Népújság, 2005. november (57. évfolyam, 256-281. szám)

2005-11-26 / 278. szám

Lohinszky Loránd Szentgyörgy­i-díj­as­ ­ Laudáció — Nemrég az egyik tévéadó jóvoltából is­mét megcsodálhattuk Palásthy György 1996-os filmjében, a nagyszerű szerepeket felkínáló Retúrban néhány kivételes egyé­niségű, nagy művészünk felejthetetlen játé­kát. Sinkovits, Agárdi, Bárdi György, Gera Zoltán, Kibédi Ervin alkotta az öregek ösz­­szeforrott, rokonszenves csapatát, akik a határig és­ vissza ingyen utazva töltik napja­ikat. Közéjük kerül kívülállóként a Lohinszky Loránd érdemes művész által megszemélyesített tartásos úriember, Lukács. Mint már annyiszor az eltelt hosszú évtizedekben, színész- és figurája tökéletes összhangban illeszkedett a harmonikusan karakteres együttesbe. Lohinszky atmoszfé­rát teremtett, pár mondattal is egy egész életet és emberi sorsot érzékeltetett, eszköz­­telenül modern alakításával megsejtette, nincs szüksége retúrjegyre, kimondatlanul is előrevetítette a bekövetkező tragédiát, az alagút sötétjében kivitelezett öngyilkossá­gát. Kissé hosszasabban időztünk ennél a sze­repnél, amely csupán egyike emlékezetes filmes feladatainak, arra viszont igazán al­kalmas, hogy a magyarországiak számára is elérhető produkcióval ajánljuk a nézők fi­gyelmébe Thália jeles marosvásárhelyi kép­viselőjének művészi erényeit. És arra is jó ez a film, hogy közel hat évtizednyit hátrál­va az időben, jelképesen jelezzük: az ifjú kezdő, a színpadi színész Lohinszky Lo­ránd számára azóta nem volt, nem lehetett visszaút, azóta vált egyértelművé, hogy tényleg ezen a nehéz, de szép pályán a he­lye, mióta a legendás Marosvásárhelyi Szé­kely Színházhoz került. Az akkori nagy „bölények” - Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Borovszky Oszkár és társaik befogadták maguk közé a helyét Kolozsvá­ron nem találó fiatalembert, és Tompa Mik­lós meg a többiek rendezésében hamar kö­vetkeztek a társulat színháztörténetet for­máló előadásaiban a szerepek, melyeket közönség és kritika egyaránt elismerően fogadott. Az Úri muri szótlanul sem felejt­hető Pincérétől Albee George-áig, a Sirály Trepljovjától Székely János Bálint Ákosá­ig, a Fáklyaláng Görgeyétől Dürrenmatt Ilijéig, Caragiale Cracaneljétől vagy Goldoni Filibertójától Csehov Ványa bácsi­jáig számos arcát ismerhette meg a nagyér­demű. Jóval több mint száz alakban él em­lékezetünkben. Volt Platonov, Möbius, Őr­nagy a Totókban, Bolyai Farkas, Bulgakov Moliére­e, Darkó a Harag György rendezte színházújító Özönvíz előttben, Lucifer Az ember tragédiájában, Kálvin, Szervét Mi­hály, Prédikál a Sütő-darabokban, Lear, Salieri, Biberach és még sok-sok más fő­­vagy meghatározó szerep megtestesítője. Később már nyilván úgy, mint a vásárhelyi társulat vezető egyénisége, aki tovább vitte és ápolta az immár inkább csak égi társulat­ként emlegetett, jövőre 60 éves Székely Színház szellemét, igényességét. Páratlan ez a Lohinszky-régió - és itt Sütő Andrást idéztük -, azt is mondhatnék, hogy a hűség jutalma is a színészi lehetősé­gek e számban sem akármilyen halmaza. Mert azt se mondhatja el magáról akárki, hogy ennyi időn keresztül ugyanazt a szín­padot, ugyanazt a közönséget szolgálta ren­dületlenül, fáradhatatlanul, tudással és szen­vedéllyel. Ezért is övezi tisztelet a váro­sában, valahányszor feltűnik emblematikus, kissé titokzatosnak tűnő alakja. Művészeté­ről egyébként rengeteget írtak, beszéltek, filmeztek. Szakmabeliek, kritikusok soka­sága dicsérte intellektusát, műveltségét, szellemi készenlétét, nyitottságát, újító ked­vét, sokszínűségét, elemezte magas színvo­nalú színészi teljesítményeit. Gyakorta megszólította, kérdezte a média. Nyolcva­nadik születésnapjára a tavaly egy egész könyv készült élete, pályája eddigi esemé­nyeiről, tévéműsorok foglalták össze a Lohinszky-jelenségről a legfontosabbakat. Egy rövid laudáció tehát csakis roppant hiányos lehet. Még a díjait se képes felso­rolni. Mert hála istennek elismerésben is jócskán volt része Lohinszky Lorándnak. A magyar és román színházi illetve filmes szakma, a magyar és román állam számos kitüntetését mondhatja a magáénak. A mostani Szentgyörgyi István-díj talán halványabban csillog sok másnál, de felté­telezem, hogy Lohinszky Mester a kedves elismerései között fogja számon tartani. Mert nemcsak a nagy erdélyi elődöt tiszteli benne, hanem azt a személyiséget is, akinek a nevét a marosvásárhelyi színészképző iskola viseli, s akinek mellszobra ott talál­ható az egyetem illetve a Stúdió Színház épülete előtt. Kitüntetettünk évtizedekig járt oda tanítani, átadni a fiataloknak mindazt, amit a színházról tud s ami egyáltalán átad­ható. Ezt is szeretettel, elhivatottsággal és kellő alázattal tette. Ezért is vallhatta nem­rég, amikor úgy döntött, megválik a szín­padtól, hogy elért mindent, amit elérhetett. Tekintsük ezt a díjat ráadásnak, vagy még inkább annak a kitüntetésnek, amely­nek jóval korábban kellett volna érkeznie. És gratuláljunk hozzá! Nagy Miklós Kund A Retúr című film Lukácsaként * Elhangzott 2005. november 25-én Budapesten, a Szentgyörgyi István-díjak átadási ünnepségén ÍM?­kép Is­­m­ r@pM A színiakadémisták 1955-ös első évfolyama Régi fényképek közt kutatva került a kezembe ez a fotó, és indította el a fejem­ben levő emlékezésszoftvert. A felvétel 1955 decemberében készült, a néhai, roppant éles szemű, örökmozgó fo­tóriporter, Marx Jóska bácsi készítette. A helyszín a marosvásárhelyi Köteles Sámuel utca 6. szám. A Szentgyörgyi Istvánról el­nevezett színművészeti főiskola első évfo­lyamának első emeleti tantermében készült. Nagy Imre tanársegéd témás állóképbe rendezte az 1955 augusztusában felvételi­zett és immáron négy hónapos szín is első évfolyamosokat, mégpedig egy illegális rádióhallgatás címén. A 16 gólya egy kép­zeletbeli pincében körülfogta a kellékké­szüléket és úgy tett, mintha érdekfeszítő híreket ontana magából a Pionír rádió. A három változatból ez a megmaradt pél­dány annak köszönhető, hogy Székely Fe­renc megőrizte, viszont az Új Élet című folyóiratban megjelent fotó már csak a Vá­rosi Könyvtár gyűjteményben tekinthető meg. A kép szereplői balról jobbra: Komzsik István - ma már Magyarországon élő nyu­galmazott tanár és író akit a másodév után tanácsoltak el, Makra Lajos, a Marosvásár­helyi Nemzeti Színház Tompa Miklós tár­sulatának tagja, Szentgyörgyi-díjas, mellet­te a néhai Gödri János, akit már az I. félév után eltanácsoltak a főiskolából, akárcsak a mellette álló Molnár Enikőt. Ötödik a sor­ban Mojszika alias Mózes Erzsébet, a Ma­rosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat örö­kös tagja, Budacher Evelin, aki az első fél­év után vált meg a csoporttól, majd jogot végzett. Mellette ül és a rádiót kezeli a né­hai Laczó Gusztáv, a nagyváradi Szigligeti Ede Színház volt tagja. Fölötte áll a néhai táncdalénekes Fogarassy György, aki szintén az első félév után távozott és Magyarországon hunyt el. Alatta ül és titokzatosan figyel a megboldogult ma­rosvásárhelyi bábszínész, Adorjáni Sán­dor, akit már 1956-ban eltanácsoltak Sárossy Évával, aki a fényképen fölötte áll és aki a temesvári Csíky Gergely Színház irodalmi titkáraként vonult nyu­galomba. Mellette elrévedezve jegyzetel a kék szemű szőke díva, a tragikusan elhunyt Herczeg Róza, akit csak Herczeg Dodóként ismertek a nagyváradi színpa­don. A széken ülve hallgatja a rádiót a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tom­pa Miklós Társulatának örökös tagja, a nagytehetségű művész, rendező, az egyetemi tanár Farkas Ibolya. Fölötte komor arccal hallgatja a híreket a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi színművésznő, Székely Anna. Mögötte a kályhának tá­maszkodva figyel, sok szép nagy szerep megformálója, film- és tévéjáték szereplő­je, a korán elhunyt, többszörösen kitünte­tett, Szentgyörgyi István-díj­as Ferenczy István. Alatta, a székre köy­yökölve hallgat­ja a rádiót a későbbi rádióriporter, akit a másodév elvégzése után tanácsoltak ta­nári pályára, ám a mikrofont választotta, amelyhez negyven éven keresztül hű maradt, közben a tévékamerák előtt is a magyarságot szolgálta, a nyugalmazott rádiós, Csifó János. Fölötte támaszkodik a kályhának a nyugalmazott vásárhelyi színész és irodalmi titkár Székely Fe­renc, a kép jobb alsó sarkában pedig a kimondottan vígjátéki alkat: Bálint Emil, aki az első félév után kényszerbúcsút mon­dott a színi pályának és még abban az év­ben egy alagútban, a vonat tetején, kato­nai egyenruhában halálos balesetet szen­vedett. Ide kívánkozik még Szabó Lajos rektor, színháztörténet-tanár, Delly Ferenc, Ko­vács György, Lohinszky Loránd, Nagy Imre, Tarr László, Szigeti Tibolr, Csorba András, Kőmíves Nagy Lajos, Gergely Géza drámaigyakorlat-tanárok, Lantos Bé­la és Erdős Irma beszédtechnika-tanárok, Éghy Gissa mozgásművészeti tanár, Cheresi Ioan román, Peris Teréz magyar színháztörténet előadóinak a neve, az akko­ri könyvtáros, Kemény János és az „élő lexikon”, Zsigmond Ferenc titkár, akik már az 1955-ben indult évfolyam diákjainak lépteit irányították: nyolcnak a színpad felé, kilencnek pedig más életpályák irányá­ba.... (fóka)

Next