Népújság, 2002. április (54. évfolyam, 76-99. szám)
2002-04-16 / 87. szám
2002. április 16., kedd Szalagavató a pedagógiai líceumban Álmodtatok egy világot magatoknak Régi hagyomány éledt fel csütörtökön délután a marosvásárhelyi pedagógiai líceumban a magyar tagozatos diákok jóvoltából. Első alkalommal tartották meg a végzősök szalagavató ünnepségét. A maturandus szalagot az iskola XIII. D osztályos hallgatóinak tűzték fel. Az ünnepséget Somejan Eugenia, az intézmény igazgatója nyitotta meg, aki a felnőtté avatás jogi vetületeire is kitért. Trotner Erzsébet aligazgató elmondta, hogy örömmel fogadta a hírt, hogy a XIII. D osztályos tanulók (osztályfőnökük Fábián Zita) eltervezték az ünnepség megszervezését és kivitelezését, szeretné, ha hagyománnyá válna e felemelő rendezvény. Úgy, ahogy hagyománynyá nőtte ki magát a tudományos és módszertani szakdolgozatok elkészítése és megvédése. Úgy, ahogy meggyökeresedett a gólyabál, a karácsonyi ünnepi műsor, a farsangi mulatság vagy a húsvéti szokásokról szóló megemlékezés, továbbá az Eminescu-napok. Az aligazgató gratulált a végzős osztálynak, amely öt év során részt vett ebben a sokrétű tevékenységben. Például a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző által szervezett alternatív pedagógiaversenyről tavaly két első, két második és két harmadik díjat hoztak el az iskola tanulói. Vagy a Prezent Líceum Jelen vetélkedőn Czirjék Katalin első díjat nyert. Továbbá az Ifjúsági Európa Parlament tudományos ülésszakán Czirjék Katalin és Lazsádi Csilla tudományos dolgozatai is megállták a helyüket. Ebben a tanévben a Miskolcon megszervezett Kutató Diákok Konferenciáján Barabási Hajnal I. díjat nyert. „Álmodtatok egy világot magatoknak, itt álltok a kapui előtt, legyen erőtök belépni rajta és hinni a magas falak előtt! Lelketek mélyén erősödött az a tudat, hogy emberekkel akartok foglalkozni. Tanítani. Ilyen világot álmodtatok magatoknak, ilyen kapuk fele vettétek utatokat” - hangzott a biztató szó, s a végzősök, Tatai Judit osztályfőnök irányításával átlépték az aranyesőágas jelképes kaput. (mezey) A költészet napján Hűségről, reflexiókról és vitézi órákról Úgy látszik, a költőknek a költészet napján sem jár szabadnap. Belátás nincs, ott kell állniuk a dobogón, és beszélni versről, költészetről, műhelyről, költőtársról és mindenről, amire kíváncsi a közönség. Az pedig természetéből szeret tudni, hallani. És nem mellékes: jó, ha szeret verset is olvasni. A helyzet szerintem megnyugtató. Nos a költészet napján, csütörtökön délután a közönségnek három újabb verseskönyvet ajánlott a Mentor Kiadó. A szerzőket bemutatni szerencsére nem kell, az olvasó nem ezen az irodalmi esten találkozott először Kovács András Ferenccel, Egyed Emesével. Kinde Annamária távol maradt ugyan, ám a Mentor harmadik verseskönyvét hozza, forgalmazza. " Egyed Emese kolozsvári költőnő. Hajnali ének c. kötetét és költéészetét úgy általában Kuti Márta méltatta. Szerinte Egyed Emese költészetét a csend, a hűség és a szeretet jellemzi. Bár különböző generációkhoz tartoznak, a méltató Király László és Jánk Károly „megállapításait” idézve elmondta: a költőnő szép szavú lírikus, az őrzők nemes seregébe tartozik. Legerdélyibb költő, s mint ember, építkezik. ránk pedig azt mondja: Egyed Emese verseire nem jellemző a kortárs költészet harsánysága. Olvassák csak, versei álomszerűen megkapóak. Jellemző rá a játékosság, feltűnik a gyermek, a gyermekkori rácsodálkozás a világra. Kinde Annamária új verseskötetének címe Szandra May kertje. A nagyváradi költőnő kötetét Szőcs Katalin méltatta. A versek a jelen pillanatok ábrázolásai, élethelyzetek reflexiói. Balladai hangvételűek a Szandra Mayversek, nincs bennük szerepvállalás. Némelyik ciklusban önsanyargató hangvételre vált, feltűnik az önirónia. Hogy hányadik köteténél tart Kovács András Ferenc, nem tudnám megmondani. A Mentornál megjelent újabb verseskönyvének címe: Aranyos vitézi órák. Nos a vitézi órákról aranyos, a tőle megszokott szellemességgel Láng Zsolt tartott rögtönzött kis előadást némi kitérővel, ugyanis a költészet napján József Attila születésnapja sem volt elfelejtve. Lángnak a nagymamája mesélt a külvárosok költőjéről. Láng azt mondja, hogy Kovács András Ferenc verseiben politizál. A szó erejével tudja a politikai költészet regesztrumait, témáit szélesebbé, nagyobbá tenni az eddig megszokott politikai költészettől. Aki e témában mélyebben szeretne elmerülni, az vegye kézbe az áprilisi Látót, kínálkozik bőven idevágó esszé, tanulmány. A szerzők új köteteiből Gyéresi Júlia és Viola Gábor színművészek olvastak fel. A két színész bizonyította már, akár a költészet napján is: kiváló előadóművészeket tisztelhet bennük a közönség. Úgyszintén a közreműködő Orbán András zongoraművész is. (lokodi) Bolyai Mégiscsak történik valami ebben a megbolydult világban honi tájainkon is, ami szívbéli örömöt okoz a magamfajta öregdiáknak! Igen, a Bolyai Farkasról elnevezett marosvásárhelyi líceum - egykori iskolám, a volt Református Kollégium - a 2002 szeptemberében kezdődő új tanévtől ismét magyar tannyelvű oktatási intézmény lesz, a kormánypárt és az RMDSZ megyei szervezete által nemrég aláírt egyezmény (protokollum) egyik pontja értelmében. Örvendezve értesülök, hogy Ovidiu Natea úr, a kormányzó SZDP megyei első alelnöke ezzel kapcsolatosan így nyilatkozott a minap: éppen ideje ezt megtenni, „hiszen Kolozsváron évek óta három magyar iskola működik, de van magyar iskola Szatmáron és másutt is”. Van bizony: Aradon, Nagybányán, Zilahon, Temesvárt ugyancsak példának okáért. Csak épp Vásárhelyt nincsen... Most, az öröm óráiban, ne firtassuk, hogy miért nem sikerült már tizenkét évvel ezelőtt visszaállítani a Bolyaiak ősi magyar iskolájának eredeti jellegét. (Persze, később is voltak ilyen irányú próbálkozások, kísérletek. De „odafent” és „idelent” egyaránt süket fülekre talált minden jogos követelmény.) Mint ismeretes, ezúttal az a gyakorlati megoldás alakult ki, hogy a nyári vakációban történik meg az átrendezés, mégpedig olyanképpen, hogy a Bolyaiban jelenleg lévő 12 román osztály növendékei átmennek a Papiuba, illetve az Unireába, s innen a magyar osztályok (az előbbiből 5, az utóbbiból 4) a Bolyaiban kapnak helyet. Ésszerű, okos, méltányos elgondolás lesz a demokrácia szellemében. (De hát annak idején is ilyesmi lehetett volna a kiút...) Azonban mi a pillanatnyi helyzet? Az, hogy a Bolyaiban tanuló román di ploksz ákok egy része háborog, tiltakozik, nyilatkozik, felvonul, zászlókat lenget - s azt mondják: nem! Nem hajlandók távozni a Bolyaiból. Már-már megható a ragaszkodásuk.Hogy milyen erők és praktikák működnek emögött, nem nehéz kitalálni. Hogy az indulatok felszítása személyes érdekekből (is) fakad: több mint bizonyos...) De akárhogyan is nézzük a dolgokat, akad itt egy és más meggondolnivaló. Én őszintén megértem azt a román nemzetiségű bolyais diákot, aki ragaszkodik iskolájához. Vitathatatlan: senkit sem szabad megakadályozni abban, hogy megválassza iskoláját s ott folytassa tanulmányait, ahol akarja. Ahol elkezdte. Ahol otthon érzi magát. Ez is a demokrácia alapkövetelménye. Ha a román fiatalok valóban ott akarnak maradni a Bolyaiban ezután is, ám maradjanak. Viszont: 2002 szeptemberétől kezdve - mint tudjuk - a Bolyai magyar középiskola lesz. Ennek a tanintézetnek a diákjai természetszerűleg magyar nyelvű oktatásban részesülnek. Végső fokon nincsen ,ebben semmi rendkívüli, semmi újdonság. Hisz már az elmúlt időkben is voltak román növendékei az egykori Református Kollégiumnak. És nem egy olyan román anyanyelvű iskola van manapság minálunk, ahol — ilyenolyan okok folytán - magyar gyerekek tanulnak románul minden tantárgyat. Megjegyezném: ugyanígy megmaradhatnak a magyar tanulók a román nyelvű Papiuban és az Unireában - ha onnan nem kívánnak majd átmenni a Bolyaiba. A demokratikus kölcsönösség érvényesülésének körülményei között - saját elhatározásuk nyomán - részesülhetnek román nyelvű oktatásban. Ismét van hát Bolyai-ügy Marosvásárhelyen. Talán Brüsszelben, Strasbourgban (meg másutt) is figyelik a fejleményeket; azt, hogy egy európai szellemű, jó döntés miként érvényesülhet zavartalanul, mindenki számára megnyugtatóan. Az öregdiák pedig, aki megélt már egyet s mást öreg Alma Materünk háza táján, leginkább ezt a zavartalan megnyugvást keresi, várja töretlen bizakodással. Nagy Pál MŰVELŐDÉS-KULTÚRA NÉPÚJSÁG 5 „Az élet nem a virtuális világ babája - Beszélgetés Balla Zsófiával - Balla Zsófia 1949-ben született Kolozsváron. Szülővárosában végezte el a zenelíceumot, a Zeneakadémián folytatta tanulmányait. 1972 óta a kolozsvári magyar rádió szerkesztőségében dolgozott, majd az Előre napilap belső munkatársa. Verseit 1963 óta közlik rendszeresen az irodalmi folyóiratok, később kötetekkel jelentkezik. A költőnő szombaton a Látó Irodalmi Színpadának volt vendége. Lapunknak elmondta: magyar író nem mehet le a magyar szőnyegről, emlékekből nem lehet írni magyar irodalmat, az önelégültség terméketlen talajokra sodorhatja az alkotót. — Mióta él Magyarországon? — 1993-ban telepedtem át. — Közel tíz esztendő elegendő idő ahhoz, hogy maga mögött tudja a kisebbségi lét nyomorúságait? Főleg, ha értelmiségiként, alkotóként szabadult a nyomasztó súly alól. — Az ember nem szabadul meg ettől a súlytól, esetemben nincs is szó szabadulásról. Én Budapesten élő kolozsvárinak gondolom magam, mindenképpen Kolozsvár a szülővárosom, legfeljebb áthelyeztem magam valahová, ahol egy kicsit vissza tudok nézni életemre, s valószínűleg pontosabban tudok róla beszélni. Mintha itthon a mindennapokba törve nem jutnék el eddig a nézőpontig. Mostanában az Élet és irodalomban, de más irodalmi folyóiratokban is gyakrabban találkozunk verseivel, esszéivel, mint korábban. Megnyugtatják-e a verseit és egyéb írásait közreadó lapok és kötetek? — Nézze, egy költő sosem lehet igazán elégedett önmagával. Persze, egy ideig úgy érzem, hogy igen, ezt most megírtam, de hát az embert végül is mindig az foglalkoztatja, amit nem írt még meg, vagy amit meg szeretne írni, esetleg amin éppen dolgozik. Nem publikálok sokat. Évekig alig-alig publikáltam négy-öt verset. Önálló verseskötetem, a német nyelven megjelenteket leszámítva, hét éve nem jelent meg. Most készül publikációra új verseskönyvem. — Mi történik a magyarországi irodalmi életben? Nemrég Orbán Ottó egyik versében olvastam: „Úristen, de unom ezt a közép-európai szart kavarni...” Politika? Az a fajta hátrányos helyzet amire itt gondol, egyrészt az Kelet- Európa, vagyis különböző politikai és egyéb okokból egymásnak eső emberek látványa, akik nem tudják elviselni másnak a véleményét és ezt mindig rendkívüli módon kiélezik, ugyanakkor nyilván arra a hátrányos helyzetre is gondol, amit az ember Nyugat-Európában járva lát, hogy életéből miképpen veszített el évtizedeket. A nehezebb lét egyszerűen sárba húzza, lerántja az embert, nem tudja alkotó energiáját hivatásának szentelni. És nagyon sok olyan abszurd helyzet van, ami az elmúlt ötven-hatvan évből vagy egész történelmünkből következik, és nyilván azt mondja: úristen, elegem van ebből... Dehát magyar író nem mehet le a magyar szőnyegről, élő agyar nyelvterületen kell maradni ahhoz, hogy az irodalom működjön. Én sokat voltam külföldön, de dolgozni, írni csak olyan helyen tudok, ahol élő magyar nyelvet beszélnek. Emlékből nem lehet magyar irodalmat írni. - Verseiben mi mellett és mi ellen szól? - Azt hiszem, amellett szólok, hogy az élet szent. Ez az, amit ma kezdenek elfelejteni a világban, a politikában. Az, hogy a teremtett élet, illetve az emberi élet szent, az nem virtuális világnak a bábuja, nem egy számítógépes játék, nem a televízió képernyőjén látott akciófilm. Az emberi halál az megmásíthatatlan, az élet megismételhetetlen. Ezt valahogy kezdjük elfelejteni és ez nyilván összefügg azzal, ami a természetben, a természettel történik. Azzal a növekvő agresszivitással, türelmetlenséggel, amit az emberek egymás iránt tanúsítanak. Számomra talán ez az egyik legfontosabb motívum, meg az, hogy mennyi fantasztikus és szép dolog van a világon. Engem egy kő rajzolata,vagy egy falevelén áttetsző fénysugár is ámulatba ejt, lenyűgöz a világ, az anyagok sokfélesége, és lenyűgöznek az igazi nagy műalkotások is. - Azt mondta, a kortárs irodalomban van öt-tíz szerző, aki számít. - Nyilván lehet ennél több, most csak a költészetről beszélünk. Aki számít, az jóval több, ha nem azokról beszéltem, akik maradandót tudnak alkotni. - Noha egységes magyar irodalomról beszélünk, mondana mégis legalább öt kortárs erdélyi nevet? - Nem mondanék. Nem mondanék, mert egységes magyar irodalomban gondolkozunk. Azt mondom, mindenki egyenlő eséllyel indul, de hogy ki fut be, az már nem egyformán működik, az elsősorban a szerzőkön áll. Lehet valakit nem észrevenni, mellőzni vagy elhallgatni ideig-óráig, de azt hiszem, hogy a jó irodalom olyan, mint a hold, előbb-utóbb előbújik a felhők mögül. Ami az erdélyi irodalomra vonatkozik, azt mondanám, hogy itt sok kitűnő alkotó él, de időnként úgy érzem, hogy van néha egy kis önelégültség is mindabban, ami Erdélyben létrejön, és ez talán — viszszatérve előbbi kérdésére — ez is egy ilyen kelet-európai morbus, vagyis, hogy a magam kis irodalmában én vagyok a legnagyobb költő. Ez a fajta önelégültség hihetetlenül veszélyes, az embernek mindig a klasszikusokhoz kell mérnie magát.Vigyázó szemünket nagyon magasra kell vetnünk ahhoz, hogy ne fulladjunk bele valamilyen terméketlen és sehova nem vezető önelégültségbe. Ez nyilván nem csak az erdélyi, hanem a magyarországi irodalomra, szerzőkre is vonatkozik. Lokodi Imre „A szó nem lelhet szárazföldre...” Az elmúlt szombaton szavalóverseny színhelye volt Marosszentgyörgyön a római katolikus plébánia hittanterme. A Tóth István Művelődési Kör tagjai szerveztek Tóth István-délutánt, 16 elemista, 15 gimnazista ajkán üzent a költő. A Baricz Lajos plébános által választott kötelező vers után - Név, illetve Fatornyok - néhány, nagyon szerencsésen, ráérzéssel választott szép, lélekgyarapító költemény is elhangzott. Az alkalmat egyébként Tóth Erzsébet, a költő özvegye és néhány jó barát megtisztelő jelenléte még emlékezetesebbé tette. Az iskola Rózsabimbó nevű népdalkörének szépen szóló tíz lánykája dalkoszorúja, a szintén figyelemre méltó énekszóló Cseh Izabella VI.D, karvezető Orbán Ágnes - tette még fogékonyabbá a továbbiak iránt a hallgatóságot. Az együttlét eszmei szerzője a plébános volt, munkájában Magyari Zsuzsa , hittantanárnő segítette, irányítva a gyerekeket a szabjon választott verseket illetően, mint ahogy felkészülésükben is. Nem volt könnyű dolga a zsűrinek sem - jegyezte meg annak elnöke, Moldován Irén tanárnő és tagjai: Molnár Éva, Lőrincz András, Huszár Katalin. „Sokat kell még dolgoznunk magyarórán, irodalmi körön. Bár tanulóink nem tartoznak még a legjobb versmondók közé, az, hogy szeretik a verset, hogy ösztönzésünkre kötetekben keresgélnek, hogy költők sorait ízlelgetik, hogy Szántó Árpád, a Jubilate együttes tagja jóvoltából egy-egy vers megzenésített változatát is éneklik, biztosíték arra nézve, további közös munkánk által nem egy közülük jó versmondóvá válhat. Talán épp a ma díjazottak bármelyike. Ami az eredményeket illeti, elemisták: 1. Isztai Brigitta III.C, 2. Kovács Klementina 1. C, 3. Takács Bernadett Erzsébet 111. C, különdíj Grekus Andrea IIl.C. Gimnazisták: 1. Józsa Tünde VI.C, 2. Iszlai Antónia V.D, 3. Éger Noémi VII.D, különdíj Kollák Loránd VI.D. Oklevéllel, emléklappal, egy-egy Tóth István-kötettel, özvegye jóvoltából Tóth István könyvjelzővel, a Kolping Család ajándékával jutalmazták meg a résztvevőket. „A szó nem lelhet szárazföldre... ”,,, Versem, te legdrágább fiam! ” — ültek meg tilünkben is a poéta sorai. Marosszentgyörgyön valóban nem szárazföldre leltek. Járay Fekete Katalin