Népújság, 2002. augusztus (54. évfolyam, 176-202. szám)

2002-08-03 / 178. szám

4­i A budapesti Nap Kiadó rangos-fontos sorozatában idén megjelent Illyés-kötet élén nem bevezető tanulmányt, nem elő­szót olvashatunk, hanem verset. Címe: Egy sápadt nő egy kis szobában. A Nyugat kö­zölte először, 1931 februárjában. A költő, aki ezt a verset írta, halottak napján szüle­tett­­ 1902-ben. „Nem volt riadalom a pusztán, (...) / Körül a halál diadalma, / gyertyás, kísértő ünnepély / és lent egy váratlan sikoltás / a párás völgy ölén.” Ez év novemberének második napján lesz kere­ken száz esztendeje, hogy ott, a Dunántúlon elhang­zott a „váratlan sikoltás”, épp gyertyagyújtáskor. Vá­ratlanul tán­­­s jövendőbeli vigaszul a magyar puszták és völgyek népének. Az Illyés-centenárium irodalmunk, szellemi éle­tünk folyamatos ünnepe. Különféle kirekesztő káno­nok jelszavaitól hangos körülményeink közepette is elvárható lenne hát, hogy ezekben a hetekben­­hónapokban sorra lássanak napvilágot az alkalomhoz illő, tisztelgő kiadványok, hogy színházainkban egy­mást kövessék a felújítá­sok, az új Illyés­­bemutatók - határokon innen és túl: Pozsonytól, Budapesttől, Kassától Újvi­dékig, Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig. Min­denütt, ahol a nagyvilágban fórumo­s kö­zönsége van a megtartó magyar kultúrá­nak. Ezzel szemben nem sok jelét észlelhet­jük (legalábbis egyelőre) az Illyés Gyula és műve iránti érdemleges figyelemnek. Ezért oly igen elismerésre méltó a Nap,Kiadó jól időzített vállalkozása, a Nem menekülhetsz című összeállítás­­ Domokos Mátyás igé­nyesen körültekintő válogatásában (felelős kiadó Sebestyén Ilona). A tüneményes Illyés-jelenség teljességét nyújtja ez a könyv, a maga vonzó sokolda­lúságában: kortárs költők, elbeszélők, kriti­kusok, irodalomtörténészek értékelő és vallomásos soraiból, levelekből, s nem utolsósorban persze a kötetbe fölvett nagy Illyés-versekből, szövegrészekből bontako­zik itt elénk egy meghatározó jelentőségű huszadik századi magyar író pályarajza és szellemi arculata. A Nem menekülhetsz, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Nem volt elég, a Hazám, a Gyűrűk, az Egy mondat a zsarnokságról, az Árpád költőjéhez, a Puszták népe, a Petőfi, a Ma­ In memóriám Illyés Gyula gyarok, a Hunok Párisban, a Fáklyaláng, a Különc, a Szellem és erőszak írójához­­ vagy őróla — olyan jeles elődök és utódok, kiváló pályatársak szólnak ezeken a lapo­kon, mint például Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Márai Sán­dor, Halász Gábor, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Czine Mihály, Szabó Magda, Do­mokos Mátyás, Csoóri Sándor, Sütő And­rás, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Görömbei András. Nehéz lenne itt és most nem idézni egy­­egy mondatot az imént említettektől. Né­meth László, aki azonnal felfigyelt az indu­ló költőre, a Nehéz föld megjelenése után, 1929-ben, a Nyugatban így adott hangot lelkes fölismerésének: „Illyésre azonban úgy nézek, mint a csillagra, aki ott jelent meg, ahol kiszámítottam.” Babits ugyan­csak a Nyugat hasábjain méltatta a Puszták népe szerzőjének kivételes írói erényeit, mondván többek között: „Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mosta­nában mindjobban iszonyodom attól, hogy irodalmi kritikát írjak. De nem hallgatha­tom el bámulatomat, amit Illyés írástudása kelt bennem: olyan ez, mint az izmok ere­je, amely nélkül lehetetlen volna a cseleke­det. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes, s az egészséges erőnek ez a fölénye megér­zik az egész könyv tónusán.” Móricz Zsig­mond is a Puszták népéről írt 1936-ban: „Szinte humor ömlik el csodálatos regéjén, ahogy sohra fellebbenti a fátylakat egy élet­raj, egy sorsközösség, egy nemzet testi­lelki gyötrelmeiről.” Márai Sándornak a Magyarokról szóló cikkéből (Pesti Hírlap, 1938. december 8.) valamivel hosszasabban idézek: „Egy író, akinek prózai szaván is átérzem mindenütt a költőt, s aki, az ő fogalmazása szerint, azt az igazi, megbántott prózát ája, mely soha nem más, mint a megsértett vers hűvösebb fogalmazása: egy író, aki úgy indult el ha­zulról, a magyar faluvégről, hogy megke­rüli közben Európát, s haza­érve oly végzetes figyelem­mel látja népét, mint Körösi Csom­a Sándor láthatta em­lékeiben a tibeti hegyek or­máról... Ez a tünemény minden nép életében ritka és becses.” Nem kevésbé fi­gyelemre méltó, épp Márai sorainak mintegy folytatása­ként, hogy a Lélek és kenyér kapcsán (1940-ben) Veres Péter mit és hogyan hangsú­lyoz: Illyés „írásaiból euró­pai levegő, európai íz, euró­pai színvonal érzik. Nem valami sznob európaiskodás, hanem valódi. Úgy érezzük, itt nem egy Európa-rajongó magyar, hanem egy magyar­ságrajongó európai beszél hozzánk.” Veres Péter és Márai Sándor szavai zavartalanul egybe­hangzanak az értékteremtő, eredeti szellemiség alkati jegyeinek felismerésében. A jelenség lényegét illetően. S ugyanez a beleérzés csendül ki Szabó Lő­rinc 1956-ban elhangzott méltatásából is, miszerint: „Illyés Gyulát, a költőt és próza­­hrót, ma joggal tippünk egyik legigazabb, legreprezentánsabb fiának tekinthetjük, az egyetemes európai szellem örökösének, birtokosának (...) Illyés Gyula legfőbb tartalma a szépség, az igazság, a hűség az emberhez és a néphez. Költészete a ma­gyar régmúlt és a jelennek s az emberiség­nek legszebb vágyait, a legmagasabb költői álom hangjait és képeit köti be, a zordakat és legédesebbeket, antennával az emberi valóságba, a maiba és minden ezutániba. A közelibe és a távoliba. Az egyénibe és a közösségibe. Hatalma zenével, a múlandó­ságot a múlhatatlanba.” Miként tekintett vissza rá, a követendő eszményképre Csoóri Sándor - „A halál másnapján”? „Ő az az idegszál volt, amely közvetíteni tudta Ady lázadását, Széchenyi keserűségét, buzgalmát s a lehúzott kucs­­májú juhászok visszafojtott indulatait anél­kül, hogy egyik vagy m­ásik mellett köte­lezte volna el magát. Összegző volt.^^^ ^^“és így lehetett sorsfordító a költők és _ a nagy magyar gondolkodók között is.” És Sütő András­­ 1983. áprilisában, a koporsó mellett: „Magát a költőt is elve­­szejtés végett keresték nemegyszer - emlé­kezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire. Kis kuva­szok azt is elugatták dicsekvésképpen, hogy jólesett lábikrájába harapni - a szá­zadnak legújabb esztétikai nevében persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban.” A neki címzett versben Weöres Sándor is megírta­­ már 1938-ban: „Hány sunyi kis csaholó a nyomodban! Mind a bokádba / mama, ha menne! Csak azt tanúsítják, bár nem akarják: / emberi mód lépdelsz; míg ők, ahogy érdemes ép­pen, / hol farkat csóválnak, hol nyalnak, hol ugatnak.” Mintha semmi új nem lenne a nap alatt a „sunyi kis csaholók” háza táján: a nemzet költőjét, Aragon és Cocteau, Malraux és Frénaud, Guillevic és Rousselot barátját, partnerét, az emelkedett szellemiség előre­tolt frontszakaszán, az Ordre des Art et Lettres francia kormánykitüntetés „parancsnoki” fokozatának birtokosát, a Herder- és Mondello-díjas, Kossuth-díjjal háromszor kitüntetett Illyés Gyulát életé­ben és halála után is egyaránt kerülgették­­kerülgetik az alulsó indulatok bugyraiból fölfortyanó, fullánkos rágalmak. Vélt sérel­mek melengetői lejárató célzatú vádakat publikálnak imitt-amott, s a koncra rögvest ráharapnak a mindenkori „kis kuvaszok”, harsogván: Illyés Gyula „néhány év alatt erkölcsi hulla lett”. Álnevek leple mögül nyálazzák körül emlékét gyáva tollnokok. Egy „megkésett leleplezés” szerzője imi­gyen vélekedett nemrég: „Az író leghíre­sebb könyvei maguk kínálják föl, hogy mondataikban ne csak művészi, hanem társadalmi, erkölcsi és lélektani igazságot keressünk; ezután meglehetősen kételked­ve fogunk járkálni a különféle »igazságok« között.” (Élet és Irodalom, 2001. 1. Újra­­közölve: Látó, 2002.4.) Mindezek ismeretében kérdezheti joggal a jóhiszemű olvasó: most már vajon kinek lehet igaza Illyés Gyulát, az ő társadalmi és erkölcsi arculatát illetően: Babits Mihály­nak,­Németh Lászlónak, Márai Sándornak, Weöres Sándornak­­ avagy a magánszor­galmú „leleplezőknek”? Nem hiszem, hogy születése századik évében Illyés Gyula bármi néven nevezhető védelemre szorulna régi és új rágalmazóival szemben. Beszél helyette - érvel és tanúsko­dik cáfolhatatlanul - maga a teljesítmény: annak az összegző magyar írástudónak az életműve, aki „magyar rajongó európai”-ként, múltba merült századok nagyjainak példái nyomán, nemzete szellemi kincsestárát cso­dálatos értékekkel gazdagította. A Nem menekülhetsz több mint négy­száz könyvoldala ezt a messze sugárzó erejű Illyés-képet láttatja - In memóriám... Nagy Pál .51 Killár Katalin Hívogató Gyere, bújj ide..., e mögé az ólom-tincs mögé a halántékomon és hallgass egy picit..., olyan távol suhant az „ itt és most ” és olyan nagyon-nagyon megkeseredett a nádmézkörte, ott, azon a régi-régi ágon, ezüstbe metszett levelek tövén..., „fönt”, a mélységes­ mélyben, vagy „alant”, a zengő magasságban..., olyan forrón, ahogy lélegzetenként jobban homlokom alatt, pillanatra-pillanat, a tudat poklán, a létezés-kamat... Minduntalan itt ólálkodnak a régiek, a kevéske jók és igazak között a beférkőzött árulók, a megdicsőült hamisak, hitszegő gyalázatosak, a harsányak, s a cérnahangúak, kalmárlelkűek, kapzsiak és olcsó alkuszok, a rengeteg, kártékony, „ tiszta­ agy ”, az örökké felszínen lebegő, milliom, apró piszok, kik miatt egykor hegyek vajúdtak, s kik egérré silányulnak a tisztító pusztulás tüzében... Itt kuporgok a csúcs tövén. Fáradt vagyok. Hétközi holnapokba egyes­­-egyedül Te menthetsz át... Dédelgess, bújj ide, gyere... 2002. VII. 9.

Next