Népújság, 2002. április (54. évfolyam, 76-99. szám)

2002-04-16 / 87. szám

2002. április 16., kedd Szalagavató a pedagógiai líceumban Álmodtatok egy világot magatoknak Régi hagyomány éledt fel csütör­tökön délután a marosvásárhelyi pedagógiai líceumban a magyar ta­gozatos diákok jóvoltából. Első al­kalommal tartották meg a végző­sök szalagavató ünnepségét. A ma­­turandus szalagot az iskola XIII. D osztályos hallgatóinak tűzték fel. Az ünnepséget Somejan Eugenia, az intézmény igazgatója nyitotta meg, aki a felnőtté avatás jogi vetületeire is kitért. Trotner Erzsébet aligazgató elmondta, hogy örömmel fogadta a hírt, hogy a XIII. D osztályos tanulók (osztályfőnökük Fábián Zita) elter­vezték az ünnepség megszervezé­sét és kivitelezését, szeretné, ha ha­gyománnyá válna e felemelő ren­dezvény. Úgy, ahogy hagyomány­­nyá nőtte ki magát a tudományos és módszertani szakdolgozatok el­készítése és megvédése. Úgy, ahogy meggyökeresedett a gólya­bál, a karácsonyi ünnepi műsor, a farsangi mulatság vagy a húsvéti szokásokról szóló megemlékezés, továbbá az Eminescu-napok. Az aligazgató gratulált a végzős osztálynak, amely öt év során részt vett ebben a sokrétű tevékenység­ben. Például a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző által szervezett alternatív pedagógia­versenyről tavaly két első, két má­sodik és két harmadik díjat hoztak el az iskola tanulói. Vagy a Prezent Líceum Jelen vetélkedőn Czirjék Katalin első díjat nyert. Továbbá az Ifjúsági Európa Parlament tudomá­nyos ülésszakán Czirjék Katalin és Lazsádi Csilla tudományos dolgo­zatai is megállták a helyüket. Eb­ben a tanévben a Miskolcon meg­szervezett Kutató Diákok Konfe­renciáján Barabási Hajnal I. díjat nyert. „Álmodtatok egy világot maga­toknak, itt álltok a kapui előtt, le­gyen erőtök belépni rajta és hinni a magas falak előtt! Lelketek mélyén erősödött az a tudat, hogy embe­rekkel akartok foglalkozni. Taníta­ni. Ilyen világot álmodtatok maga­toknak, ilyen kapuk fele vettétek utatokat” - hangzott a biztató szó, s a végzősök, Tatai Judit osztályfő­nök irányításával átlépték az arany­esőágas jelképes kaput. (mezey) A költészet napján Hűségről, reflexiókról és vitézi órákról Úgy látszik, a költőknek a köl­tészet napján sem jár szabadnap. Belátás nincs, ott kell állniuk a dobogón, és beszélni versről, köl­tészetről, műhelyről, költőtársról és mindenről, amire kíváncsi a közönség. Az pedig természeté­ből szeret tudni, hallani. És nem mellékes: jó, ha szeret verset is olvasni. A helyzet szerintem megnyugtató. Nos a költészet napján, csütörtö­kön délután a közönségnek három újabb verseskönyvet ajánlott a Mentor Kiadó. A­ szerzőket bemu­tatni szerencsére nem kell, az olva­só nem ezen az irodalmi esten ta­lálkozott először Kovács András Ferenccel, Egyed Emesével. Kinde Annamária távol maradt ugyan, ám a Mentor harmadik verseskönyvét hozza, forgalmazza. " Egyed Emese kolozsvári költő­nő. Hajnali ének c. kötetét és költé­é­szetét úgy általában Kuti Márta méltatta. Szerinte Egyed Emese költészetét a csend, a hűség és a szeretet jellemzi. Bár különböző generációkhoz tartoznak, a mélta­tó Király László és Jánk Károly „megállapításait” idézve elmond­ta: a költőnő szép szavú lírikus, az őrzők nemes seregébe tartozik. Legerdélyibb költő, s mint em­ber, építkezik. ránk pedig azt mondja: Egyed Emese verseire nem jellemző a kortárs költészet harsánysága. Olvassák csak, ver­sei álomszerűen megkapóak. Jel­lemző rá a játékosság, feltűnik a gyermek, a gyermekkori rácso­­dálkozás a világra. Kinde Annamária új verseskö­­­tetének címe Szandra May kertje. A nagyváradi költőnő kötetét Szőcs Katalin méltatta. A versek a jelen pillanatok ábrázolásai, élethelyzetek reflexiói. Balladai hangvételűek a Szandra May­­versek, nincs bennük szerepválla­lás. Némelyik ciklusban önsa­nyargató hangvételre vált, feltű­nik az önirónia. Hogy hányadik köteténél tart Kovács András Ferenc, nem tud­nám megmondani. A Mentornál megjelent újabb verseskönyvének címe: Aranyos vitézi órák. Nos a vitézi órákról aranyos, a tőle meg­szokott szellemességgel Láng Zsolt tartott rögtönzött kis előadást némi kitérővel, ugyanis a költészet nap­ján József Attila születésnapja sem volt elfelejtve. Lángnak a nagyma­mája mesélt a külvárosok költőjé­ről. Láng azt mondja, hogy Kovács András Ferenc verseiben politizál. A szó erejével tudja a politikai köl­tészet regesztrumait, témáit széle­sebbé, nagyobbá tenni az eddig megszokott politikai költészettől. Aki e témában mélyebben szeretne elmerülni, az vegye kézbe az ápri­lisi Látót, kínálkozik bőven idevá­gó esszé, tanulmány. A szerzők új köteteiből Gyéresi Júlia és Viola Gábor színművé­szek olvastak fel. A két színész bi­zonyította már, akár a költészet napján is: kiváló előadóművésze­ket tisztelhet bennük a közönség. Úgyszintén a közreműködő Orbán András zongoraművész is. (lokodi) Bolyai Mégiscsak történik valami ebben a megbolydult világban honi tájainkon is, ami szívbéli örömöt okoz a magamfajta öregdiáknak! Igen, a Bolyai Farkasról elnevezett marosvásárhelyi líceum - egykori iskolám, a volt Református Kollégium - a 2002 szeptemberében kezdődő új tanévtől ismét magyar tan­nyelvű oktatási intézmény lesz, a kor­mánypárt és az RMDSZ megyei szer­vezete által nemrég aláírt egyezmény (protokollum) egyik pontja értelmében. Örvendezve értesülök, hogy Ovidiu Natea úr, a kormányzó SZDP megyei első alelnöke ezzel kapcsola­tosan így nyilatkozott a minap: éppen ideje ezt megtenni, „hiszen Kolozs­váron évek óta három magyar iskola működik, de van magyar iskola Szatmáron és másutt is”. Van bizony: Aradon, Nagybányán, Zilahon, Te­mesvárt ugyancsak­­ példának oká­ért. Csak épp Vásárhelyt nincsen... Most, az öröm óráiban, ne firtas­suk, hogy miért nem sikerült már ti­zenkét évvel ezelőtt visszaállítani a Bolyaiak ősi magyar iskolájának ere­deti jellegét. (Persze, később is voltak ilyen irányú próbálkozások, kísérle­tek. De „odafent” és „idelent” egy­aránt süket fülekre talált minden jo­gos követelmény.) Mint ismeretes, ezúttal az a gya­korlati megoldás alakult ki, hogy a nyári vakációban történik meg az át­rendezés, mégpedig olyanképpen, hogy a Bolyaiban jelenleg lévő 12 román osztály növendékei átmennek a Papiuba, illetve az Unireába, s in­nen a magyar osztályok (az előbbiből 5, az utóbbiból 4) a Bolyaiban kap­nak helyet. Ésszerű, okos, méltányos elgondolás lesz­­ a demokrácia szel­lemében. (De hát annak idején is ilyesmi lehetett volna a kiút...) Azonban mi a pillanatnyi helyzet? Az, hogy a Bolyaiban tanuló román di­­ p­loksz­ ákok egy része háborog, tiltakozik, nyi­latkozik, felvonul, zászlókat lenget - s azt mondják: nem! Nem hajlandók tá­vozni a Bolyaiból. Már-már megható a ragaszkodásuk.­­Hogy milyen erők és praktikák működnek emögött, nem ne­héz kitalálni. Hogy az indulatok felszí­tása személyes érdekekből (is) fakad: több mint bizonyos...) De akárhogyan is nézzük a dolgo­kat, akad itt egy és más meggondol­nivaló. Én őszintén megértem azt a román nemzetiségű bolyais diákot, aki ragaszkodik iskolájához. Vitatha­tatlan: senkit sem szabad megakadá­lyozni abban, hogy megválassza is­koláját s ott folytassa tanulmányait, ahol akarja. Ahol elkezdte. Ahol ott­hon érzi magát. Ez is a demokrácia alapkövetelménye. Ha a román fiata­lok valóban ott akarnak maradni a Bolyaiban ezután is, ám maradjanak. Viszont: 2002 szeptemberétől kezdve - mint tudjuk - a Bolyai ma­gyar középiskola lesz. Ennek a tanin­tézetnek a diákjai természetszerűleg magyar nyelvű oktatásban részesül­nek. Végső fokon nincsen ,ebben semmi rendkívüli, semmi újdonság. Hisz már az elmúlt időkben is voltak román növendékei az egykori Refor­mátus Kollégiumnak. És nem egy olyan román anyanyelvű iskola van manapság minálunk, ahol — ilyen­olyan okok folytán - magyar gyere­kek tanulnak románul minden tantár­gyat. Megjegyezném: ugyanígy meg­maradhatnak a magyar tanulók a ro­mán nyelvű Papiuban és az Unireában - ha onnan nem kívánnak majd átmenni a Bolyaiba. A demok­ratikus kölcsönösség érvényesülésé­nek körülményei között - saját elha­tározásuk nyomán - részesülhetnek román nyelvű oktatásban. Ismét van hát Bolyai-ügy Maros­­vásárhelyen. Talán Brüsszelben, Strasbourgban (meg másutt) is figye­lik a fejleményeket; azt, hogy egy eu­rópai szellemű, jó döntés miként ér­vényesülhet zavartalanul, mindenki számára megnyugtatóan. Az öregdi­ák pedig, aki megélt már egyet s mást öreg Alma Materünk háza táján, leg­inkább ezt a zavartalan megnyugvást keresi, várja­­ töretlen bizakodással. Nagy Pál MŰVELŐDÉS-KULTÚRA NÉPÚJSÁG 5 „Az élet nem a virtuális világ babája - Beszélgetés Balla Zsófiával - Balla Zsófia 1949-ben született Kolozsváron. Szülővárosában végezte el a zenelíceumot, a Ze­neakadémián folytatta tanulmá­nyait. 1972 óta a kolozsvári magyar rádió szerkesztőségé­ben dolgozott, majd az Előre napilap belső munkatársa. Ver­seit 1963 óta közlik rendszere­sen az irodalmi folyóiratok, ké­sőbb kötetekkel jelentkezik. A költőnő szombaton a Látó Iro­dalmi Színpadának volt vendé­ge. Lapunknak elmondta: magyar író nem mehet le a ma­gyar szőnyegről, emlékekből nem lehet írni magyar irodal­mat, az önelégültség terméket­len talajokra sodorhatja az alko­tót. — Mióta él Magyarországon? — 1993-ban telepedtem át. — Közel tíz esztendő elegendő idő ahhoz, hogy maga mögött tudja a ki­sebbségi lét nyomorúságait? Főleg, ha értelmiségiként, alkotóként szaba­dult a nyomasztó súly alól. — Az ember nem szabadul meg et­től a súlytól, esetemben nincs is szó szabadulásról. Én Budapesten élő ko­lozsvárinak gondolom magam, min­denképpen Kolozsvár a szülőváro­som, legfeljebb áthelyeztem magam valahová, ahol egy kicsit vissza tu­dok nézni életemre, s valószínűleg pontosabban tudok róla beszélni. Mintha itthon a mindennapokba tör­ve nem jutnék el eddig a nézőpontig­. Mostanában az Élet és irodalom­ban, de más irodalmi folyóiratokban is gyakrabban találkozunk verseivel, esszéivel, mint korábban. Megnyug­tatják-e a verseit és egyéb írásait közreadó lapok és kötetek? — Nézze, egy költő sosem lehet igazán elégedett önmagával. Persze, egy ideig úgy érzem, hogy igen, ezt most megírtam, de hát az embert vé­gül is mindig az foglalkoztatja, amit nem írt még meg, vagy amit meg szeretne írni, esetleg amin éppen dol­gozik. Nem publikálok sokat. Évekig alig-alig publikáltam négy-öt verset. Önálló verseskötetem, a német nyel­ven megjelenteket leszámítva, hét éve nem jelent meg. Most készül publikációra új verseskönyvem. — Mi történik a magyarországi iro­dalmi életben? Nemrég Orbán Ottó egyik versében olvastam: „Úristen, de unom ezt a közép-európai szart kavarni...” Politika?­­ Az a fajta hátrányos helyzet ami­re­­ itt gondol, egyrészt az Kelet- Európa, vagyis különböző politikai és egyéb okokból egymásnak eső emberek látványa, akik nem tudják elviselni másnak a véleményét és ezt mindig rendkívüli módon kiélezik, ugyanakkor nyilván arra a hátrányos helyzetre is gondol, amit az ember Nyugat-Európában járva lát, hogy életéből miképpen veszített el évtize­deket. A nehezebb lét egyszerűen sárba húzza, lerántja az embert, nem tudja alkotó energiáját hivatásának szentelni. És nagyon sok olyan ab­szurd helyzet van, ami az elmúlt öt­­ven-hatvan évből vagy egész törté­nelmünkből következik, és­ nyilván azt mondja: úristen, elegem van eb­ből... Dehát magyar író nem mehet le a magyar szőnyegről, élő agyar nyelvterületen kell maradni ahhoz, hogy az irodalom működjön. Én so­kat voltam külföldön, de dolgozni, írni csak olyan helyen tudok, ahol élő magyar nyelvet beszélnek. Emlékből nem lehet magyar irodalmat írni. - Verseiben mi mellett és mi ellen szól? - Azt hiszem, amellett szólok, hogy az élet szent. Ez az, amit ma kezdenek elfelejteni a világban, a po­litikában. Az, hogy a teremtett élet, illetve az emberi élet szent, az nem virtuális világnak a bábuja, nem egy számítógépes játék, nem a televízió képernyőjén látott akciófilm. Az em­beri halál az megmásíthatatlan, az élet megismételhetetlen. Ezt vala­hogy kezdjük elfelejteni és ez nyil­ván összefügg azzal, ami a termé­szetben, a természettel történik. Az­zal a növekvő agresszivitással, türel­metlenséggel, amit az emberek egy­más iránt tanúsítanak. Számomra ta­lán ez az egyik legfontosabb motí­vum, meg az, hogy mennyi fantaszti­kus és szép dolog van a világon. En­gem egy kő rajzolata,­­vagy egy falevelén áttetsző fénysugár is ámu­latba ejt, lenyűgöz a világ, az anya­gok sokfélesége, és lenyűgöznek az igazi nagy műalkotások is. - Azt mondta, a kortárs irodalom­ban van öt-tíz szerző, aki számít­. - Nyilván lehet ennél több, most csak a költészetről beszélünk. Aki számít, az jóval több, ha nem azokról beszéltem, akik maradandót tudnak alkotni. - Noha egységes magyar iroda­lomról beszélünk, mondana mégis legalább öt kortárs erdélyi nevet? - Nem mondanék. Nem monda­nék, mert egységes magyar iroda­lomban gondolkozunk. Azt mon­dom, mindenki egyenlő eséllyel in­dul, de hogy ki fut be, az már nem egyformán működik, az elsősorban a szerzőkön áll. Lehet valakit nem észrevenni, mellőzni vagy elhall­gatni ideig-óráig, de azt hiszem, hogy a jó irodalom olyan, mint a hold, előbb-utóbb előbújik a felhők mögül. Ami az erdélyi irodalomra vonatkozik, azt mondanám, hogy itt sok kitűnő alkotó él, de időnként úgy érzem, hogy van néha egy kis önelégültség is mindabban, ami Er­délyben létrejön, és ez talán — visz­­szatérve előbbi kérdésére — ez is egy ilyen kelet-európai morbus, vagyis, hogy a magam kis irodal­mában én vagyok a legnagyobb költő. Ez a fajta önelégültség hihe­tetlenül veszélyes, az embernek mindig a klasszikusokhoz kell mér­nie magát.Vigyázó szemünket na­gyon magasra kell vetnünk ahhoz, hogy ne fulladjunk bele valamilyen terméketlen és sehova nem vezető önelégültségbe. Ez nyilván nem csak az erdélyi, hanem a magyaror­szági irodalomra, szerzőkre is vo­natkozik. Lokodi Imre „A szó nem lelhet szárazföldre...” Az elmúlt szombaton szavalóver­seny színhelye volt Maros­­szentgyörgyön a római katolikus plé­bánia hittanterme. A Tóth István Mű­velődési Kör tagjai szerveztek Tóth István-délutánt, 16 elemista, 15 gim­nazista ajkán üzent a költő. A Baricz Lajos plébános által választott kötele­ző vers után - Név, illetve Fator­nyok - néhány, nagyon szerencsésen, ráérzéssel választott szép, lélekgyara­­pító költemény is elhangzott. Az al­kalmat egyébként Tóth Erzsébet, a költő özvegye és néhány jó barát megtisztelő jelenléte még emlékeze­tesebbé tette. Az iskola Rózsabimbó nevű népdalkörének szépen szóló tíz lánykája dalkoszorúja, a szintén fi­gyelemre méltó énekszóló­­ Cseh Izabella VI.D, karvezető Orbán Ág­nes - tette még fogékonyabbá a to­vábbiak iránt a hallgatóságot. Az együttlét eszmei szerzője a plébános volt, munkájában Magyari Zsuzsa , hittantanárnő segítette, irányítva a gyerekeket a szabjon választott ver­seket illetően, mint ahogy felkészülé­sükben is. Nem volt könnyű dolga a zsűrinek sem - jegyezte meg annak elnöke, Moldován Irén tanárnő és tagjai: Molnár Éva, Lőrincz András, Huszár Katalin. „Sokat kell még dol­goznunk magyarórán, irodalmi kö­rön. Bár tanulóink nem tartoznak még a legjobb versmondók közé, az, hogy szeretik a verset, hogy ösztön­zésünkre kötetekben keresgélnek, hogy költők sorait ízlelgetik, hogy Szántó Árpád, a Jubilate együttes tagja jóvoltából egy-egy vers megze­nésített változatát is éneklik, biztosí­ték arra nézve, további közös mun­kánk által nem egy közülük jó vers­mondóvá válhat. Talán épp a ma dí­jazottak bármelyike. Ami az eredmé­nyeket illeti, elemisták: 1. Isztai Bri­gitta III.C, 2. Kovács Klementina 1. C, 3. Takács Bernadett Erzsébet 111. C, különdíj Grekus Andrea IIl.C. Gimnazisták: 1. Józsa Tünde VI.C, 2. Iszlai Antónia V.D, 3. Éger Noémi VII.D, különdíj Kollák Loránd VI.D. Oklevéllel, emléklappal, egy-egy Tóth István-kötettel, özvegye jóvol­tából Tóth István­ könyvjelzővel, a Kolping Család ajándékával jutal­mazták meg a résztvevőket. „A szó nem lelhet szárazföldre... ”,,, Versem, te legdrágább fiam! ” — ültek meg t­i­­lünkben is a poéta sorai. Marosszentgyörgyön valóban nem szárazföldre leltek. Járay Fekete Katalin

Next