Népújság, 2004. augusztus (56. évfolyam, 179-204. szám)

2004-08-28 / 202. szám

Két levél A Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten írásos dokumentumok, levelek tömegét őrzi az itt elhelyezett Tamási-hagyatékban. Nem­rég a Tamási Áronnak küldött levelek gyűjteményében találtam rá az alább olvasható két levélre is. Kováts Benedek írta ezeket annak idején, az ötvenes években. Kováts Benedek Tamási leg­lelkesebb tisztelői, hűséges barátai, értő olvasói közé tartozott, s erről tanúskodnak meggyőzően a szóban forgó levelek is. Nem fölösleges pár szót ejteni a levelek írójáról. Kováts Bene­dek (1888-1975) a marosvásárhelyi Református Kollégium val­lástanára volt 1922-től egészen nyugdíjazásáig. 1943 és 1947 kö­zött a nagynevű tanintézet igazgatója, mindvégig Marosvásárhely szellemi életének jeles egyénisége. Tevékenyen részt vett a Ke­mény Zsigmond Társaság munkájában, egyházi vonatkozású, pe­dagógiai tárgyú cikkei jelentek meg a korabeli lapokban, és a szépirodalom sem állt tőle távol; például a Borsos Tamásról írt regényének részleteivel lépett nyilvánosság elé. A Tamási Áronhoz fűződő baráti kapcsolata korán kezdő­dött s változatlan maradt élete végéig. (1935 nyarán Németh László, Moher Károly, Keresztury Dezső, Abafáy Gusztáv s mások társaságában találkozott Tamásival Marosvásárhelyt.) Leveleiben Kováts Benedek forró szavakkal ad hangot a Ta­mási-művek olvasása közben szerzett élményeinek. A refor­mátus kollégiumi vallástanár a magyar próza legnagyobb köl­tőjének tartotta a mélyen katolikus kötődésű írót, akiben a székely lelkiség magasrendű művészi kifejezőjét tisztelte ra­jongással. Egymás nyomába lépő nemzedékek szeretett tanára volt Kováts Benedek - Benci bácsi - hosszú éveken át a vásárhelyi kollégiumban; magam is tanítványai közé tartoztam nyolc kerek éven át. Leveleinek közlésével - úgy vélem - sokak nevében haj­tok fejet emléke előtt. Nagy Pál Kováts Benedek - Tamási Áronnak Aranka! Édes Jó Testvérem! Írom e levelet, jóllehet nem tudom, vajon jut-e valaha kezedbe. Írom, mert nem tu­dom magamba rejteni mindazt, amit Rólad gondolok. Veled kapcsolatban érzek. Sokat, nagyon sokat foglalkozom Veled, s naponta köszönöm azt a sok ajándékot, amit Tőled kaptam és kapok mindig, ami­kor írásaidat olvasom. Örülök, hogy ez a vad (kiolvashatatlan) idő nem fosztott ki ja­vaidból, nem lettél szegényebb, hanem gaz­dagabb vagy, mint voltál valaha. Áldom az Istent, hogy látásodat nem homályosította meg; maradtál az, aki mindig voltál, a szel­lem embere. Te vagy barátaim között az egyetlen, akit a történelem nem forgatott ki magadból, sőt ígéretből beteljesüléssé let­tél, mert nem idegen szárnyakba kapasz­kodtál, hanem a saját magadén emelkedtél magasabbra. Ezért lehettél és lettél is a ma­­gyar próza legnagyobb mestere. Elszakadásunk óta kétszer is végigolvas­tam novellás kötetedet. Maupassant és Cse­hov mellett Téged tartalak a legnagyobb novellaírónak; áldott, gyönyörít és termé­­keny fája vagy Te a magyar költészetnek. Két utolsó könyved: a Bölcső és Bagoly meg a Hazai Tükör olyan érett, ízes gyü­mölcse az irodalomnak amilyent még nem tem­ett a magyar költészet tündérkertje. Annyi szépség, annyi derű, annyi kincs van bennük, hogy alig győztem magamba ölel­ni. Áldjon meg érte az Isten a maga minden áldásával. Minap a Szegénység szárnyai c. írásod került a kezembe. Amikor az első mondatot olvastam: ,,Mozdult a téli hajnal”, felpat­tantam és percekig nem voltam képes arra, hogy folytassam, annyira meglepett. Ilyen egyszerűen, ilyen szemléltetően, lelket si­­mogatón még soha senki sem, írt. Felesé­gem is hasonló gyönyörí­séggel olvasta, s azóta is sokat, sokat emlegetjük, pedig­­mennyi hasonlót kaptunk azóta is Tőled. Nemrégiben újból elolvastam a Virrasz­tást is. A tisztánlátás áldott vetü­lete min­den írásod. Meg nem alkudó állásfoglalás amellett, ami egy nép életét jelentheti. Hogy elalkudták és megtagadták sokan azt, ami egyszer sokunknak a szívét felmelegítette. Ez mutatja, hogy nem őszinte meglátás és állásfoglalás volt, talmi hetvenkedés. Téged túlszárnyalni törekvő harmadrangúság csu­pán. Az ő bűnük, de egyben büntetésük is, írásaikat, mint a szél a polyvát, elfújja a történelem vihara, a Tiéd megmarad és századokon át hat termékenyítően arra, akit népünk sorsa még­ érdekel. Mennyi visszaélés, mennyi rút számítás fosztotta meg legszebb szavainkat a tarta­lomtól! Zengő érc és pengő cimbalom mindaz, amit ma csacsog és halandzsál az emberek sokasága. Újra kell itt értékelnünk már mindent, ha azt akarjuk, hogy hódító útjára induljon az ember beszéde. Nagy ál­dás és lelket simogató ajándék a Te beszé­ded. Nem csak szép, hanem igaz is. Százszor villan agyamban egy-egy mon­dásod. Pl. az is, amit a körtetolvaj szorult­ságában kivág: „Ki fia vagy? ” „Az most ne számítson. ” Ennyicske szóval olyan sokat még senki sem mondott. Játékos könnyed­séggel szórod tele könyveidet ezekkel a kin­csekkel. Az ember mindent megérez, min­dent lát, mindent megért. Nagy vagy, Aranka t ízes gyümölcsöket termő hatalmas ága a magyar írás fájának. Sohasem reméltem, hogy ilyen gazdag ter­més feledtesse szegénységünket,­­ hogy az átélt keserűségek után egy- Egy kép 1935-ből... Marosvásárhelyi írók és vendégeik: Tamási Áron, Keresztury Dezső, Abafáy Gusztáv, Németh László, Fekete Andor, Kováts Benedek, Paál Gusztáv és Moher Károly WBssm ________­ ­/ r | Anna Mitrofanovna Konykova |HtofiiMi­t­­n­ém ki fényt’ Réges-régen, amikor a jávorszarvasok még nem éltek az emberekkel barátság­ban, amikor az osztjákok és a vogulok nem utaztak, nem szálltak repülőn, ha­nem az erdőket és a mocsarakat járták, maguknak élelmet szerezve, az igen bölcs emberek azt mondogatták: „Ha nem indulsz el, nem ijedsz meg”, „Ha nem jársz, nem eszel”, a Najgyena folyó felső folyásánál öreg vogulok nomád sátorozóhelye állott. A szálláson minden­kinek volt gyermeke, a szellemek csak egy családnak nem küldtek gyermeket. A férj sokáig könyörgött feleségével a szel­lemeknek, hogy küldjenek nekik is utó­dot. És amint leáldozóban volt életük, ami­kor a nap eszébe hajlott, kisleányuk szü­letett. A szülők töprengtek, minek is hív­ják. - Olyan nevet kell választanunk, hogy szerencsét hozzon ránk - latolgatta han­gosan az édesanyja. - Naplementekor jött a világra, Estikének hívjuk-e? Bár az est a pihenés, alvás ideje, hát a lányunk ne legyen lusta és aluszékony nagy korában. - Egyet se félj, anyjuk - nyugtatta meg az apa. - A reggel este születik. Hívjuk Estikének, talán a lányunknak szerencsé­je lesz estétől látni a hajnalpírt. - Apjuk, te a mesék világába tévedtél - ellenkezett az anya. - A mi meséink is este születnek a lo­bogó tábortüzek mellett - felelte az apa. - A mesék után a fiúk szépet álmod­nak, karjuk, lábuk megtelik erővel, válluk megerősödik, nem lesznek hajlott hátúak. Estike legyen az emberek esti meséje, forró, égő lánggal a szívében, hadd me­lengesse az emberi szíveket a melegével. Az anya beleegyezett. Fogta az aprósá­got, és a tűzhöz vitte, hogy megmutassa mindenkinek. Az egyik bölcs öregasszony sokáig el­nézte a kislányt, aztán megszólalt: - Emberek, ez a kislány nem hasonlít azokra a gyerekekre, akiket láttam. Az ő arcán, akár az égen, két pír, a hajnalpír és az esti pír találkozik. Mindnyájunkra sok örömöt hoz. Az emberek, akik megörvendtek a bölcs asszony szavainak, megélénkültek, énekeltek, táncra perdültek a tűz körül. Csak Kompolen, a Mocsári Szellem hara­gudott, ide-oda futkosott a mocsarakon és fenyvesekben, vadul kiáltozva, sivítozva. A fákra szállt, azok összetörtek, és nyög­ve hulltak holtan a földre. Megrémültek a madarak, és szerteszét szálltak. A vadak a távoli erdőkbe menekültek, a halak a folyók fenekére húzódtak. Mindent és mindenkit megijesztett Kompolen, a Mocsári Szellem: nem tűr­te, hogy az emberek örvendezzenek. Kialudt a tűz, kialudt az emberek örö­me is. Nehéz élet következett. A vogulok reggeltől estig az erdőket járták, vadat kerestek, de keveset kaptak. Megnőtt Es­tike, el-eljárt vadászni, de szegényes zsákmánnyal vagy üresen tért haza. Estike egyszer, amint a vadászatról jött meg, az erdőben egy kicsi, gyenge szar­vasborjúra bukkant. Kinyújtott lábbal, hátraszegett fejjel feküdt, mint a törött ág aszály idején. Estike rájött, hogy a szar­vasborjú anyja valahol elpusztult. A lány karjára vette és hazavitte. Sokáig ment, nagyon elfáradt. Súlyos volt az elő teher, de boldogan cipelte. Megy és ezt suttog­ja. . . - Élj meg, te borjú, maradj életben. Rögtön hazaérünk, kapsz levest és fel­épülsz. Tej helyett levest kapott a szarvasbor­jú, lábra állt, és legelni kezdte a finom füvet. Amikor teljesen megerősödött, Es­tike a legjobb legelőkre vitte. Egész nap őrzi, este begyújt a füstölőbe, ül a kis fa­­tuskón, a szarvasborjú a lábánál hever. Estike bölcsődalokat dúdol neki. A füstö­lő elűzi a szúnyogokat, a gyöngéd dal álmokat ébreszt. A szarvasborjú szemét lehunyja, Estike meleg tenyerével megsi­mogatja a szarvasborjú fején a dombocs­kákat, és azt énekli, amire öreganyja, a Föld tanította, és azt, amit édesanyja da­lolt, amint őt ringatta: Csijja-csijja, tente-tente, Halk dalomat hallgasd meg te. Azt kívánom, kicsi szarvas, Erőt gyűjtsél, sokat alhass. Röpítsenek a lábaid, Nőjenek ki a szarvaid, Agas-bogarak legyenek, Napfénnyel versenyezzenek... Teljes szívemből kívánom. Szálljon szempilládra álom. Napot vigy az embereknek Szarvaidon, örvendjenek. A szarvasborjú már mély álomba me­rült, de Estike még akkor is énekelt. A nyírfák félálomban vele dúdoltak, az aranyszínű fenyők halkan kísérték. Csak a nyugtalan nyárfalevelek reszkettek, és alig hallható hangon azt suttogták egy­másnak: - Jaj, nehogy meghallja ezeket az éne­keket Kompolen, a gonosz szellem. Suttogásukat meghallotta Fülesbagoly, és hangosan huhogni kezdett: - Hu-hu-hu, ne féljetek a gonosztevő­től, a fecskék betömték a fülét sárral. Alszik a szarvasborjú, a föld és a fel­hők már régen a sötét oldalukra feküdtek. A szél elszundított az erdőben a fák tövé­ben. Csak a szellőcskék röpködnek csen­desen ide-oda a szarvasborjú és Estike fölött, hallgatják az éneket. Aztán a sze­­lecskék tenyerükre tették a halk éneket, az erdőkbe vitték, és szétosztották a va­dak között. Az állatok a füstölő és Estike felé tar­tottak. Először a rénszarvasok jöttek, nyomukban a jávorszarvasok. Odacam­mogott a medve, orrát a füstölő felé for­dította. Estike napokon át fogadta a vadakat a füstölő mellett, az megvédte őket a szú­nyogoktól és énekelt nekik. A szarvas­borjú már erőre kapott, felvidult, futkorá­­szott a rénszarvasokkal és jávorszarvas­okkal, hancúrozott, öklelődzött, próbál­gatta erejét. Ki tudja, mennyi ideig tartott ez, teltek­­múltak a napok. A szarvasborjút a takarmányok mege­tették, a vizek megitatták, az esők meg­mosták, a havak megfehérítették, a szelek bátorságra nevelték. Megnőtt, erős, szép lett. Nem járt a csordába, úgy szállt, mint a fehér, tiszta felhő. Most esténként nemhogy egyedül ment volna a füstölőhöz, de sok társát is oda­vezette. Estike pedig egész napokon át száraz tuskókat és fal gombákat gyűjtö­getett, sok füstölőt rakott, csendes, ked­ves dalaival mindenkit álomba ringatott. Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz, hó­­pehely-szúnyogok röpködtek. Estike szí­ve elszorult. Azon töprengett: vajon el­hagyják-e jávorszarvas barátai, kinek dú­dolhatná bölcsődalait. Az okos Fehér Já­vorszarvas megértette, odament, meleg ajkával megérintette Estike kezét, orrát, mintha azt mondta volna: „Mi veled le­szünk, kishúgom, csak hívjál bennünket.” Megörült Estike, köszönetet mondott Fehér Jávorszarvasnak, aztán rárakta a mintás lószerszámokat, szarvait rikító pántlikákkal felékesítette, felült a könnyű szánra, és fogta hosszú botját. Fehér Jáborszarvas ellökte magát a földtől könnyű, erős lábaival, és felröppent a magasba. Úgy szállt a levegőégben, mint a lebegő madár, díszes szarvainak csúcsa könnyedén megérintette az eget, a szar­vaktól az égen csíkok lobogtak. Estike karját kinyújtotta, a csíkokhoz ért, azok szórták az északi fény tarka szikráit elénk. A színek csillogó világa beragyogta a jeges vogul földet, behatolt a házikókba, a kicsi ablakokon át, melyeket jávorszar­vas-hólyagok borítottak üveg helyett; beragyogta az alacsony kunyhók sötét sarkait, örömmel töltötte el a fény után sóvárgó vogulok arcát. Boldogsággal töl­tötte el a szívüket, a színes ég alá hívta őket a csikorgó hidegben. Azoktól a régi időktől kezdve, a fagyos éjszakákon, amikor tarka fényben úszik az északi ég, a vogulok ünnepet ülnek, táncra perdülnek a szabad ég alatt, és lát­hatatlanul Estike is ott kering velük. Bán Péter fordítása

Next