Népújság, 2002. július (54. évfolyam, 149-175. szám)

2002-07-27 / 172. szám

i­k V, j?­ w 411 ___ Fehéregyházai, 1849 Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek. . Mélyében fojtott forradalmak hálnak, s gondolja, addig is még eljátszik veled. Fogai között forgat, s mint tört cseresznyeszárak merednek mennybe fénylő csontjaid; csupán az inged hófehér világa rothad a mélyben —, férgeket vakít! Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy veled játszhat, s csak tépi magát: szeret - nem szeret? ” Erdély hegyei közt árva árnyak, meg-meglazuló idegrendszered. Hálónk. Vergődünk benne némán, s szavaid is, a cikkanó halak, nőnek az álmok morzsa-maradékán, s szunnyad a nép a villámos ég alatt. Ne bántsad érte, Sándor! Elég kín így is az, hogy szomorú fű nő Segesvárnál a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. Farkas Árpád Porzsolt Borbála linóleummetszete Petőfi Sándor mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta re­­mekebbet is termelt a magyar költészet, talán­­ ten­ném hozzá bizonytalanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekiházalkodását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csont­ujját: nono, barátom, az én szavam sem szentírás, avantgarde­­plakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenye­get, Illyés türelmesen várja a mondat végét, de a remekebbet­­ neki sem tetszik Petőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem - mondják egyhangúan. Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyá­ron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie - állítják - a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyug­szik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet.” Kányádi Sándor IMI Petőfi Léttáérím Bevallom, nem sok közöm volt Hozzád. Mint törékeny gyerek, mindig is az öregekhez húzódtam. Azokhoz, akiknek volt ereje megöregedni. Az érett Aranyhoz s a meghasonlott Vörösmartyhoz. Ahhoz a merészséghez, amely lángész létére még a zsenialitásról is hajlandó lemondani. Miként a „visszahúzódó" Atyaisten adta át a Fiúnak a teremtést. Te: teremtés voltál, kivont kard lovasroham.Lángész, Arany és Vörös­marty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás? ők a lemondás. Fiú voltál mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach. Hát ezért húzódtam én is inkább Aranyhoz és Vörösmartyhoz, mint Hozzád. Te égettél, ők melegítettek. De hát mikor is nap a nap, amikor éget vagy amikor melenget? Szelíden, mint Arany, haladva mint Vörös­marty? És mégis nagyon szeretlek! Holott se Fiú, se Atya nem vagyok. Fiúnak lenni nincs elég bátorságom. Atyának lenni nincs elég erőm. Két nagyság közt hányódó szegénylegény, vagy legjobb esetben fullajtár, összekötő, megoszló szeretet vagyok. Közelebben­­ bevallom — elégek, de ez nem ítélet, míg az ő lábuknál megpihenek, megnyugszom. Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egye­nes útra, a Szép Szóra, egyszóval­­ az igazságba. Pilinszky János (1973) Kosztolányi DezsőA magyar író tollából sokszor kiszárad a tinta, a magyar Magyar író, ha tisztaságod megőrződ, író nadrágja rojtos, a magyar író családja mégis te vagy a magyar jövő, s ha a ma­éhezik néha, mert a magyar író nem kell a gad mondanivalóját mondod, nevetséges­magyar kiadóknak. A magyar író csak a nek, bolondnak látszhat, te vagy mégis az magyar olvasónak kell, de amíg eljut a nyomtatott betűig, addig politizálnia kell, vagy újságíróvá elszegődnie. A magyar írónak újságba kell vetél­nie a magyar elbeszélést, kicsit torz vázlatokként, újságba vetélnie egész írói természetét riportokban vagy üres szenzációkban. A magyar író valamikor inkább tanár lett vagy hi­vatalnok, hogy föl ne áldozza igazi lényét, de a katedra és a lemondás ilyen egyszerű módja ma már luxus lett, mert tisztviselőből és tanárból is kevés kell már ennek az országnak, egyetlen tekintély. Nem tartasz ankéteket, nem vagy meghatalmazott miniszter, nem utazhatsz el milliárdokat, nem reprezen­tálsz és nincsen autód. De Mécs Lászlónak hívnak vagy Szabó Máriának és ez a nemzet a te szavaidban tükröződik... A magyar zene ma Amerikáig trium­­fál, a magyar piktúra otthon van a világon, a magyar irodalom itthon lesz itthon, mert a Jókaiak és a Petőfik folytatása. Mert ez a folytatódás a magyar irodalom. És se nem párt, se nem felekezet, csak tehetség, csak tiszta igaz, élő magyarság. A magyar tehetség őszinte, magyar lelke. (Megjelent a Marosvidék című lap­ban, 1926. május 1-jén.) Kiss Gyula rajza Kifestőkönyv Egyszer találtam a buszmegállóban százezer lejt. Éppen megint nem volt pén­zem, voltaképpen eldobott (távolsági) buszjegyeket kerestem, hogy úti rendelvényemhez csatoljam azokat, cégemtől némi pénzmaghoz jutok tán. Tudok írni kisriportot Alsó- Lehováról úgy is, ha nem látogatok el Alsó-Lehovára. Gyomlálom a járdát, s hát ott a bankó. Ott a koszos százezres a markom­ban. Meg is feledkeztem minden egyébről. Ilyen kegyelmi állapot az írás is, amikor beülök a képzelet kocsmájába egy korsó frissen csa­polt mesére. Edit egyszer a turkálóban guszta kis strandnadrágra lelt, meg is vásá­rolta azonmód. Otthon kimosta. Hát mikor forgatja ki a zsebét, bingó. Azt hitte, valami jóféle zöld valuta. Ötvenezer török líra volt. Amikor ez történt, az amerikai dollár 32.712 lejt ért. Ezer török líra pedig valami húsz lejt. Egy korsó világos a Pufajkában tizen­egyezer lej. Nem emlékszem, hogy valaha is talál­tam volna valamit az úton, a járdán. Editet nem kérdeztem, de ő szerencsés természe­tű, az is lehet, hogy kihúzzák a számát, és akkor irány a horvát tengerpart. Pap meséli: temetésről ment haza, kül­földön tartózkodó kollégáját helyettesítet­te, annak a falunak négy a temetője, a ha­lottat a legrégibb temetőbe hantolták el, az erdő alá. Körül bozót, hatalmas fű, nincs ki kaszálja, elaggott vidék, a gyászolókat ott­hagyva siet a völgybe, ahol a kocsija, nem­sokára másik temetésre kell mennie, éppen átvág a bokrok sűrűjén, hát a felhagyott szőlős szürke cement karói között hirtelen megjelenik neki Szűz Mária. Mintha őt feszítették volna meg. Rendes körülmények között ez az igazi kegyelmi állapot. Meghallgatod a Szűz­anya intelmét, üzenetét a világnak, lebo­rulsz és imádkozol,, aztán az isteni él­ményt megosztod híveiddel. Akik hisz­nek neked. Attól vagy hiteles, hogy elhi­szik találkozásodat Jézus anyjával. De mit kezdjen mindezzel egy reformá­tus lelkész. Nem meri elmondani nekem sem a részleteket, mentegetőzik, mert... És belepirul. Nem kíváncsiskodom. Üres a kancsó, felveszi, leballag vele a pincébe, én pe­dig merengek vidáman, mint egy Cso­konai Vitéz Mihály. Nem veri ki a csapot, a bora is olyan kijózanító. Vasárnap rendesen, normálisan prédi­kál. Alig telik el a hét, megkeres, a keze re­meg, kéreti magát, mint a vénlány, teke­ri a fejét, titokzatoskodik, hogy így meg úgy, igazán nem akar zavarni, de ha már bejött, hát akkor úgy gondolta, hogy. Nagy körülményesen elegáns iratcso­mót húz elő táskájából. A kollégám ajándéka, magyarázza. Akit a temetésen helyettesítettem. Elém helyezi a paksamétát. Kéziratok. - írtam néhány verset - mondja. És megint belepirul. Az ajtóból még vissza­fordul. - Voltaképpen egy szonettkoszorút. És elmegy, mint egy hétköznapi láto­más. Damján B. Sándor Gheorghe V. Muresan: Triptichon

Next