Népújság, 2002. július (54. évfolyam, 149-175. szám)

2002-07-27 / 172. szám

•. ...... apai Ir- Petőfi Sándor versei A türelemről Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? menj a pokol fenekére! Hogyha mint koldus járod be A földet s kérsz menedéket: Kérj akárhol, csak ne tőlem, Szívem nem fogad be téged, Magyarország S ha bejárod, mint hódító, Diadallal a világot: / Lesz egy szikla, s ez szívem lesz, melyre nevedet nem vágod. Ott a föld boldog lehetne, hogyha rajta te nem volnál, S míg te rajta leszsz, mindaddig megmaradunk a nyomornál. El veled, te élet átka, El veled, te a pokolba! Nyeljen el, ki vírt pofádat Erre a szép földre tolta! Haller József portréja Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sült egy részét nyersen hagymád, S elégetnéd más oldalán. Míg egyfelől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt, Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad. Sors, nyiss nekem tért... Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélküle Nemes láng, amely úgy hevít. Láng van a szívemben, égbül eredt láng, Fölforraló minden csepp vért. Minden szívütésem egy imádság A világ boldogságáért. ( az ország kormányzóját). „Arra kérem önt, nevezzen vagy neveztessen ki őrnagynak.” Vagy pedig: „Après la prise de Buda je venais a Szalonta pour rejoindre ma famille - írja Bem altábornagynak könnyes szemmel avec des larmes dans mes yeux” — mert egy fillér nélkül maradva, eladni kényszerült a tőle kapott hátaslovát. Az országgyűléshez egyszer verset ír, kitanítva e testületet a helyes kormányzás alapelveire, máskor levelet, hogy a Csatadalt nyomassák ki, és osszák szét a fronton harcolók közt, ahogy a Marseillaise-t annak idején... Eközben végigméltatlankodta rövidke életét, amiért nem hagyták érvényesülni. Teljes joggal. Őnála az „Ich” nem a bőrfelületen ért véget, nem is az országhatáron; meg se fordult benne, hogy ami neki fontos - versei, őrnagyi rangja, hátaslova, a Habsburgok trónfosztása - ne a világ folyását befolyásolná. Nekem Petőfi nem romantikus, nem népi, nem naiv, de nem is komplikált. Egyedülálló jelenségnek tartom, az emberi faj fönnállása óta. Versei közt vannak jobbak, rosszabbak. Alig veszem észre, a rosszak legföljebb ugyanannak a magatartásnak balul sikerült megfogalmazásai. Ugyanarról szólnak, mint remeklései. Ma ő már klasszikus, és félős, hogy egyre klasszikusabb lesz; a neve hallatszik, a szava nem. Fellépett egy új nemzedék, mely bele akar tágulni a világba, s aztán a világot kitágítani, de kérdéseikre a költő nem ad választ. Szorongásukat nem oldja, zárványtudatukat meg sem értené. Már ők sem értik őt, inkább másvalahonnan hoznak maguknak vitapartnerük..) Az persze igaz, hogy egy százötven éves szituációt nem lehet átmenteni. De engem, aki szintén ebben az évszázadban élek, a Petőfi-szituációból ma már kizárólag a költő vág elevenembe. Ha szűknek érzem a teret a táguláshoz, újra élem az ő légszomjas közérzetét, s a polcra nyúlok, felütöm a könyvét, belelapozok. „Hadügyminiszter úr!” - írta Szolnokról Klapkának, (Klapka sértegetéseit, sírni), felsorolva összes sérelmét, miszerint őszerinte „1. Petőfi nem becsületes ember, 2. Petőfi szemtelen s hiú világcsaló, 3. Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről, s betegséget hazud, 4. Ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a Nemzetnek a Habsburgok, kik azt előzetes cenzúra alá vetették!” Ez hát a szituáció. Most válaszol a költő: „Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna, s talán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök...” Eltűnődöm ezen, s még nyomott kedvemben is jobb kedvre derülök. Pláne ma, amikor négy oldalt nyomtam ki magamból, és az a négy se lett valami jó... Még nem írtam levelet semmiféle hadügyminiszternek. De holnap fogom az IBUSZ-mappát, nekiülök, és öt vagy hat hónap alatt úgy befejezem ezt a rongy regényt, mint a sicc... Aztán jöhet a levélírás. A világ valamennyi hadügyminiszterének! Uraim, jó lesz vigyázni. Én csak közepes jövőnek bizonyultam, de ha nem megy másként, ököllel verem szét azt a lépcses pofájukat. Hát mit képzelnek, uraim? Hogy a végén maguknak lesz igazuk? Hohó! (1971) Egy bölcs hajdan Egy bölcs hajdan szamáron utazott Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovaglanak, A bölcs pedig gyalog jár. A nap Mi az a nap? mi az a nap? Nem is nap az tulajdonképp. Ugyan mi hát?.., hát semmi más, Mint egy nagy szappanbuborék. Valami óriásfiú Ki fújja reggel keleten, S szétpattan este nyugaton — És ez minden nap így megyen. Hány csepp van az óceánban... Hány csepp van az óceánban? Hány csillag van az égen? Az emberiség fején hány hajszál van? Hány gonoszság szívében? Igazság! Alszol? Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról, aranylánc függjön, s íme ahelyett ő függ, ő függ... a hóhér kötelén. S ennek nyakában aranylánc van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie — Igazság!ajszol? vagy meg is halál? Orlai Petries Soma festménye A költő utolsó képe (1849) Ki fogja megfejteni? Ki fogja vajon megfejteni a rejtélyt: Az emberiség könnyei lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét? P *i J&Hi ki. Szállnak reményeink... Szállnak reményeink, e szép madarak... Midőn legjobban szállanak, S szítják a mennyei tiszta jéget, Hol már a sas sem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket. Hogy a nagy költő mindig nagy ember-e, erről az igazán nehezen tisztázható kérdésről Babits Mihály mondott egy igen szép mondatot, így hangzik: „Tiszta költő csak tiszta ember lehet. ” Lehetnek tehát óriási tehetségek, igazolhatják a szenvedésüket, de arra, hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége, szinte az egész világirodalomban. Ezért szeretem én, szerettem őt mindig rendkívülien... Illyés .