Népújság, 2005. november (57. évfolyam, 256-281. szám)
2005-11-26 / 278. szám
Lohinszky Loránd Szentgyörgyi-díjas Laudáció — Nemrég az egyik tévéadó jóvoltából ismét megcsodálhattuk Palásthy György 1996-os filmjében, a nagyszerű szerepeket felkínáló Retúrban néhány kivételes egyéniségű, nagy művészünk felejthetetlen játékát. Sinkovits, Agárdi, Bárdi György, Gera Zoltán, Kibédi Ervin alkotta az öregek öszszeforrott, rokonszenves csapatát, akik a határig és vissza ingyen utazva töltik napjaikat. Közéjük kerül kívülállóként a Lohinszky Loránd érdemes művész által megszemélyesített tartásos úriember, Lukács. Mint már annyiszor az eltelt hosszú évtizedekben, színész- és figurája tökéletes összhangban illeszkedett a harmonikusan karakteres együttesbe. Lohinszky atmoszférát teremtett, pár mondattal is egy egész életet és emberi sorsot érzékeltetett, eszköztelenül modern alakításával megsejtette, nincs szüksége retúrjegyre, kimondatlanul is előrevetítette a bekövetkező tragédiát, az alagút sötétjében kivitelezett öngyilkosságát. Kissé hosszasabban időztünk ennél a szerepnél, amely csupán egyike emlékezetes filmes feladatainak, arra viszont igazán alkalmas, hogy a magyarországiak számára is elérhető produkcióval ajánljuk a nézők figyelmébe Thália jeles marosvásárhelyi képviselőjének művészi erényeit. És arra is jó ez a film, hogy közel hat évtizednyit hátrálva az időben, jelképesen jelezzük: az ifjú kezdő, a színpadi színész Lohinszky Loránd számára azóta nem volt, nem lehetett visszaút, azóta vált egyértelművé, hogy tényleg ezen a nehéz, de szép pályán a helye, mióta a legendás Marosvásárhelyi Székely Színházhoz került. Az akkori nagy „bölények” - Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Borovszky Oszkár és társaik befogadták maguk közé a helyét Kolozsváron nem találó fiatalembert, és Tompa Miklós meg a többiek rendezésében hamar következtek a társulat színháztörténetet formáló előadásaiban a szerepek, melyeket közönség és kritika egyaránt elismerően fogadott. Az Úri muri szótlanul sem felejthető Pincérétől Albee George-áig, a Sirály Trepljovjától Székely János Bálint Ákosáig, a Fáklyaláng Görgeyétől Dürrenmatt Ilijéig, Caragiale Cracaneljétől vagy Goldoni Filibertójától Csehov Ványa bácsijáig számos arcát ismerhette meg a nagyérdemű. Jóval több mint száz alakban él emlékezetünkben. Volt Platonov, Möbius, Őrnagy a Totókban, Bolyai Farkas, Bulgakov Moliéree, Darkó a Harag György rendezte színházújító Özönvíz előttben, Lucifer Az ember tragédiájában, Kálvin, Szervét Mihály, Prédikál a Sütő-darabokban, Lear, Salieri, Biberach és még sok-sok más fővagy meghatározó szerep megtestesítője. Később már nyilván úgy, mint a vásárhelyi társulat vezető egyénisége, aki tovább vitte és ápolta az immár inkább csak égi társulatként emlegetett, jövőre 60 éves Székely Színház szellemét, igényességét. Páratlan ez a Lohinszky-régió - és itt Sütő Andrást idéztük -, azt is mondhatnék, hogy a hűség jutalma is a színészi lehetőségek e számban sem akármilyen halmaza. Mert azt se mondhatja el magáról akárki, hogy ennyi időn keresztül ugyanazt a színpadot, ugyanazt a közönséget szolgálta rendületlenül, fáradhatatlanul, tudással és szenvedéllyel. Ezért is övezi tisztelet a városában, valahányszor feltűnik emblematikus, kissé titokzatosnak tűnő alakja. Művészetéről egyébként rengeteget írtak, beszéltek, filmeztek. Szakmabeliek, kritikusok sokasága dicsérte intellektusát, műveltségét, szellemi készenlétét, nyitottságát, újító kedvét, sokszínűségét, elemezte magas színvonalú színészi teljesítményeit. Gyakorta megszólította, kérdezte a média. Nyolcvanadik születésnapjára a tavaly egy egész könyv készült élete, pályája eddigi eseményeiről, tévéműsorok foglalták össze a Lohinszky-jelenségről a legfontosabbakat. Egy rövid laudáció tehát csakis roppant hiányos lehet. Még a díjait se képes felsorolni. Mert hála istennek elismerésben is jócskán volt része Lohinszky Lorándnak. A magyar és román színházi illetve filmes szakma, a magyar és román állam számos kitüntetését mondhatja a magáénak. A mostani Szentgyörgyi István-díj talán halványabban csillog sok másnál, de feltételezem, hogy Lohinszky Mester a kedves elismerései között fogja számon tartani. Mert nemcsak a nagy erdélyi elődöt tiszteli benne, hanem azt a személyiséget is, akinek a nevét a marosvásárhelyi színészképző iskola viseli, s akinek mellszobra ott található az egyetem illetve a Stúdió Színház épülete előtt. Kitüntetettünk évtizedekig járt oda tanítani, átadni a fiataloknak mindazt, amit a színházról tud s ami egyáltalán átadható. Ezt is szeretettel, elhivatottsággal és kellő alázattal tette. Ezért is vallhatta nemrég, amikor úgy döntött, megválik a színpadtól, hogy elért mindent, amit elérhetett. Tekintsük ezt a díjat ráadásnak, vagy még inkább annak a kitüntetésnek, amelynek jóval korábban kellett volna érkeznie. És gratuláljunk hozzá! Nagy Miklós Kund A Retúr című film Lukácsaként * Elhangzott 2005. november 25-én Budapesten, a Szentgyörgyi István-díjak átadási ünnepségén ÍM?kép Ism r@pM A színiakadémisták 1955-ös első évfolyama Régi fényképek közt kutatva került a kezembe ez a fotó, és indította el a fejemben levő emlékezésszoftvert. A felvétel 1955 decemberében készült, a néhai, roppant éles szemű, örökmozgó fotóriporter, Marx Jóska bácsi készítette. A helyszín a marosvásárhelyi Köteles Sámuel utca 6. szám. A Szentgyörgyi Istvánról elnevezett színművészeti főiskola első évfolyamának első emeleti tantermében készült. Nagy Imre tanársegéd témás állóképbe rendezte az 1955 augusztusában felvételizett és immáron négy hónapos szín is első évfolyamosokat, mégpedig egy illegális rádióhallgatás címén. A 16 gólya egy képzeletbeli pincében körülfogta a kellékkészüléket és úgy tett, mintha érdekfeszítő híreket ontana magából a Pionír rádió. A három változatból ez a megmaradt példány annak köszönhető, hogy Székely Ferenc megőrizte, viszont az Új Élet című folyóiratban megjelent fotó már csak a Városi Könyvtár gyűjteményben tekinthető meg. A kép szereplői balról jobbra: Komzsik István - ma már Magyarországon élő nyugalmazott tanár és író akit a másodév után tanácsoltak el, Makra Lajos, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának tagja, Szentgyörgyi-díjas, mellette a néhai Gödri János, akit már az I. félév után eltanácsoltak a főiskolából, akárcsak a mellette álló Molnár Enikőt. Ötödik a sorban Mojszika alias Mózes Erzsébet, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat örökös tagja, Budacher Evelin, aki az első félév után vált meg a csoporttól, majd jogot végzett. Mellette ül és a rádiót kezeli a néhai Laczó Gusztáv, a nagyváradi Szigligeti Ede Színház volt tagja. Fölötte áll a néhai táncdalénekes Fogarassy György, aki szintén az első félév után távozott és Magyarországon hunyt el. Alatta ül és titokzatosan figyel a megboldogult marosvásárhelyi bábszínész, Adorjáni Sándor, akit már 1956-ban eltanácsoltak Sárossy Évával, aki a fényképen fölötte áll és aki a temesvári Csíky Gergely Színház irodalmi titkáraként vonult nyugalomba. Mellette elrévedezve jegyzetel a kék szemű szőke díva, a tragikusan elhunyt Herczeg Róza, akit csak Herczeg Dodóként ismertek a nagyváradi színpadon. A széken ülve hallgatja a rádiót a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának örökös tagja, a nagytehetségű művész, rendező, az egyetemi tanár Farkas Ibolya. Fölötte komor arccal hallgatja a híreket a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi színművésznő, Székely Anna. Mögötte a kályhának támaszkodva figyel, sok szép nagy szerep megformálója, film- és tévéjáték szereplője, a korán elhunyt, többszörösen kitüntetett, Szentgyörgyi István-díjas Ferenczy István. Alatta, a székre köyyökölve hallgatja a rádiót a későbbi rádióriporter, akit a másodév elvégzése után tanácsoltak tanári pályára, ám a mikrofont választotta, amelyhez negyven éven keresztül hű maradt, közben a tévékamerák előtt is a magyarságot szolgálta, a nyugalmazott rádiós, Csifó János. Fölötte támaszkodik a kályhának a nyugalmazott vásárhelyi színész és irodalmi titkár Székely Ferenc, a kép jobb alsó sarkában pedig a kimondottan vígjátéki alkat: Bálint Emil, aki az első félév után kényszerbúcsút mondott a színi pályának és még abban az évben egy alagútban, a vonat tetején, katonai egyenruhában halálos balesetet szenvedett. Ide kívánkozik még Szabó Lajos rektor, színháztörténet-tanár, Delly Ferenc, Kovács György, Lohinszky Loránd, Nagy Imre, Tarr László, Szigeti Tibolr, Csorba András, Kőmíves Nagy Lajos, Gergely Géza drámaigyakorlat-tanárok, Lantos Béla és Erdős Irma beszédtechnika-tanárok, Éghy Gissa mozgásművészeti tanár, Cheresi Ioan román, Peris Teréz magyar színháztörténet előadóinak a neve, az akkori könyvtáros, Kemény János és az „élő lexikon”, Zsigmond Ferenc titkár, akik már az 1955-ben indult évfolyam diákjainak lépteit irányították: nyolcnak a színpad felé, kilencnek pedig más életpályák irányába.... (fóka)