Népújság, 2004. augusztus (56. évfolyam, 179-204. szám)
2004-08-28 / 202. szám
Két levél A Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten írásos dokumentumok, levelek tömegét őrzi az itt elhelyezett Tamási-hagyatékban. Nemrég a Tamási Áronnak küldött levelek gyűjteményében találtam rá az alább olvasható két levélre is. Kováts Benedek írta ezeket annak idején, az ötvenes években. Kováts Benedek Tamási leglelkesebb tisztelői, hűséges barátai, értő olvasói közé tartozott, s erről tanúskodnak meggyőzően a szóban forgó levelek is. Nem fölösleges pár szót ejteni a levelek írójáról. Kováts Benedek (1888-1975) a marosvásárhelyi Református Kollégium vallástanára volt 1922-től egészen nyugdíjazásáig. 1943 és 1947 között a nagynevű tanintézet igazgatója, mindvégig Marosvásárhely szellemi életének jeles egyénisége. Tevékenyen részt vett a Kemény Zsigmond Társaság munkájában, egyházi vonatkozású, pedagógiai tárgyú cikkei jelentek meg a korabeli lapokban, és a szépirodalom sem állt tőle távol; például a Borsos Tamásról írt regényének részleteivel lépett nyilvánosság elé. A Tamási Áronhoz fűződő baráti kapcsolata korán kezdődött s változatlan maradt élete végéig. (1935 nyarán Németh László, Moher Károly, Keresztury Dezső, Abafáy Gusztáv s mások társaságában találkozott Tamásival Marosvásárhelyt.) Leveleiben Kováts Benedek forró szavakkal ad hangot a Tamási-művek olvasása közben szerzett élményeinek. A református kollégiumi vallástanár a magyar próza legnagyobb költőjének tartotta a mélyen katolikus kötődésű írót, akiben a székely lelkiség magasrendű művészi kifejezőjét tisztelte rajongással. Egymás nyomába lépő nemzedékek szeretett tanára volt Kováts Benedek - Benci bácsi - hosszú éveken át a vásárhelyi kollégiumban; magam is tanítványai közé tartoztam nyolc kerek éven át. Leveleinek közlésével - úgy vélem - sokak nevében hajtok fejet emléke előtt. Nagy Pál Kováts Benedek - Tamási Áronnak Aranka! Édes Jó Testvérem! Írom e levelet, jóllehet nem tudom, vajon jut-e valaha kezedbe. Írom, mert nem tudom magamba rejteni mindazt, amit Rólad gondolok. Veled kapcsolatban érzek. Sokat, nagyon sokat foglalkozom Veled, s naponta köszönöm azt a sok ajándékot, amit Tőled kaptam és kapok mindig, amikor írásaidat olvasom. Örülök, hogy ez a vad (kiolvashatatlan) idő nem fosztott ki javaidból, nem lettél szegényebb, hanem gazdagabb vagy, mint voltál valaha. Áldom az Istent, hogy látásodat nem homályosította meg; maradtál az, aki mindig voltál, a szellem embere. Te vagy barátaim között az egyetlen, akit a történelem nem forgatott ki magadból, sőt ígéretből beteljesüléssé lettél, mert nem idegen szárnyakba kapaszkodtál, hanem a saját magadén emelkedtél magasabbra. Ezért lehettél és lettél is a magyar próza legnagyobb mestere. Elszakadásunk óta kétszer is végigolvastam novellás kötetedet. Maupassant és Csehov mellett Téged tartalak a legnagyobb novellaírónak; áldott, gyönyörít és termékeny fája vagy Te a magyar költészetnek. Két utolsó könyved: a Bölcső és Bagoly meg a Hazai Tükör olyan érett, ízes gyümölcse az irodalomnak amilyent még nem temett a magyar költészet tündérkertje. Annyi szépség, annyi derű, annyi kincs van bennük, hogy alig győztem magamba ölelni. Áldjon meg érte az Isten a maga minden áldásával. Minap a Szegénység szárnyai c. írásod került a kezembe. Amikor az első mondatot olvastam: ,,Mozdult a téli hajnal”, felpattantam és percekig nem voltam képes arra, hogy folytassam, annyira meglepett. Ilyen egyszerűen, ilyen szemléltetően, lelket simogatón még soha senki sem, írt. Feleségem is hasonló gyönyöríséggel olvasta, s azóta is sokat, sokat emlegetjük, pedigmennyi hasonlót kaptunk azóta is Tőled. Nemrégiben újból elolvastam a Virrasztást is. A tisztánlátás áldott vetülete minden írásod. Meg nem alkudó állásfoglalás amellett, ami egy nép életét jelentheti. Hogy elalkudták és megtagadták sokan azt, ami egyszer sokunknak a szívét felmelegítette. Ez mutatja, hogy nem őszinte meglátás és állásfoglalás volt, talmi hetvenkedés. Téged túlszárnyalni törekvő harmadrangúság csupán. Az ő bűnük, de egyben büntetésük is, írásaikat, mint a szél a polyvát, elfújja a történelem vihara, a Tiéd megmarad és századokon át hat termékenyítően arra, akit népünk sorsa még érdekel. Mennyi visszaélés, mennyi rút számítás fosztotta meg legszebb szavainkat a tartalomtól! Zengő érc és pengő cimbalom mindaz, amit ma csacsog és halandzsál az emberek sokasága. Újra kell itt értékelnünk már mindent, ha azt akarjuk, hogy hódító útjára induljon az ember beszéde. Nagy áldás és lelket simogató ajándék a Te beszéded. Nem csak szép, hanem igaz is. Százszor villan agyamban egy-egy mondásod. Pl. az is, amit a körtetolvaj szorultságában kivág: „Ki fia vagy? ” „Az most ne számítson. ” Ennyicske szóval olyan sokat még senki sem mondott. Játékos könnyedséggel szórod tele könyveidet ezekkel a kincsekkel. Az ember mindent megérez, mindent lát, mindent megért. Nagy vagy, Aranka t ízes gyümölcsöket termő hatalmas ága a magyar írás fájának. Sohasem reméltem, hogy ilyen gazdag termés feledtesse szegénységünket, hogy az átélt keserűségek után egy- Egy kép 1935-ből... Marosvásárhelyi írók és vendégeik: Tamási Áron, Keresztury Dezső, Abafáy Gusztáv, Németh László, Fekete Andor, Kováts Benedek, Paál Gusztáv és Moher Károly WBssm ________ / r | Anna Mitrofanovna Konykova |HtofiiMitném ki fényt’ Réges-régen, amikor a jávorszarvasok még nem éltek az emberekkel barátságban, amikor az osztjákok és a vogulok nem utaztak, nem szálltak repülőn, hanem az erdőket és a mocsarakat járták, maguknak élelmet szerezve, az igen bölcs emberek azt mondogatták: „Ha nem indulsz el, nem ijedsz meg”, „Ha nem jársz, nem eszel”, a Najgyena folyó felső folyásánál öreg vogulok nomád sátorozóhelye állott. A szálláson mindenkinek volt gyermeke, a szellemek csak egy családnak nem küldtek gyermeket. A férj sokáig könyörgött feleségével a szellemeknek, hogy küldjenek nekik is utódot. És amint leáldozóban volt életük, amikor a nap eszébe hajlott, kisleányuk született. A szülők töprengtek, minek is hívják. - Olyan nevet kell választanunk, hogy szerencsét hozzon ránk - latolgatta hangosan az édesanyja. - Naplementekor jött a világra, Estikének hívjuk-e? Bár az est a pihenés, alvás ideje, hát a lányunk ne legyen lusta és aluszékony nagy korában. - Egyet se félj, anyjuk - nyugtatta meg az apa. - A reggel este születik. Hívjuk Estikének, talán a lányunknak szerencséje lesz estétől látni a hajnalpírt. - Apjuk, te a mesék világába tévedtél - ellenkezett az anya. - A mi meséink is este születnek a lobogó tábortüzek mellett - felelte az apa. - A mesék után a fiúk szépet álmodnak, karjuk, lábuk megtelik erővel, válluk megerősödik, nem lesznek hajlott hátúak. Estike legyen az emberek esti meséje, forró, égő lánggal a szívében, hadd melengesse az emberi szíveket a melegével. Az anya beleegyezett. Fogta az apróságot, és a tűzhöz vitte, hogy megmutassa mindenkinek. Az egyik bölcs öregasszony sokáig elnézte a kislányt, aztán megszólalt: - Emberek, ez a kislány nem hasonlít azokra a gyerekekre, akiket láttam. Az ő arcán, akár az égen, két pír, a hajnalpír és az esti pír találkozik. Mindnyájunkra sok örömöt hoz. Az emberek, akik megörvendtek a bölcs asszony szavainak, megélénkültek, énekeltek, táncra perdültek a tűz körül. Csak Kompolen, a Mocsári Szellem haragudott, ide-oda futkosott a mocsarakon és fenyvesekben, vadul kiáltozva, sivítozva. A fákra szállt, azok összetörtek, és nyögve hulltak holtan a földre. Megrémültek a madarak, és szerteszét szálltak. A vadak a távoli erdőkbe menekültek, a halak a folyók fenekére húzódtak. Mindent és mindenkit megijesztett Kompolen, a Mocsári Szellem: nem tűrte, hogy az emberek örvendezzenek. Kialudt a tűz, kialudt az emberek öröme is. Nehéz élet következett. A vogulok reggeltől estig az erdőket járták, vadat kerestek, de keveset kaptak. Megnőtt Estike, el-eljárt vadászni, de szegényes zsákmánnyal vagy üresen tért haza. Estike egyszer, amint a vadászatról jött meg, az erdőben egy kicsi, gyenge szarvasborjúra bukkant. Kinyújtott lábbal, hátraszegett fejjel feküdt, mint a törött ág aszály idején. Estike rájött, hogy a szarvasborjú anyja valahol elpusztult. A lány karjára vette és hazavitte. Sokáig ment, nagyon elfáradt. Súlyos volt az elő teher, de boldogan cipelte. Megy és ezt suttogja. . . - Élj meg, te borjú, maradj életben. Rögtön hazaérünk, kapsz levest és felépülsz. Tej helyett levest kapott a szarvasborjú, lábra állt, és legelni kezdte a finom füvet. Amikor teljesen megerősödött, Estike a legjobb legelőkre vitte. Egész nap őrzi, este begyújt a füstölőbe, ül a kis fatuskón, a szarvasborjú a lábánál hever. Estike bölcsődalokat dúdol neki. A füstölő elűzi a szúnyogokat, a gyöngéd dal álmokat ébreszt. A szarvasborjú szemét lehunyja, Estike meleg tenyerével megsimogatja a szarvasborjú fején a dombocskákat, és azt énekli, amire öreganyja, a Föld tanította, és azt, amit édesanyja dalolt, amint őt ringatta: Csijja-csijja, tente-tente, Halk dalomat hallgasd meg te. Azt kívánom, kicsi szarvas, Erőt gyűjtsél, sokat alhass. Röpítsenek a lábaid, Nőjenek ki a szarvaid, Agas-bogarak legyenek, Napfénnyel versenyezzenek... Teljes szívemből kívánom. Szálljon szempilládra álom. Napot vigy az embereknek Szarvaidon, örvendjenek. A szarvasborjú már mély álomba merült, de Estike még akkor is énekelt. A nyírfák félálomban vele dúdoltak, az aranyszínű fenyők halkan kísérték. Csak a nyugtalan nyárfalevelek reszkettek, és alig hallható hangon azt suttogták egymásnak: - Jaj, nehogy meghallja ezeket az énekeket Kompolen, a gonosz szellem. Suttogásukat meghallotta Fülesbagoly, és hangosan huhogni kezdett: - Hu-hu-hu, ne féljetek a gonosztevőtől, a fecskék betömték a fülét sárral. Alszik a szarvasborjú, a föld és a felhők már régen a sötét oldalukra feküdtek. A szél elszundított az erdőben a fák tövében. Csak a szellőcskék röpködnek csendesen ide-oda a szarvasborjú és Estike fölött, hallgatják az éneket. Aztán a szelecskék tenyerükre tették a halk éneket, az erdőkbe vitték, és szétosztották a vadak között. Az állatok a füstölő és Estike felé tartottak. Először a rénszarvasok jöttek, nyomukban a jávorszarvasok. Odacammogott a medve, orrát a füstölő felé fordította. Estike napokon át fogadta a vadakat a füstölő mellett, az megvédte őket a szúnyogoktól és énekelt nekik. A szarvasborjú már erőre kapott, felvidult, futkorászott a rénszarvasokkal és jávorszarvasokkal, hancúrozott, öklelődzött, próbálgatta erejét. Ki tudja, mennyi ideig tartott ez, teltekmúltak a napok. A szarvasborjút a takarmányok megetették, a vizek megitatták, az esők megmosták, a havak megfehérítették, a szelek bátorságra nevelték. Megnőtt, erős, szép lett. Nem járt a csordába, úgy szállt, mint a fehér, tiszta felhő. Most esténként nemhogy egyedül ment volna a füstölőhöz, de sok társát is odavezette. Estike pedig egész napokon át száraz tuskókat és fal gombákat gyűjtögetett, sok füstölőt rakott, csendes, kedves dalaival mindenkit álomba ringatott. Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz, hópehely-szúnyogok röpködtek. Estike szíve elszorult. Azon töprengett: vajon elhagyják-e jávorszarvas barátai, kinek dúdolhatná bölcsődalait. Az okos Fehér Jávorszarvas megértette, odament, meleg ajkával megérintette Estike kezét, orrát, mintha azt mondta volna: „Mi veled leszünk, kishúgom, csak hívjál bennünket.” Megörült Estike, köszönetet mondott Fehér Jávorszarvasnak, aztán rárakta a mintás lószerszámokat, szarvait rikító pántlikákkal felékesítette, felült a könnyű szánra, és fogta hosszú botját. Fehér Jáborszarvas ellökte magát a földtől könnyű, erős lábaival, és felröppent a magasba. Úgy szállt a levegőégben, mint a lebegő madár, díszes szarvainak csúcsa könnyedén megérintette az eget, a szarvaktól az égen csíkok lobogtak. Estike karját kinyújtotta, a csíkokhoz ért, azok szórták az északi fény tarka szikráit elénk. A színek csillogó világa beragyogta a jeges vogul földet, behatolt a házikókba, a kicsi ablakokon át, melyeket jávorszarvas-hólyagok borítottak üveg helyett; beragyogta az alacsony kunyhók sötét sarkait, örömmel töltötte el a fény után sóvárgó vogulok arcát. Boldogsággal töltötte el a szívüket, a színes ég alá hívta őket a csikorgó hidegben. Azoktól a régi időktől kezdve, a fagyos éjszakákon, amikor tarka fényben úszik az északi ég, a vogulok ünnepet ülnek, táncra perdülnek a szabad ég alatt, és láthatatlanul Estike is ott kering velük. Bán Péter fordítása