Népújság, 2002. július (54. évfolyam, 149-175. szám)
2002-07-27 / 172. szám
ik V, j? w 411 ___ Fehéregyházai, 1849 Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek. . Mélyében fojtott forradalmak hálnak, s gondolja, addig is még eljátszik veled. Fogai között forgat, s mint tört cseresznyeszárak merednek mennybe fénylő csontjaid; csupán az inged hófehér világa rothad a mélyben —, férgeket vakít! Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy veled játszhat, s csak tépi magát: szeret - nem szeret? ” Erdély hegyei közt árva árnyak, meg-meglazuló idegrendszered. Hálónk. Vergődünk benne némán, s szavaid is, a cikkanó halak, nőnek az álmok morzsa-maradékán, s szunnyad a nép a villámos ég alatt. Ne bántsad érte, Sándor! Elég kín így is az, hogy szomorú fű nő Segesvárnál a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. Farkas Árpád Porzsolt Borbála linóleummetszete Petőfi Sándor mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta remekebbet is termelt a magyar költészet, talán tenném hozzá bizonytalanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekiházalkodását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csontujját: nono, barátom, az én szavam sem szentírás, avantgardeplakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenyeget, Illyés türelmesen várja a mondat végét, de a remekebbet neki sem tetszik Petőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem - mondják egyhangúan. Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie - állítják - a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet.” Kányádi Sándor IMI Petőfi Léttáérím Bevallom, nem sok közöm volt Hozzád. Mint törékeny gyerek, mindig is az öregekhez húzódtam. Azokhoz, akiknek volt ereje megöregedni. Az érett Aranyhoz s a meghasonlott Vörösmartyhoz. Ahhoz a merészséghez, amely lángész létére még a zsenialitásról is hajlandó lemondani. Miként a „visszahúzódó" Atyaisten adta át a Fiúnak a teremtést. Te: teremtés voltál, kivont kard lovasroham.Lángész, Arany és Vörösmarty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás? ők a lemondás. Fiú voltál mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach. Hát ezért húzódtam én is inkább Aranyhoz és Vörösmartyhoz, mint Hozzád. Te égettél, ők melegítettek. De hát mikor is nap a nap, amikor éget vagy amikor melenget? Szelíden, mint Arany, haladva mint Vörösmarty? És mégis nagyon szeretlek! Holott se Fiú, se Atya nem vagyok. Fiúnak lenni nincs elég bátorságom. Atyának lenni nincs elég erőm. Két nagyság közt hányódó szegénylegény, vagy legjobb esetben fullajtár, összekötő, megoszló szeretet vagyok. Közelebben bevallom — elégek, de ez nem ítélet, míg az ő lábuknál megpihenek, megnyugszom. Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép Szóra, egyszóval az igazságba. Pilinszky János (1973) Kosztolányi DezsőA magyar író tollából sokszor kiszárad a tinta, a magyar Magyar író, ha tisztaságod megőrződ, író nadrágja rojtos, a magyar író családja mégis te vagy a magyar jövő, s ha a maéhezik néha, mert a magyar író nem kell a gad mondanivalóját mondod, nevetségesmagyar kiadóknak. A magyar író csak a nek, bolondnak látszhat, te vagy mégis az magyar olvasónak kell, de amíg eljut a nyomtatott betűig, addig politizálnia kell, vagy újságíróvá elszegődnie. A magyar írónak újságba kell vetélnie a magyar elbeszélést, kicsit torz vázlatokként, újságba vetélnie egész írói természetét riportokban vagy üres szenzációkban. A magyar író valamikor inkább tanár lett vagy hivatalnok, hogy föl ne áldozza igazi lényét, de a katedra és a lemondás ilyen egyszerű módja ma már luxus lett, mert tisztviselőből és tanárból is kevés kell már ennek az országnak, egyetlen tekintély. Nem tartasz ankéteket, nem vagy meghatalmazott miniszter, nem utazhatsz el milliárdokat, nem reprezentálsz és nincsen autód. De Mécs Lászlónak hívnak vagy Szabó Máriának és ez a nemzet a te szavaidban tükröződik... A magyar zene ma Amerikáig triumfál, a magyar piktúra otthon van a világon, a magyar irodalom itthon lesz itthon, mert a Jókaiak és a Petőfik folytatása. Mert ez a folytatódás a magyar irodalom. És se nem párt, se nem felekezet, csak tehetség, csak tiszta igaz, élő magyarság. A magyar tehetség őszinte, magyar lelke. (Megjelent a Marosvidék című lapban, 1926. május 1-jén.) Kiss Gyula rajza Kifestőkönyv Egyszer találtam a buszmegállóban százezer lejt. Éppen megint nem volt pénzem, voltaképpen eldobott (távolsági) buszjegyeket kerestem, hogy úti rendelvényemhez csatoljam azokat, cégemtől némi pénzmaghoz jutok tán. Tudok írni kisriportot Alsó- Lehováról úgy is, ha nem látogatok el Alsó-Lehovára. Gyomlálom a járdát, s hát ott a bankó. Ott a koszos százezres a markomban. Meg is feledkeztem minden egyébről. Ilyen kegyelmi állapot az írás is, amikor beülök a képzelet kocsmájába egy korsó frissen csapolt mesére. Edit egyszer a turkálóban guszta kis strandnadrágra lelt, meg is vásárolta azonmód. Otthon kimosta. Hát mikor forgatja ki a zsebét, bingó. Azt hitte, valami jóféle zöld valuta. Ötvenezer török líra volt. Amikor ez történt, az amerikai dollár 32.712 lejt ért. Ezer török líra pedig valami húsz lejt. Egy korsó világos a Pufajkában tizenegyezer lej. Nem emlékszem, hogy valaha is találtam volna valamit az úton, a járdán. Editet nem kérdeztem, de ő szerencsés természetű, az is lehet, hogy kihúzzák a számát, és akkor irány a horvát tengerpart. Pap meséli: temetésről ment haza, külföldön tartózkodó kollégáját helyettesítette, annak a falunak négy a temetője, a halottat a legrégibb temetőbe hantolták el, az erdő alá. Körül bozót, hatalmas fű, nincs ki kaszálja, elaggott vidék, a gyászolókat otthagyva siet a völgybe, ahol a kocsija, nemsokára másik temetésre kell mennie, éppen átvág a bokrok sűrűjén, hát a felhagyott szőlős szürke cement karói között hirtelen megjelenik neki Szűz Mária. Mintha őt feszítették volna meg. Rendes körülmények között ez az igazi kegyelmi állapot. Meghallgatod a Szűzanya intelmét, üzenetét a világnak, leborulsz és imádkozol,, aztán az isteni élményt megosztod híveiddel. Akik hisznek neked. Attól vagy hiteles, hogy elhiszik találkozásodat Jézus anyjával. De mit kezdjen mindezzel egy református lelkész. Nem meri elmondani nekem sem a részleteket, mentegetőzik, mert... És belepirul. Nem kíváncsiskodom. Üres a kancsó, felveszi, leballag vele a pincébe, én pedig merengek vidáman, mint egy Csokonai Vitéz Mihály. Nem veri ki a csapot, a bora is olyan kijózanító. Vasárnap rendesen, normálisan prédikál. Alig telik el a hét, megkeres, a keze remeg, kéreti magát, mint a vénlány, tekeri a fejét, titokzatoskodik, hogy így meg úgy, igazán nem akar zavarni, de ha már bejött, hát akkor úgy gondolta, hogy. Nagy körülményesen elegáns iratcsomót húz elő táskájából. A kollégám ajándéka, magyarázza. Akit a temetésen helyettesítettem. Elém helyezi a paksamétát. Kéziratok. - írtam néhány verset - mondja. És megint belepirul. Az ajtóból még visszafordul. - Voltaképpen egy szonettkoszorút. És elmegy, mint egy hétköznapi látomás. Damján B. Sándor Gheorghe V. Muresan: Triptichon