrokocsi Foris Ferenc, hogyan viszonyult a székely (magyar) rovásíráshoz, az általa közölt betűket pedig tényleg Telegdi Rudimentájából kölcsönözte-e? 1. Az 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikon (főszerkesztő Benedek Marcell) második kötetében kis tájékoztatót találunk Otrokocsiról. 1648-ban született Otrokocson, és 1718-ban halt meg Nagyszombatban. Hollandiában tanult, hazatérte után lelkészkedett, de"... protestáns hitéért gályarabságot szenvedett." Utóbb Gyöngyösön és Kassán dolgozott, 1694-ben áttért a római katolikus hitre. Megírta — latin nyelven — gályarabsága történetét, ez magyarul is megjelent 1933-ban Debrecenben. Élete fő műve az Origines Hungaricae című könyve (Franeker 1693), amely"... nagyszabású kísérlet a magyar nyelvrokonság és őstörténet tisztázására." Nos, bizonyosan a magyar őstörténettel foglalkozva figyelt föl arra, hogy a magyarság másfajta írásrendszert is ismert, s így fordult a figyelme a székely (magyar) rovásírás felé. 2. Otrokocsi Fóris Ferenc kételkedett abban, hogy a magyarság másfajta, keletről hozott írásrendszerrel (is) rendelkezett. Kétkedésének hangot is adott: "Minthogy azonban ezek a betűk még magam előtt is gyanúsak... azért azok közzétételét vagy rólok való bizonyosabb ítéletemet addig elhalasztom, míg — ha Isten megengedi — róluk máshonnan jobban értesülök. Mert az az ember vagyok, aki nem szeretek semmit homokra építeni." Ez a beismert bizonytalanság késztette arra, hogy könyvében a rovásábécéből csak az első hat jegyet közölje. Tudunk-e valamit arról, hogy miképpen jutott Otrokocsi az ábécé birtokába? Sebestyén Gyula könyvéhez folyamodunk (A magyar rovásírás hiteles emlékei. Bp. 1915.), aki arról tájékoztat, hogy Otrokocsi a "... hat jegyet egy Alphabetum antiquorum Hunnorum czímű teljes betűsorból vette át. Jelzi azt is, hogy ezt az ABCzét egy barátja Velenczében közölte vele, ez pedig Magyarország nyugati (?) részéből kapta valakitől." Amint látható, Sebestyén a nyugati szó után zárójeles kérdőjelet tett, mintegy azt érzékeltetve, hogy a székelység körében fennmaradt rovásírásos emlék vajon miképpen kerülhetett Nyugat-Magyarországra? Vagy talán csak a fordítás rossz? 3. írásunkhoz ábrát is mellékeltünk. Az első hat sor rovásbetűje Otrokocsi Fóris Ferenc könyvéből való (fölöttük magyar hangértékük látható), a második sorban Telegdi János 1598- ban megjelent könyvének első hat betűjét közöljük, a harmadik sor jegyei pedig Bél Mátyás 1718-ban napvilágot látott munkájából valók. Vizsgáljuk meg tüzetesen a betűket: az első és a harmadik sor betűkészletében szinte azonosságot fedezünk föl, míg a második sor jelkészlete teljesen eltérő jegyeket mutat. A napnál is világosabb: Otrokocsi Fóris Ferenc írásjegyeit nem Telegdi Rudimentájából kölcsönözte. Annyit biztosan tudunk, hogy Bél Mátyás a betűsort "...Kapossi Sámueltől, a szent teológia doktorától, az egykori virágzó gyulafehérvári iskola rendes tanárától kapta." Ez az ábécé 34 betűből állt. Otrokocsi is utalt arra, hogy a hozzá eljuttatott betűsorban "... az összes jegyek száma 34." Joggal föltételezzük tehát, hogy a nyugatmagyarországi ábécé valamilyen útonmódon szintén Kapossitól származik, ez jutott el aztán Velencébe, s ezt " hasznosította" — Bél Mátyás előtt kereken egy negyed századdal — Otrokocsi. Különben Kapossi — minden bizonnyal — több ábécé-sorral is rendelkezett, hiszen a szakirodalom egy másfajta betűrendjét is számon tartja. Keletkezését 1700 körülre teszik. A betűk megépítése ezen már "pontosabb" (pl. G és L jegyek). Az elmondottakból a legfőbb tanulság: nem szabad, nem lehet — Otrokocsi szavaival élve — "semmit homokra építeni", még a régi rovásábécék betűinek összehasonlítását sem! Ráduly János doi c. t- o-2t -t 3 -j- H T -XA. 1998. augusztus 1., szombat Szerkesztette: FERENCZI ILONA A FÁRAÓK FÖLDJÉN Amint az autóbusz kijutott Assuit városából a nyugati sivatagba, útban az El Dakhba oázis települése felé, szemem elé tárultak a Szahara látványos homokdűnéi. Ott sorakoztak az ember által érintetlenül, ameddig csak a szem ellát, hogy tökéletes mértani formájukat és méretüket a szél bármely pillanatban megváltoztassa, úgy, ahogyan erre csak a természet képes. Ahogy a kinti végtelenbe bámultam, az idősebb utasok egyike, aki maga is az oázisba tartott, szavalni kezdett a Koránból, ahhoz a vershez hasonlót, amilyet előbb a buszsofőr kazettáról hallgattatott meg velünk. A többi utas szokva lehetett az ilyen vallásos előadással, egészen természetesnek vették. Akkor sem volt ellenvetésük, amikor utána, jókora hangerővel egyiptomi slágereket énekeltek , ami a Koránhoz képest a másik végletnek tűnt. Egy fiatalember odasétált hozzám és a sorsunkról kezdeményezett beszélgetést. Hölgytársammal együtt örömmel fogadtuk, mert lehetőségünk nyílt az úticélunkról érdeklődni, ugyanis fogalmunk sem volt, milyen az a hely, ahova megyünk. A fiatalember szállodai szállást ígért és feles apott kalauzunknak. Mikor éjszaka megérkeztünk, el is vitt az ígért helyre, ahol nagy megelégedésünkre fürdőruhát húzhattunk és kedvünkre lubickolhattunk a hőforrás táplálta medencében. Ahogy a ragyogóan tiszta égbolt alatt a sivatag friss, száraz, meleg levegőjét "ízlelgettük", olyan frissítő és barátságos fogadtatásnak tűnt, amilyennél kellemesebbet el sem tudtunk volna képzelni. Az oázisnak körülbelül ötvenezer lakója van, akik kerttel körülvett, vályogtéglából épült házakban élnek. A fó termény itt a datolya, de számtalan zöldség- és gyümölcsféleséget is termesztenek egész évben. A kutakat még a rómaiak ásták, a vizet ma is bivalyok segítségével húzzák ki. Az ásványvizet öntözésre is használják, bár gondot okoz a sótartalma. Az oázisban még léteznek a 14. századból származó épületek romjai, aminek alapján képet alkothatunk az akkori sivataglakók építészeti és életstílusáról. A néhai település egy dombra épült, ahonnan szemmel tarthatták a síkságot, amerről támadók érkezhettek. Ezekből pedig volt elég, hisz sokan vágytak a sivatag eme termékeny csücskének a meghódítására, még jóval időszámításunk előtt is. De nem is annyira a múlt, a történelem érdekelt engem, mint inkább a jelen. Amint a kertek között sétáltam, figyeltem a szántó-vető embereket, akik beszédbe elegyedtek velem és meghívtak otthonaikba, igencsak jó véleményem alakult ki a barátságos oázislakókról. Sokan foglalkoznak kosárfonással, kerámiakészítéssel, szappangyártással vagy turistacsoportokat vezetnek sivatagi tevekirándulásra. Ez utóbbit én is kipróbáltam volt még a kairói Nagy Piramis mellett, de az egyórás "tevegetés" annyi fájdalmat okozott, hogy egy porcikám sem kívánta most megismételni. Helyette inkább a friss barátom fivérének beduin szertartásos esküvőjén vettem részt. Este gyűltünk össze a háza előtti földúton, ahová néhány széket és egy mikrofont állítottak fel. Az élő zenét egy gitárszerű hangszer, az arab pod pengetője szolgáltatta, és bárki betársulhatott énekléssel, saját, rögtönzött dalszöveggel. A család és a vendégek hastáncot jártak a poros utcán a beduin zene ritmusára, és velük együtt mi, turisták is. Volt közöttünk egy negyvenéves holland férfi is, aki azért keresi fel e távoli, félreeső vidéket, hogy könyvet írjon a beduin népköltészetről és mondákról. Ez alkalommal ötödször töltötte itt a telet, beszélni, írni, olvasni tanult a helybéli araboktól. Philip Selim ____________(Folytatjuk)_________