Népújság, 2002. augusztus (54. évfolyam, 176-202. szám)
2002-08-03 / 178. szám
4i A budapesti Nap Kiadó rangos-fontos sorozatában idén megjelent Illyés-kötet élén nem bevezető tanulmányt, nem előszót olvashatunk, hanem verset. Címe: Egy sápadt nő egy kis szobában. A Nyugat közölte először, 1931 februárjában. A költő, aki ezt a verset írta, halottak napján született 1902-ben. „Nem volt riadalom a pusztán, (...) / Körül a halál diadalma, / gyertyás, kísértő ünnepély / és lent egy váratlan sikoltás / a párás völgy ölén.” Ez év novemberének második napján lesz kereken száz esztendeje, hogy ott, a Dunántúlon elhangzott a „váratlan sikoltás”, épp gyertyagyújtáskor. Váratlanul táns jövendőbeli vigaszul a magyar puszták és völgyek népének. Az Illyés-centenárium irodalmunk, szellemi életünk folyamatos ünnepe. Különféle kirekesztő kánonok jelszavaitól hangos körülményeink közepette is elvárható lenne hát, hogy ezekben a hetekbenhónapokban sorra lássanak napvilágot az alkalomhoz illő, tisztelgő kiadványok, hogy színházainkban egymást kövessék a felújítások, az új Illyésbemutatók - határokon innen és túl: Pozsonytól, Budapesttől, Kassától Újvidékig, Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig. Mindenütt, ahol a nagyvilágban fórumos közönsége van a megtartó magyar kultúrának. Ezzel szemben nem sok jelét észlelhetjük (legalábbis egyelőre) az Illyés Gyula és műve iránti érdemleges figyelemnek. Ezért oly igen elismerésre méltó a Nap,Kiadó jól időzített vállalkozása, a Nem menekülhetsz című összeállítás Domokos Mátyás igényesen körültekintő válogatásában (felelős kiadó Sebestyén Ilona). A tüneményes Illyés-jelenség teljességét nyújtja ez a könyv, a maga vonzó sokoldalúságában: kortárs költők, elbeszélők, kritikusok, irodalomtörténészek értékelő és vallomásos soraiból, levelekből, s nem utolsósorban persze a kötetbe fölvett nagy Illyés-versekből, szövegrészekből bontakozik itt elénk egy meghatározó jelentőségű huszadik századi magyar író pályarajza és szellemi arculata. A Nem menekülhetsz, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Nem volt elég, a Hazám, a Gyűrűk, az Egy mondat a zsarnokságról, az Árpád költőjéhez, a Puszták népe, a Petőfi, a Ma In memóriám Illyés Gyula gyarok, a Hunok Párisban, a Fáklyaláng, a Különc, a Szellem és erőszak írójához vagy őróla — olyan jeles elődök és utódok, kiváló pályatársak szólnak ezeken a lapokon, mint például Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Márai Sándor, Halász Gábor, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Czine Mihály, Szabó Magda, Domokos Mátyás, Csoóri Sándor, Sütő András, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Görömbei András. Nehéz lenne itt és most nem idézni egyegy mondatot az imént említettektől. Németh László, aki azonnal felfigyelt az induló költőre, a Nehéz föld megjelenése után, 1929-ben, a Nyugatban így adott hangot lelkes fölismerésének: „Illyésre azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam.” Babits ugyancsak a Nyugat hasábjain méltatta a Puszták népe szerzőjének kivételes írói erényeit, mondván többek között: „Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól, hogy irodalmi kritikát írjak. De nem hallgathatom el bámulatomat, amit Illyés írástudása kelt bennem: olyan ez, mint az izmok ereje, amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes, s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán.” Móricz Zsigmond is a Puszták népéről írt 1936-ban: „Szinte humor ömlik el csodálatos regéjén, ahogy sohra fellebbenti a fátylakat egy életraj, egy sorsközösség, egy nemzet testilelki gyötrelmeiről.” Márai Sándornak a Magyarokról szóló cikkéből (Pesti Hírlap, 1938. december 8.) valamivel hosszasabban idézek: „Egy író, akinek prózai szaván is átérzem mindenütt a költőt, s aki, az ő fogalmazása szerint, azt az igazi, megbántott prózát ája, mely soha nem más, mint a megsértett vers hűvösebb fogalmazása: egy író, aki úgy indult el hazulról, a magyar faluvégről, hogy megkerüli közben Európát, s hazaérve oly végzetes figyelemmel látja népét, mint Körösi Csoma Sándor láthatta emlékeiben a tibeti hegyek ormáról... Ez a tünemény minden nép életében ritka és becses.” Nem kevésbé figyelemre méltó, épp Márai sorainak mintegy folytatásaként, hogy a Lélek és kenyér kapcsán (1940-ben) Veres Péter mit és hogyan hangsúlyoz: Illyés „írásaiból európai levegő, európai íz, európai színvonal érzik. Nem valami sznob európaiskodás, hanem valódi. Úgy érezzük, itt nem egy Európa-rajongó magyar, hanem egy magyarságrajongó európai beszél hozzánk.” Veres Péter és Márai Sándor szavai zavartalanul egybehangzanak az értékteremtő, eredeti szellemiség alkati jegyeinek felismerésében. A jelenség lényegét illetően. S ugyanez a beleérzés csendül ki Szabó Lőrinc 1956-ban elhangzott méltatásából is, miszerint: „Illyés Gyulát, a költőt és prózahrót, ma joggal tippünk egyik legigazabb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem örökösének, birtokosának (...) Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberhez és a néphez. Költészete a magyar régmúlt és a jelennek s az emberiségnek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennával az emberi valóságba, a maiba és minden ezutániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalma zenével, a múlandóságot a múlhatatlanba.” Miként tekintett vissza rá, a követendő eszményképre Csoóri Sándor - „A halál másnapján”? „Ő az az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucsmájú juhászok visszafojtott indulatait anélkül, hogy egyik vagy másik mellett kötelezte volna el magát. Összegző volt.^^^ ^^“és így lehetett sorsfordító a költők és _ a nagy magyar gondolkodók között is.” És Sütő András 1983. áprilisában, a koporsó mellett: „Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer - emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire. Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekvésképpen, hogy jólesett lábikrájába harapni - a századnak legújabb esztétikai nevében persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban.” A neki címzett versben Weöres Sándor is megírta már 1938-ban: „Hány sunyi kis csaholó a nyomodban! Mind a bokádba / mama, ha menne! Csak azt tanúsítják, bár nem akarják: / emberi mód lépdelsz; míg ők, ahogy érdemes éppen, / hol farkat csóválnak, hol nyalnak, hol ugatnak.” Mintha semmi új nem lenne a nap alatt a „sunyi kis csaholók” háza táján: a nemzet költőjét, Aragon és Cocteau, Malraux és Frénaud, Guillevic és Rousselot barátját, partnerét, az emelkedett szellemiség előretolt frontszakaszán, az Ordre des Art et Lettres francia kormánykitüntetés „parancsnoki” fokozatának birtokosát, a Herder- és Mondello-díjas, Kossuth-díjjal háromszor kitüntetett Illyés Gyulát életében és halála után is egyaránt kerülgettékkerülgetik az alulsó indulatok bugyraiból fölfortyanó, fullánkos rágalmak. Vélt sérelmek melengetői lejárató célzatú vádakat publikálnak imitt-amott, s a koncra rögvest ráharapnak a mindenkori „kis kuvaszok”, harsogván: Illyés Gyula „néhány év alatt erkölcsi hulla lett”. Álnevek leple mögül nyálazzák körül emlékét gyáva tollnokok. Egy „megkésett leleplezés” szerzője imigyen vélekedett nemrég: „Az író leghíresebb könyvei maguk kínálják föl, hogy mondataikban ne csak művészi, hanem társadalmi, erkölcsi és lélektani igazságot keressünk; ezután meglehetősen kételkedve fogunk járkálni a különféle »igazságok« között.” (Élet és Irodalom, 2001. 1. Újraközölve: Látó, 2002.4.) Mindezek ismeretében kérdezheti joggal a jóhiszemű olvasó: most már vajon kinek lehet igaza Illyés Gyulát, az ő társadalmi és erkölcsi arculatát illetően: Babits Mihálynak,Németh Lászlónak, Márai Sándornak, Weöres Sándornak avagy a magánszorgalmú „leleplezőknek”? Nem hiszem, hogy születése századik évében Illyés Gyula bármi néven nevezhető védelemre szorulna régi és új rágalmazóival szemben. Beszél helyette - érvel és tanúskodik cáfolhatatlanul - maga a teljesítmény: annak az összegző magyar írástudónak az életműve, aki „magyar rajongó európai”-ként, múltba merült századok nagyjainak példái nyomán, nemzete szellemi kincsestárát csodálatos értékekkel gazdagította. A Nem menekülhetsz több mint négyszáz könyvoldala ezt a messze sugárzó erejű Illyés-képet láttatja - In memóriám... Nagy Pál .51 Killár Katalin Hívogató Gyere, bújj ide..., e mögé az ólom-tincs mögé a halántékomon és hallgass egy picit..., olyan távol suhant az „ itt és most ” és olyan nagyon-nagyon megkeseredett a nádmézkörte, ott, azon a régi-régi ágon, ezüstbe metszett levelek tövén..., „fönt”, a mélységes mélyben, vagy „alant”, a zengő magasságban..., olyan forrón, ahogy lélegzetenként jobban homlokom alatt, pillanatra-pillanat, a tudat poklán, a létezés-kamat... Minduntalan itt ólálkodnak a régiek, a kevéske jók és igazak között a beférkőzött árulók, a megdicsőült hamisak, hitszegő gyalázatosak, a harsányak, s a cérnahangúak, kalmárlelkűek, kapzsiak és olcsó alkuszok, a rengeteg, kártékony, „ tiszta agy ”, az örökké felszínen lebegő, milliom, apró piszok, kik miatt egykor hegyek vajúdtak, s kik egérré silányulnak a tisztító pusztulás tüzében... Itt kuporgok a csúcs tövén. Fáradt vagyok. Hétközi holnapokba egyes-egyedül Te menthetsz át... Dédelgess, bújj ide, gyere... 2002. VII. 9.